Szilvási Zoltán: A szamáriai asszony - kisregény, 6. rész

• 

 Aztán Rútnak szomorúság ült ki a szemére.

- Drága Klaudiusz, azt hiszem, menned kell. Három óra felé járhat, és gond származhat belőle, he nem mész vissza mihamarabb a helyőrségre.

• Drága Rút, tudom, amit tudok, de mégis nehéz elhinni, hogy…, hogy vége – és könnybe lábadtak a szemei.

• Ne tedd ezt Klaudiusz, én azt reméltem, hogy elkerül majd minket a sírás, de most már nekem is kell.

• Nem baj, úgyis régóta vágytam már rá, hogy átöleljelek – azzal felálltak az asztaltól és nagyon puhán és forrón átölelve egymást csak sírtak és sírtak úgy tíz percen át. Klaudiuszéi apadtak el hamarabb, s mikor Rúttal is ez történt kibontakoztak egymás öleléséből, és Rút az ajtóhoz vezette a barátját, s mikor odaértek, kinyitotta. A fogadott testvér kilépett az utcára, és hátrafordult. Rút szólalt meg:

• Aztán el ne rontsd!

• Mit Rút?

• Hát az életedet. – mindketten mosolyogtak ezen, aztán egy kis szünet után megszólalt a fogadott öcs:

• Most az egyszer lehetek az édesapád Rút?

• Hát persze – mondta a fogadott anya sejtve, hogy Klaudiusz mit akar majd mondani.

• „Mindig van valami, amiért érdemes élni.”

• Igen, mindig van.

  Még egyszer, utoljára hosszan mosolyogtak, megpuszilták egymást, és Klaudiusz a helyőrség irányába elindult. Kétszer is hátrafordult, és a telihold miatt látták is, ahogy mindketten integettek egymásnak. Majd az első utcasarkon balra beforduló öcs, a barát örökre kilépett Rút valóságos életéből, de az emlékek birodalmában megmaradt fényes, kitörölhetetlen, gyönyörűséges helye…

              Rút csakhamar nagy fáradságot és álmosságot kezdett érezni, de nem is csoda, ilyen intenzív napot már nagyon régen élt át. Ezért gyorsan elő is készült a lefekvéshez, majd bebújt az ágyába. Nagyon keveset volt csak még ébren, a mécsest is rögtön eloltotta, de olyan meleg, bensőséges és szép érzések közepette aludt el, mint amilyet utoljára második férjével, Józseffel való közös életük során élt át utoljára. E nagy örömben még azt sem fogta föl (pontosabban nem akart törődni vele), hogy Klaudiusz többé már nem fogja őt meglátogatni.

