Miért szeretnek a macskák dobozokban aludni?
Amit most elmondok, azt öregapám öregapja mesélte nekem, aki szintén az öregapjától hallotta az igazságnak ezt a részét, amit a könyvekbe nem írtak le. Amit most elmondok akkoriban történt, amikor a világ még fiatal volt, az emberek és állatok együtt éltek és még nem zárultak le a határok közöttük.
Káin és felesége a földet művelték. Káin értette a földet, ismerte a növényeket. A magok kicsíráztak a kezében, és ha leült egy helyen, a növények növekedésnek indultak körülötte. Ismerte és szerette is őket - de ha eszébe jutott, mit mesélt apja, Ádám az Édenről és a kiűzetésről, mindig harag lobbant a szívében. Így szólt egykor az ítélet: „Verejtékes munkával keresed a kenyered, a föld pedig bogáncsot terem neked.” Ilyenkor úgy verte a kapával a földet, mintha Istent is ostorozná vele!
Ábel és felesége állatokat tenyésztett. Ábel jöttére megszelídültek a legvadabb bikák is, ha pedig a felesége csak megsimogatott egy nőstényt, annak rögtön kétszer annyi teje lett, mint addig volt! Ha legeltették a nyájat és elfeküdtek a fűben, körülvették őket a nyulak, pockok, s egy-egy simogatásra odasomfordáltak a rókák, farkasok, de még az oroszlánok és tigrisek is! Ábel asszonya ez utóbbiakat mintha még jobban kedvelte volna, versenyt futott velük, lovagolt rajtuk, a nagymacskák meg örömükben olyan hangosan doromboltak, hogy megrezegtették vele a fák leveleit!
Úgy volt szépen elrendezve, hogy az emberek Káinon és családján keresztül kapják meg a növényekkel, Ábelen és családján keresztül pedig az állatokkal való szótértés képességét. Hozzájuk simult a természet, velük együtt örült az életnek, az emberek pedig énekkel, tánccal tették teljessé a Teremtés nagy szimfóniáját.
Káin szívében azonban nőttön-nőtt a harag és az irigység testvére iránt. Úgy látta, hogy bár ő a nagyobb, mégis a rosszabb, nehezebb részt kapta meg. Ő küszködik, verejtékezik, miközben Ábel csak a lábát lógatja! Nem látta testvére éjszakai virrasztásait az ellő jószág mellett, nem érezte az állandó vándorlás fáradalmait egyik legelőről a másikra, nem látott ő mást nagy féltékenységében, csak azt, hogy a másikat jobban szeretik mint őt! Megkeseredett a szájában az étel és megkeseredett a szíve is. Így történt, hogy – amint az le is írták eleink -, végül Káin megölte testvérét, majd bujdosóvá lett családjával együtt. A növények ugyan még mindig szerették és elrejtették, de mit foglalkozott ő már azokkal! Inkább várost épített falakkal, hogy ott biztonságban érezhesse magát.
Így ment veszendőbe Káin nagy tudása a fákról és virágokról, ezért oly fogyatékos a mi tudásunk is ezekről.
Ábel halott! Sírja körül gyászolnak az állatok, siratják mesterüket. Felesége dermedten fekszik közöttük, összekucorodva, moccanatlanul. Nem bízik már se Istenben, se emberben, se állatban. Hiába volt a nagy szelídítés, a felajánlott áldozat, a sok megosztott étel, egyik se védte meg az ő urát! Az asszony felugrik és menekül! El innen, ahol minden csak fájdalom és kudarc!
Ábel asszonyát keresték az állatok, s ha keresték, meg is találták. Hol egy fa odvába rejtőzött, hol egy barlang mélyére, hol bokrok alá, mindig olyan helyekre, ahol valami körül vehette és legalább a biztonság csalóka érzését megadhatta neki. Ha rátaláltak, beleegyezett mindenbe, aztán csak eltűnt újra.
Így volt ez. Az állatok elvadultak, s gazda híján egymást kezdték marni. Látta az asszony, hogy mi történik, de nem volt ereje előbújni a menedékéből. Bent sírt, szorongott és szomorkodott. Ahogy telt az idő, úgy fogyott, töpörödött, öregedett - fiatal volt még a világ, nem zárultak le a határok -, végül macska lett Ábel asszonyából. Nem valami nagymacska, oroszlán vagy tigris, még csak nem is hiúz, hanem a legkisebb, ami csak lehetett – olyan, mint egy mai házi macska.
Így veszett el számunkra az állatokkal való beszéd képessége és ezért van, hogy a macska most is a biztonságos helyet keresi: a kemencesutot, kosarat, dobozt, ami körülveszi őt és a biztonság érzését megadja neki. Ha megsimogatod, dorombol, de ha úgy tartja kedve, egyik napról a másikra eltűnik és sohase tudod meg, hol jár éppen.
Szöveg: Sípos (S) Gyula, kép: Vihart Anna. Ha szeretnéd olvasni az összes történetet, megnézni a képeket, itt megtalálhatod: https://www.facebook.com/kisvarostortenetek/