              Tízig aludt, pontosan tízig, mert a tízórás helyőrségi kürtszó dallamára ébredt fel. Rögtön Klaudiuszra gondolt, mert ő tegnap még azt is elmondta, hogy ebben az időpontban indulnak Jeruzsálembe. Rút figyelte magát, de nem akart sírni. Utolérte ugyan valami különös szomorúság érzése, de könnyek nem szöktek a szemébe. Sőt! A szomorúság is inkább valami bensőséges melankólia volt – amit egyébként ő nagyon ritkán érzett –, és így a dolgok valami ezüstös, aranyos belső fénnyel kezdtek ragyogni benne. Természetesen mindezek a tegnapi nap emlékei voltak. Első pillantása a kis „házi oltárra” esett – a láncokat nem tette oda, hanem eldugta, mert nem akarta, hogy Hecrom, az élettársa észrevegye őket. Nagy, széles mosoly húzódott meg végig a két ajkán, és újra szemlélni kezdte a kis Noémitől kapott kavicsokat. Volt köztük piros, zöld, kék sárga, barna, némelyikből még kettő is, és természetesen az egyetlen fehér. A köveket nézve boldog volt, és nem nézett mást, mint ezt a boldogságot. Klaudiszra azért is tudott – legalább is így, az első napon – fesztelenül gondolni, mert mikor elmélyült a barátságuk, úgy három hónap elteltével, tudatosan felkészítette magát arra, hogy ez, a lehetséges áthelyezés, előbb vagy utóbb biztosan megtörténik. No meg az is igaz, hogy tegnap már egy kisebb tóra valót is összesírt, így hát nem csodálkozott azon, hogy boldog volt. Boldog, mint a távoli múltban annyiszor- de annyiszor. Vagy egy fél órán át szemlélte a kis „házi oltárát”, oltárán át a boldogságát és boldogságában a tegnapi napot. Aztán felkelt és ennek a boldogságnak a tudatában nyúlt mindenhez, és végezte el a megszokott, de most oly kedves érzéseket nyújtó tevékenységeit. Annak is örült, hogy a számadásból is megtett valamennyit, hiszen élete legkedvesebb emlékeiről szinte mindent elmesélt Klaudiusznak. Persze, tudta jól, hogy még rengeteg részlet van a lelke és a szíve mélyén, de azért mégis teljes volt ez a visszaemlékezés, és különleges is, hiszen fogadott öccsének elmesélve élte át újra a történteket. A különleges belső fény kiterjedt a növényeire, meg az éppen szőtt szőnyegre is. Ezen a napon azt se bánta volna talán (talán?), ha egy tucat gúnyolódó asszony tekintetétől kísérten kellene a kúthoz mennie, akkora erőt és magabiztosságot érzett magában. De természetesen most is csak dél előtt valamivel indult el a korsójával. A kúthoz vezető úton is csak emlékezett, emlékezett, elsősorban képekkel és nem gondolatokkal, és még a nagy hőség sem zavarta. Természetesen most is rituálisan végzett mindent. A lánc felhúzása után – ha lehet – még nagyobb lett az öröme. Sohasem volt még ennyire szabad vízivás közben, és a mosakodását is átjárta ez a nagy függetlenség. Aztán belenézett a kútba – s bár nem illant el még a boldogsága –, de azt tudta, hogy mindez, amit érez nem fog örökké tartani, s előbb vagy utóbb újra a lenézett, sebhelyes arcú prostituált lesz, és visszatér a régi állott víz szerű mozgástér, minimálisan is a szürkeséggel, de gyakran a keserűség is át fogja járni újra meg újra. Ahogy bámulta a vizet arra kezdett gondolni, hogy milyen jó lenne beleugrani – no nem azért, hogy végezzen magával –, hanem hogy egészen elborítsa őt a víz, s miután teljesen megtisztult testestől, lelkestől újra feljutna a felszínre és emberként, galambként vagy angyalként – mindegy hogy hogyan – felszállna az égig és ezt a boldogságot örökre őrizve soha- de soha nem térne vissza már ebbe a földi világba. Mikor mindezt végiggondolta – tudva, hogy ilyen nincs és lehetetlenség – elillant a nagy boldogság is, de egy kedves, hétköznapi béke érzete azért vele maradt. Hazafelé menet elkezdett mostohaanyján, Sárán gondolkodni. Mint már volt róla szó, a gyászév eltelte után az édesapja elkezdett nevelőanyát keresni a számára. „Önmaga miatt – kezdte fűzni a gondolatait – talán soha többé nem házasodott volna meg az édesapám, és megelégedett volna az emlékekkel, amit édesanyámról őrzött, és az emlékek mellett földi valóságnak éppen elég lettem volna én a számára. Döntésében azonban az is közrejátszott, hogy érezte, s mi több tapasztalta is már egy idő elteltével, hogy a falunk béli két nőrokonom, Rebeka és Éva számára némiképp kezdett teher lenni az én pesztrálásom. Emiatt gyorsan döntött, ahogyan nagybetegen, a halála előtt nem sokkal ezt elmesélte nekem.  Egy Sára nevű hölgy ekkor tájt eléggé elkezdett legyeskedni körülötte. Édesapám azt is állította róla, hogy tényleg nagyon kedves és túláradó volt. Utólagosan azt gondolta, hogy valahogy túlságosan is az. Szerintem csak meg akarta fogni a jómódú földművest, de apám – tudva azt, hogy olyan boldogságban már soha sem lesz része, mint aminek a teljességéből édesanyámmal részesültek – már az idő szorítása miatt is, anyám halála után másfél évvel elvette feleségül Sárát. Mikor én eszmélni kezdtem, már sokat veszekedtek – ez úgy négy éves korom körül történt –, és azt tapasztaltam, hogy engem ugyan gondoz nevelő anyám, de a lelkem mélyén éreztem, hogy ez egyre inkább kötelesség a számára. Aztán hat éves koromban történt egy baleset. Az utcán megbotlott, előrezuhant, és akár mennyire is igyekezte tompítani az esést a karjaival, meg a két kezével, az arcával üvegcserepekbe hullott, s a sebek begyógyulása után nagyon csúnya hegek maradtak a jobb arcán. Ekkor minden egészen tragikus fordulatot vett. Apámmal szemben már szélsőségesen házsártos lett, s lappangó irigysége velem szemben nyilvánvalóvá vált, és belém kötni is egyre jobban kezdett. Apám próbálta őt engesztelni, csitítani de egyre rosszabb lett a helyzetünk. Édesapám úgy gondolta, hogy ennek ellenére nem ír válólevelet, és bízott benne, hogy még enyhülhet a helyzet. Ez a reménye két évig tartott, de akkor sem küldte el, inkább azt választotta, hogy minél többet van velem, és kialakítottunk egy kis világot kettőnk számára. Sára odáig nem merészkedett, hogy minket szétválasszon, eltiltsa közös programjainkat és együttléteinket, de a nyelvével elég sokat szúrt édesapám felé meg énfelém is. Nem mondom, volt, amikor igaza volt, és néha még meg is békélt egy időre, de már semmi remény nem volt arra, hogy igazi család legyünk. Mikor nagyobbacska lettem 10-11 éves, én is elkezdtem visszaválaszolgatni. Ilyenkor volt, hogy hálátlannak nevezett, és néha még sírt is. Apám ezekben az esetekben próbálta vigasztalni, úgy hogy az én szempontjaimat is védte, ha igazam volt. Ezeknek a vigasztalásoknak volt mikor békesség lett az eredménye rövid időre, de folyton-folyvást a levegőben lógott a következő békétlenség hirtelen kitörése, életünkbe való behatolása. Sosem éreztem biztonságban magam, és már csak védekezésül is egyre több időt töltöttem el társnőimmel. Persze édesapámmal is sokat voltunk együtt, de ezt már a házunkon kívül tettük inkább, sétálva a falu körül meg üldögélve a patakparton. Persze így utólag nagyon sajnálom a mostohaanyámat, azt, hogy az én visszavágásaimban is voltak kegyetlen nyelvi szúrások időnként, de azért azt gondolom, hogy mind az apám, mind az én hibáim ellenére, főként ő a hibás abban, hogy apám eredeti szándéka, hogy legyen egy új családunk, még ha nem is szerelemből születve, zátonyra futott. Édesapám a halálos ágyán bocsánatot kért tőlem, hogy mindez így alakult. Én nem haragudtam rá, hiszen jót akart, s ez a szándék az első két évben meg is valósult, nem tudhatta, hogy ennyire megváltozik ez az asszony. Persze ilyen komolysággal később kezdtem mindezt így végiggondolni. Mikor édesapám lehunyta a szemeit, Sárának őszintének tűnt a gyásza. Nem tudom, lehet, hogy még ő is reménykedett benne, hogy jobbra fordulnak a dolgok. Fél évig még velem is egészen kedvesen viselkedett, de aztán a régi énje kerekedett felül, s ki is mondta: „14 évesen már férjednek kell lennie, és valóban, hozzá is vert egy húszéves Abihud nevű földműveshez, akinek én lettem a második felesége. Az elsőtől azért vált el, mert két év házasság alatt még nem fogant meg.”

              Ezen a ponton Rút elkezdte befejezni a szőnyeget, amin dolgozott. Az első férjével kapcsolatos emlékek még felzaklatóbbak, és arra gondolt, hogy a szövéssel egy kicsit kikapcsolódik, és megnyugtatja magát. S valóban, egy pár perc múlva már nem kavarodtak benne a rossz emlékek. Szőni egyébként még gyerekkorában tanult meg. A rossz házasság miatt, az egyik nő rokonnak – azok egyike, aki Boász második házassága előtt gondozni segítette a kis Rútot – lelkiismeret furdalása támadt látva a rossz fejleményeket, és elhatározta, foglalkozik mégis kislány rokonával. Ennek egyik eleme volt a szövés megtanítása, és miután Rút ügyesen kitanulta e mesterség csínját, bínját már hét évesen, gyakran szőttek együtt. Rútnak így ő, Rebeka lett végül is a valós pótmamája. Érthető, hogy a szövés alatt most ő jutott eszébe. Édesapja sohasem mesélt arról, hogy ő meg Éva nevű nőrokona őket cserbenhagyta, édesanyja halála után nem sokkal. Rút az egész dologról csak nem sokkal Józseffel való házassága előtt szerzett tudomást, mikor is mind a ketten bocsánatot kértek tőle. Ekkor Rút megértette, hogy miért lehetett fölfedezni Rebeka viselkedésében – általában kisebb, néha azonban erőteljesebb formában – némi félszegséget. De ez Rútot nem zavarta, úgy gondolta, hogy ez hozzátartozik a személyiségéhez. Természete amúgy is hallgatag volt, nem tartozott egy kicsit sem a szószátyár típusú asszonyok közé. Persze mindenről megvolt a maga véleménye, de ezt kimért tárgyilagossággal mondta ki, és nem érdekelték a pletykák. Mindebből a lassú folyású folyóra emlékeztető magatartásából, a humor lendítette ki a leginkább újra meg újra. Szívesen nevetett, ha valami vicceset hallott, és akkor is, mikor ő humorizált. Rút, mikor nála volt mindig érzett békét, ami leginkább Rebekából áradt, az említett félszegségek ellenére is. A kézimunkákkal kapcsolatban – meg egyébként is – mindent türelmesen mondott el Rútnak. Természetesen nem volt akkora élmény Rebekával együtt lenni, mint édesapjával, de nagyon szeretett átjárni hozzá. De van még valami, amit Rút pótmamájának köszönhet, és ez a gyógynövényekkel való foglalkozás. Rebeka egy idő után, látva, hogy a kis Rút milyen ügyes a szövésben, elkezdte beavatni ezeknek a növényeknek gyönyörűséges és nagyon is hasznos világába. Mikor éppen eljött valamelyik növénynek az ideje, mindent elmesélt, elmagyarázott vele kapcsolatban. Először csak az egyszerűbb felhasználási módok titkait árulta el neki, de ahogy egyre nagyobb lány lett védence, már az összetett kúrák, főzetek és kenőcsök elkészítési módjának minden kis fortélyát is megosztotta vele. Ilyenkor egyébként Rebeka különösen is felélénkült, és alaptermészetét meghazudtoló módon már-már olyan színesen és olyan élvezettel tanította Rútot, mint ahogyan édesapja szokott vele beszélgetni. Mostohaanyja természetesen ezt sem nézte jó szemmel, és irigykedett, de Boász ilyen esetekben mindig a sarkára állt, s kiharcolta lánya számára ezeket a vendégeskedéseket. Otthonukban, mivel velük élt mostohaanyja, szinte sohasem volt béke, de ahogy már szó volt róla Rebekánál szinte mindig. Rút csak azt sajnálta, hogy özvegy, és gyermeke sincsen, s érezte, ő ennek a hiányzó gyermeknek a szerepét tölti be. Nagyon meglepődött, mikor ő és Éva bocsánatot kértek tőle. Nem gondolt volna ilyesmit róluk, s emiatt egy kis harag fel is gyülemlett benne, de csakhamar, egy hét múlva, már újra szeretettel tudott gondolni pótmamájára, és Éva iránt sem érzett már neheztelést, mert hozzá is kötődtek szép emlékei. Mivel Rebeka az életében inkább biztonságot jelentett, mint élmények sokaságát, ezen a ponton abba is hagyta az emlékezést. Érezte, hogy ösztönösen Abihudra, az első férjére gondolna vissza, de ezt most nem akarta, mert akkor újra feltört volna belőle a harag, amit az évek nem tudtak megszelídíteni, csak a felejtés felhője tudta ennek a sok szenvedésnek az eseményit beborítani, és valóban mintegy tíz év óta csak nagyon ritkán szakadt fel ez a nehéz köd, és sikerült újra meg újra nem gondolnia első férjére és a megaláztatásaira. No meg azért is felhagyott a számvetéssel, mert eljött az idő, hogy átmenjen Juditékhoz. Tudta, hogy barátnőjét nagyon izgatja, hogy Klaudiusz hogyan köszöntötte fel, és hogyan telt az estéjük, pontosabban éjszakájuk. De mielőtt elindult volna, leült az ágy szélére és nézegette egy ideig a kis Noémitől kapott kavicsokat, és ettől teljesen meg is nyugodott. Igaz, a mámoros boldogság érzése, amit délelőtt érzett, már elmúlt, de újra békességet érzett, és ez már igazi öröm is volt a szívében. Nem nagy öröm, kisebb fajta, de épp elég ahhoz, hogy mosolyogjon a köveket nézve. Majd egy elhatározással fölpattant, és átment barátnőjéhez.

• Szervusz Rút!

• Szervusz Judit – képzeld ma délelőtt olyan boldog voltam – kezdte rögtön a mai nap legörömtelibb dolgával Rút.

• Mindent el kell mesélned Rút, mindent! – mondta Judit nagy-nagy lelkesültséggel és várakozással – tehát Klaudiusszal nagyon szépre sikeredett az éjszaka.

• Igen, nagyon.

• És sikerült az is, hogy két kerek órát tölthessetek el együtt?

• Nem Judit – mosolyodott el kedvesen a barátnő – hajnali háromig maradt.

• Hajnali háromig, de hát a bevételkiesés, Hecromnak hogyan számoltad el?

• Természetesen Klaudiusz akarta kifizetni, de én nem hagytam. Ismered a határozott fellépésemet, kedvesen ugyan, de éreztettem vele, hogy most ő nem fizethet, és én tettem bele a kasszába a megtakarított pénzemből.

• De miért volt ez a hosszan tartó idő így, közösen, hiszen amióta barátok vagytok ilyen még nem volt?

• Tudod – hajtotta le a fejét szomorúan Rút – nem csak a születésnapomat ünnepeltük meg közösen, hanem örökre el is búcsúztunk egymástól.

• Hogy hogy? És egyáltalán, hogyan tudtál boldogságot érezni egész délelőtt?

• Nehéz ezt megmagyarázni, de alapvetően két oka van. Az egyik, hogy olyan szép volt az átbeszélgetett éjszaka és hajnal, hogy valahogy meg tudtam parancsolni magamnak, hogy még egy kicsit érezhessem a gyönyörűségét. A másik pedig az, hogy megkönnyebbültem.

• Megkönnyebbültél…, de miért?

• Tudod őt most egy csapattesttel, tíz órakor Jeruzsálembe vezényelték, s ez örökre megoldott valamit.

• De mit Rút, mondd már!

• Tudod hogy a megismerkedésünk kezdetén szerelmesek is lettünk egymásba, persze ő ezt még csak meg sem sejtette. Csupán a saját érzéseivel volt tisztában. De most, úgy egy bő hónapja én újra megszerettem őt ismét szerelemmel. No nem folyamatos bennem ez az érzés és az intenzitása sem valami erős, de mégis csak szerelem, és ki tudja, ha a sors nem hozza úgy, hogy elvezénylik Szikárból, akkor talán egyre jobban belehabarodtam volna, és ennek semmi jövője sincsen az én esetemben. Tudom, az életkorkülönbséget, hogy én 11 évvel vagyok idősebb, mint ő még áthidalhattuk volna, de az összes többi körülményünk összeesküdött volna ellenünk. Szóval, mikor ma hajnalban elköszöntünk egymástól valóban szomorú is voltam, de meg is könnyebbültem (Rút mikor kimondta ezeket a szavakat, rádöbbent, hogy ezért, emiatt a kettősség miatt volt olyan tűnődő a boldogsága a délelőtt folyamán.)

• Rút, nagyon sajnálom, hogy így történt. Tudom, hogy ő volt a legfontosabb férfi az életedben a jelen körülmények között. De hátha visszavezénylik még Szikárba, és addigra kiszeretsz belőle, és lehetnétek újra barátok.

• Az utóbbira szerintem is lenne esély, de az – mint te is tudod – a római katonaságnál nagyon ritka hogy valakit ugyanoda visszahelyezzenek, mint ahonnan egyszer már elvezényelték.

• Szóval leszel még szomorú?

• Hát persze Judit, hát persze! De olyan jó volt, hogy a tegnap még ma délelőtt is átnyúlt a mába!

• Egyébként azt lehet tudni, hogy miért kellett elmennie?

• Igen, és nagyon meg fogsz lepődni. – Judit szemei kerekre nyíltak és feszülten várta, hogy barátnője mit fog majd mondani.

• A hír, amit tegnap Rúben is mondott ténylegesen igaz. Egy Jézus nevű tanító valóban kikergette a minap a kufárokat a templomból, s Pilátus meg a zsidó vezetők és előkelőségek valóban egy lehetséges zendüléstől tartanak. Klaudiusz hamarosan a megkettőzött járőrszolgálat egyik tagja lesz Jeruzsálem utcáin. – Judit elámult.

• Két prófétája még nem volt egyszerre a zsidóságnak, és amúgy is már régről halljuk, hogy egyre csak várják a Messiást. Lehetséges, hogy… – Rút fejezte be a mondatot.

• …a Messiás hamarosan fellép? – A két nő ekkor egy ideig hallgatott, és forgatta magában ezt az egészen különleges helyzetet. – Végül Judit kérdezett rá egy másik témára.

• Most hogy érzed magad?

• Csöndes, egyszerű békém van, lassú folyású nyugalmam.

• Ennek örülök! De mégis, mesélsz róla, hogy hogyan zajlott le ez az utolsó találkozás?

  Rút, persze tömören, majdnem mindent elmesélt, kezdve az aranylánccal; egyedül szüleiknek és az ő második házasságának a történetét nem osztotta meg Judittal. A történtek elmesélésének vége felé Noémi is felébredt, játszottak meg beszélgettek is együtt és nagy volt az öröm a szívükben, mikor Rút úgy fél hat tájában elköszönt, és elindult haza. Elmélkedni kezdett, miért is nem érez még mindig szomorúságot Klaudiusz miatt. Azt nem hitte el magáról, hogy az ölelésük fészkében megtörtént közös sírásukkal mindent elgyászolt. „Nem, ez lehetetlen!” – mondta ki magában újra és újra. De arra gondolt, ha folytatja a számadást, az emlékezést, akkor majd ennek a dolognak a nyitjára is fény derül.

              Hazaérve lefeküdt hanyatt az ágyban, és elhatározta, hogy a számvetés legnehezebb részén akar túlesni, ez pedig azoknak a sebeknek a felelevenítését jelentette, melyeket első férjétől kapott. Mint már volt róla szó a mostohaanyja verte szó szerint hozzá, még a piszkavasat is többször meg-megsuhintotta Rút előtt és ilyesmiket kiabált: „Ha nem mész hozzá ehhez az emberhez, én addig foglak megverni, míg meg nem törsz.” Mostohaanyja a fájdalmasan eltelt utolsó, közös évünkben már sokszor eszeveszett állapotban volt, és általában Rút csak akkor mert elaludni, mikor hallotta közepesen erős horkolását. Egy nap sem volt biztonságban. Ha verést nem is, de kiadós szidást többet is kapott. Így hát, hogy meneküljön a helyzetből, hozzáment Abihudhoz, az első férjéhez. Persze cseberből vederbe jutott. Igaz, Abdihud dolgos, szorgos földműves volt, de ezen kívül semmi máshoz sem értett. Rút eleinte próbált hozzá gyengéden közeledni, de férje lerázott magáról minden érzelmet, s ha feszültségei támadtak, azt azzal vezette le, hogy bántotta, megverte Rútot. (Rút nem véletlenül tartott ettől a visszaemlékezéstől, hiszen a legnagyobb harag, amit valaha ember iránt érzett valóban felszabadult.) Abihud gyakran kijelentette Rútnak: „Te csak három dologra vagy jó. Az első, hogy rendben tartsd a háztartást. A második, hogy fiút szülj nekem. A harmadik pedig, hogy teljesítsd házastársi kötelességedet.” Az utóbbival kapcsolatban röhögve még időnként azt is hozzátette: „Ehhez azonban még az én markom is elég.” Szerencsétlen Rút! Mit szenvedett az utóbbi kötelességtől. Férje, amikor rájött a vágy csak úgy leteperte, és részéről néhány perc leforgása alatt meg is történt a dolog. Rút számára viszont sokszor örökkévalóságnyi idő volt mindez. Mindig fájt neki valamelyest férjének mechanikus döfködés sorozata, és mivel megalázó volt minden körülmény, rongybabának, szinte élettelen tárgynak érezte magát. Rút így azt sem tudhatta meg, hogy létezik nemi öröm. (Józseffel, a második férjjel nem is történt semmi a nászéjszakán. Az új és immár igaz férjnek egy hónapos türelmébe, becézésébe, udvarlásába és biztatásába került, hogy fokról fokra eljussanak oda, hogy elhálják a házasságot. Rút ettől az éjszakától fogva szédült bele az ámulatba, hogy ami korábban a számára oly sok kínt, fájdalmat és megaláztatást jelentett, az valójában milyen szépségesen gyönyörű és áldott dolog.) Abihud egyvalamiben következetes volt és ezt – csak ezt – lehet az érzelmeket illetően a javára írni. Nem csak Rúttal szemben volt faragatlan, hanem mindenkivel. Rút már az első napokban látta, hogy ez a házassági ötlet mostohaanyjának az utolsó bosszúja volt, akivel egyébként a kapcsolata meg is szakadt az esküvő után. Rút, az eleven kislány így aztán túlságosan is hamar és túlságosan is koravénen lett felnőtté, olyan felnőtté, aki szinte teljesen elveszítette már házassága első évében az elevenségét, és szükségszerűen befelé kezdett fordulni, és az emlékeiből táplálkozva tudta csak a napok terhét elhordozni, túlélni. Természetesen édesapja emléke volt ebben a legfontosabb, és mindaz, amit az édesanyjáról mesélt neki. De kedves pajtásaira is szívesen visszagondolt, a kedves játszadozásokra és beszélgetésekre. Ha találkozott valamelyikükkel a faluban, egyszerre volt boldog és boldogtalan. Sorsáról nem mert nekik beszélni, hümmögve, hammogva mondott nekik csak valami kevés kis történést az életéről, de amiről ők meséltek, azt szívesen meghallgatta mindig. Két év elteltével óriási öröm, és felszabadultság volt a számára, hogy a férje kikiáltotta meddőnek, s ezért váló levelet írhatott. Jól sejtette, hogy az emlékek tengerében ezzel az emlékkel lesz a legnehezebb megbirkóznia. Először úgy tűnt, hogy könnyei folyamával kell minden szót és pillanatképet átélnie, de kis hamar a harag kezdett a maga teljességében kibontakozni benne újra, de most olyan fokban, ahogyan addig még nem élte át. „Ha ez a gazember – gondolta magában – most itt lenne, képes lennék akár meg is ölni őt. Hogy merte, hogy merészelte ezt tenni velem?!” S nem csak a testiséggel kapcsolatban, hanem egyéb megalázó helyzeteket illetően is képek és helyzetek sorozatai jutottak az eszébe. Talán az volt a legfájóbb a számára, hogy megannyiszor az ő kicsi, kis kurvájának nevezte Rútot. „No igen – mondta ironikusan Rút – ez a megszólítás volt nála a gyöngédség tetőfoka.” Ekkor kiállt az udvarra, látta, hogy fél nyolc felé járhat. Így egy félórája maradt, hogy egy kicsit megnyugodjon, de arra is gondolt, hogy nyolc órakor rögtön a FOGLALT táblát teszi ki, és másfél óra biztosan elég lesz már ahhoz, hogy az a nagy düh, amit ezeknek az emlékeknek a felidézése jelentett (első férjének faragatlan brutalitása és terrorizálása) képes lesz lecsillapodni annyira, hogy tud majd vendégeket fogadni.

              Kilenc órára valóban már egészen higgadt lett, és SZABAD feliratra fordította a táblát. Viszonylag normális vendégei voltak ezen az éjszakán. A kivételt egy már majdnem részeg légionárius jelentette, aki nagy szájhősként állította be magát, és követelőzésbe kezdett, de Rút le tudta állítani, hol finom, hol élces szavakkal, és helyére kerültek a dolgok. Megtörtént, aminek meg kellett történnie, és utána szépen kitessékelte az ajtaján. Volt még egy különleges „hódolója” akit először látott, egy fiatal polgár a szegénynegyed előkelőbb részéből. Valahonnan onnan jöhetett, amerre Juditék is laktak. Lényegét tekintve egészen emlékeztette Klaudiuszra. Termetük, arcvonásaik mások voltak ugyan, de az arcára ugyanaz a megszeppent szelídség ült ki, mint fogadottá vált öccsére is először. Miután Klaudiusszal megismerkedtek, az ilyen típusú férfiak maradtak a kedvencei továbbra is, de ettől fogva nem kényeztette el őket. Korrekten kiszolgálta a testével a vágyaikat, de már a kedvességéből csak annyit adott, mint általában a többi normális igényű vendégének. Úgy érezte, ha nem ezt teszi, beszennyezi Klaudiusszal való barátságukat. Mikor az utolsó vendég is elment két óra tájban hulla fáradtan dőlt be az ágyba.

   

  Másnap nyolc óra felé ébredt fel. Megmosdott a maradék vízzel, megreggelizett és utána elkezdett tűnődve gondolkodni. (Egyébként azt, hogy mennyire jól képes végiggondolni igazságokat és helyzeteket, harmadik férje, a nálánál tizennyolc évvel idősebb Alexandrosz, a görög származású, előkelő kereskedő tudatosította, mélyítette el benne. Eleinte beszélgetve jött elő a filozofálás, mint téma kettőjük között, de miután Rút megtanult olvasni, az irodalom mellett filozófiai műveket is tanulmányozott már.) „Vajon mit tehetnék a haragommal? Hisz ugyan most reggelre elfelejtettem, de tudom, hogy dolgozik bennem, és mérgezi az életemet. És persze mások iránt is elő-elő tör belőlem ez az érzés. „A sok régi emlék… Az a sok régi emlék…” – ismételgette néhányszor magában ezt a rövid mondatot. „És közöttük még olyanok is, amelyeket még nem idéztem fel, még nem gondoltam végig.” Judit ezek közül sok mindenről tud, és meg is érti őket, s ez nagy segítség volt, mikor elmondhattam neki, és nagy öröm ezekre a – bár szomorú – beszélgetésekre visszagondolnom, de mégsem oldódtak meg ettől a dolgok, valami egészen nagy erő kellene, ami begyógyíthatná talán a sebeimet.” (S ekkor az életével meggyalázott Istenre gondolt. Nem bocsátkozott mélyreható elemzésbe a kultuszok különbözőségeiről, csak egyszerűen folytatta az eszmefuttatását.) „Én már régóta a zsidók egyetlen Istenében hiszek, még ha nem is érdemlem meg ezt a hitet az életmódom miatt. Valahogy – igaz bonyolult következtetések mentén és után – elfogadtam, hogy minek olyan sok Isten, ha egy a végtelen, s ha az egy, az Isten is egy. De ugyanakkor a zsidók Istene harcos, szigorú Isten (bár az is igaz, hogy igazságos). S mégis olyan kettős is ez az egész. Hallottam már olyan felolvasást, például Izajás könyvéből vett részleteket, ahol nagyon is gyengéd meg szelíd, sőt mi több sokhelyütt már anyai is az Istenük.” S ekkor a bölcsességi könyvek szépsége is felötlött benne, már amennyit ismert belőlük. „De – folytatta a gondolkodást – mégis csak a törvény meg a megtartandó szabályok a meghatározóak ebben a vallásban. Jánosról azt hallottam, hogy az irgalom embere azzal, hogy a bűneiket megvallókat megkereszteli, de a szavairól azt mesélik, hogy hihetetlenül erőteljes módon határozottak, valahogy úgy, mint Illés prófétáé lehettek. Kíváncsi vagyok, hogy Jézusról, az új prófétáról még majd miket fogunk hallani, de ez a kufárkiűzés nagyon arra utal, hogy ő is kemény ember lehet, azzal együtt, hogy nagyon sok jót tesz. Hiába, ezt a zsidó Istent valahogy mindig ki kell engesztelni ahhoz, hogy az ember embernek érezhesse magát. Csak hát én szamáriai is vagyok, nő is vagyok, és a nők között is feslett, bukott életű. Bizony fel nem mehetek Jeruzsálembe áldozatot bemutatni. Mégis… Mégis csak jeleznem kellene Istennek, hogy hiszem a létét, és szeretném, ha történhetne valami, valami, ami által újra tiszta lehetnék. De hát… ebből a gödörből, amit a körülményeim jelentenek, nem tudok kilépni, nincs, aki kisegítsen. Igaz, átgondolom most az életemet, s a paráznaságom jelenén kívül igyekszem majd mindent megbánni, de félek ez csak egy parttalan gesztus e felé az Isten felé. Hogyan is venne komolyan engem…? Mégis úgy vágyom rá, hogy elfogadjon, s ahogyan már végiggondoltam az előbb, úgy vágyom rá, hogy újra tiszta legyek…! Megvan, tudom, mit fogok tenni! Hiszen a kutunk, Jákob kútja szent hely. Egy szent kút pedig akár oltár is lehet, csak valami nagyon fontos tárgyat kell hozzá beledobnom áldozatként. Nézzük csak, nézzük csak, mit is dobjak bele!?” (Először a két nyaklánc valamelyikére gondolt, amit Juditéktól meg Klaudiusztól kapott. El is döntötte, hogy Klaudiusz arany nyaklánca lesz az áldozat, mivel ez az értékesebb az anyagát tekintve, és Juditékat megbántaná azzal, ha soha többé nem látnák a nyakában az ajándékukat. „Nem jó, nem jó, még sem jó – változott meg a gondolatmenete – hiszen számomra a tisztaság lenne a legnagyobb ajándék, amit visszakaphatnék.” (Ekkor ránézett a „házi oltárára”) Megvan!!!– kiáltott fel félhangosan az örömtől. A kis Noémi fehérre festett köve lesz az áldozati ajándék Istennek! (S ezzel eldöntötte, hogy mikor bevégzi a visszagondolást az egész életét illetően, ezt a sok tekintetben szinte a lehetetlenségig is nehéz számvetést, a kúthoz elviszi a gyönyörű fehér követ, és szertartásosan beledobja. Nem várta azt, hogy feltétlenül történik ettől valami, de önmaga előtt legalább felmutathatja, hogy egy nagyon fontos dolog érdekében valamit tényleg őszintén és becsületesen megtett.)

              Ezután szőni kezdett egy új szőnyeget, amit a kis Noéminek szánt. Mindezt fél, háromnegyed órán át tette, de végül is félbe hagyott vele, és eldöntötte, hogy elkezdi végiggondolni mindazt, ami Alexandroszhoz fűzte.

              József halálát nagyon sokáig gyászolta, és még a hite is meg-megingott. Márpedig ingatag hittel nagyon nehéz volt vigaszra találnia. Másfél év múlva oda jutott, hogy már csak időnként, hullámokban olyan nehéz, s ami állandósult benne, az az volt, hogy szinte mindig szomorkás és sajgó volt a szíve. Egyet biztosan tudott, hogy ilyen szép élete már nem lesz, mint amit Józseffel élt át, ilyen szerelem több már nem adatik neki. Éppen túljutott az egyik ilyen hullámvölgyön, mikor nagyapjával együtt hivatalosak lettek egy nagy ünnepre. Rút úgy érezte, hogy képes elmenni rá, és reménykedett benne, hogy még jól is fogja magát érezni. Mikor a helyszínre értek, kiderült, hogy az egyik díszvendég egy előkelő, befolyásos, görög kereskedő. A háziak egyikének az édesanyja is görög származással bírt, és az ő közeli rokona volt ez a Szikár városában sokat tartózkodó, önálló villával rendelkező előkelőség, és ő is szívesen eljött erre az ünnepre. Mint kiderült, a kereskedő, Alexandrosz már igen hamar felfigyelt az akkor 24 éves Rútra. Valahogy úgy alakult, hogy beszélgetni is tudott vele. Ráeszmélt, hogy szépségén túl milyen értelmes is, és megérezte, hogy csiszolatlan gyémántra lelt. Az ünnep vége felé odalépett Rúthoz, és ezt mondta:

• Hölgyem, ön teljességgel felkeltette az érdeklődésemet, ezért szeretném meghívni a házamba, hogy folytathassuk a beszélgetésünket! Ne ijedjen meg, nincsenek rossz szándékaim. Tanúk, két szolgálónőm jelenlétében fogunk társalogni.

• Zavarba hoz uram, kérem, engedje meg, hogy előbb ezt megbeszélhessem a nagyapámmal!

  Rút csodálkozására a nagyapja rögtön engedett, és még biztatta is őt, hogy ilyen lehetősége nem lesz több az életében, használja csak ki a helyzetet. Még a nagy korkülönbség sem zavarta. Rút egy ideig gondolkodott, de mivel a házasságra még nem kötelezték egyenesen ezek a beszélgetések, pontosabban a lehetőségük, és még rokonszenvet is érzett a nálánál tényleg jóval idősebb, 49 éves Alexandrosz iránt végül is igent mondott. A középkorú kereskedő félig görög származású rokona ki is eszközölte az első találkozást, amin a tisztesség kedvéért ő is részt vett. Először ő vitte el Rútot, meg vitte is haza, a későbbiekben pedig Alexandrosz hozatta és vitette őt a maga kocsiján. Ki is alakult kettőjük között egy bizalmas viszony, amit egyre több komoly téma is átszőtt, mivel Rút mindezek felé nagyfokú érdeklődéssel fordult. Nem szerelemből, de egy fél évvel később ki is tűzték az esküvő napját. Ez Rútnak mindenképpen megnyugvást szerzett, de örömöt is. Mind a saját kedve miatt, mind azért, hogy férje büszke lehessen rá, megtanulta igen hamar a görög nyelvet, és több klasszikust el- és átolvasott – mint ahogy erről korábban már volt szó. Biztonságba került ezzel a házassággal. Férje figyelmes és gyengéd volt hozzá, de Rút valamit nem vett észre, egy nagyon fontos dolgot. Józseffel való házasságát ugyan nem, de egyszerű származását és sorsából fakadó megannyi meggyötört körülményét szégyellni kezdte, s észrevétlenül kompenzálni kezdett. Először csak egy finom gőg és kivagyiság kezdett kialakulni benne a nálánál alacsonyabb rangú emberek iránt, és mikor erre visszaemlékezett a számadáskor, rádöbbent, hogy végig kisebbrendűségi érzése volt – hol kevésbé, hol jobban –, mikor előkelő emberek között forgolódtak a férjével, és ezt később már azzal próbálta – akkor öntudatlanul – ellensúlyozni, hogy a nálánál alacsonyabb rangú emberekkel szemben a fölény pozíciójába helyezkedett – igaz volt ebben valami finom, ösztönösen kialakított elegancia is. Hiába bújta a görög klasszikusokat, hiába beszélgetett a férjével ezekről a dolgokról, egy fontos terület, a mindenkivel való közösség érzése elmaradt igen-igen hamar az életéből. Mint, ahogy ebbe Rút a számadáskor belegondolt, Alexandroszban is volt ebből a kivagyiságból jócskán – igaz szintén nagyon kifinomultan kivitelezett formában. Rút nem is vette észre, hogy fokozatosan kellett megfelelnie ennek a magas normának, hiszen csak fokról fokra terjesztette ki a kört Alexandrosz, az ismerőseit, barátait, üzletfeleit tekintve, mikor újabb meg újabb alkalmakon meg helyzetekben tette szóvá, hogy milyen büszke rá, hogy a felesége milyen előkelően viselkedik. Egy idő után már utazásaira is magával vitte gyönyörű feleségét, akit annyira elkápráztatott a megismert, pompázatos világ, az elit környezet, hogy egészen megfeledkezett a múltjáról – szinte majdnem teljesen Józsefről is –, és csak a mának kezdett élni, s így az egyik klasszikus római mondat lett a hitvallása: „Carpe diem!” Visszaemlékezésekor ráébredt, illetve már korábban, mikor a bordélyt el kellett hagynia, és a peremkerület egyik, kis számon nem tartott prostituáltja lett, hogy ez a viselkedése csak menekülés volt önmaga és a problémái elől. Magába zárt emlékei így – vagy legalább is szemmel látható módon – nem gyötörték a harmadik férjjel való közös élet alatt, és csak mint kitaszított örömlány ébredt rá, hogy egészen más az, mikor egy életben kapott seb – illetve az ő esetében sebek sokasága – begyógyul, mint az elaltatott lelkiismerettel és talmi dolgokkal kitöltött látszat élet. Igaz neki nagyon sok szalmája volt akkoriban, amit a tűzre helyezhetett. Mindenhol babérokat aratott hol a szépségével, hol pedig az eszével. Alexandrossal való házasságában az öröm – hangsúlyozta magában – folytonosan jelen volt, de minden csak a felszínen mozgott – klasszikus műveltség ide vagy oda –, de mennyire más, mikor a tűzre egy keményfa néhány hasábja kerül, és ténylegesen van idő és lelki, belső tartalom is hozzá, hogy az átélt mélység akkora legyen, hogy nem kell folyvást gyorsan hamvadó tüzelő után szaladgálni, hanem elég meghitt, csodálatos nyugalomban újra meg újra átélni a teljességet, az élet nagy csodájának misztériumát. (Ekkor Józsefre gondolva sírni kezdett, ami egy jó darabig el is tartott.) A műveltség, ahogy erre, mint sebhelyes arcú prostituált később rádöbbent, sokszor maga is árucikk, és jogosultsági igazoltság, hogy az egyes ember elfoglalja, hol valósan, hol a látszatot fenntartva a helyét a társadalmi hierarchiában. Voltak néhányan, akikkel társaságban valóban úgy beszélgethetett, hogy őszinték lehettek egymással épp a megszerzett tudás okán is, de a legtöbb esetben a műveltség volt az ünnepségekre a ruha, és valódi énjüket visszatartva egy álarc mögül hintették szerteszét ismereteiket. A legügyetlenebbek a közhelyeikkel igyekeztek babért aratni. Persze Rút ezt nem vette észre. Nem is értette, mikor először olvasta Diogenésznek azt a történetét, hogy fényes nappal kiment a piacra, és egy lámpás fényénél jól megvizsgált több ott lévőt, és végül is mindegyikre azt mondta: „Ez sem ember.” Rájött, mint prostituált, amint egyre jobban figyelte vendégei szemét, hogy Diogenész is elsősorban a tekinteteket vizsgálhatta, azt hogy mi lakozik bennük. Az ünnepségeken olyan sok hazug meg felszínes szemű ember volt – ahogy ezt felelevenítette magában – legtöbben a gőg, az önhittség, a megjátszottság uralkodott, s valami féle kimértség, amiben semmiféle természetes íz nem volt – tisztelet a kivételnek. Minden ragyogott ezeken az összejöveteleken, csak éppen a szívek bújtak vagy tűntek el. Ezt a testrészét és titkait mindenki féltette kimutatni. Rosszabbik esetben azért, mert cselekedetek és gondolatok szennyétől volt mocskos. Jobbik esetben, meg azért, mert gazdáik féltették belső kincseiket, hogy esetleg még megrugdalja őket valaki egy keresetlen szóval vagy eszmefuttatással. És természetesen a legtöbbször e két változat keveréke tett ki egy-egy embert. Utólag megértette, hogy a műveltség dolgai és önmaguk között ezeknek az embereknek – beleértve önmagát is –, kevés kivétellel, senkije és semmije sem volt. Mert személyes létük valós, szívszerinti dolgait ezeken az alkalmakon nem tárták fel egymás előtt. Vagy a művelt, elit témák adták ki a társalgást, hol a banálisan hétköznapi és személytelen történések és események. Persze igaz egymás háta mögött – főként a nők – tárgyaltak ilyen jellegű dolgokról, de az kibeszélés és pletyka volt, káröröm, és nem a vigasz és a közösen átélt valódi öröm áldottsága. Ezért volt neki oly nagy kincs Juditot, Noémit és Rúbent megismerni. Ők – mint kisemberek – valóban tiszták voltak. Nem játszották meg magukat, s nem csak Rút előtt, mások előtt sem. „Ők mindig – kezdte taglalni róluk a gondolatait – az életnek azon a területén, mezsgyéjén tartózkodnak, ahol régi életében a társasági emberek közül százból jó, ha öt. Az ő szemükbe mindig öröm belenézni. Diogenész rájuk bizonyosan azt mondta volna, hogy ők emberek. És a kis Noémi, mint gyerek és értelmében sérült! Ő aztán a maga nemében a kendőzetlen és tiszta szív. Sohasem hazudik, s mint a gyerekek többsége mindig a lényegest, a szeretetet keresi.” – Végig gondolt megannyi emléket vele kapcsolatban. – „Ó, hányszor- de hányszor vigasztalt meg egy puszta mosollyal vagy akár egyetlen szóval! Ó, hogy milyen nagy tanítómesterem volt, hogy a szívemhez visszataláljak! Volt, hogy mélységes szomorúsággal mentem át hozzájuk, és sok esetben néhány perc múlva már kacagtam kis, aranyos dolgain. És, Judit meg Rúben, bár felnőttek, megőrizték gyermeki nyíltságukat, ami olyan hamar kibomolhatott, és feltárulkozhatott előttem, mint valami gyönyörű virág. Kicsit talán naivak is, ez igaz, de én azt gondolom, megér néhány pofont az élettől az, hogy cserébe sokkal- de sokkal többször nézik, mondjuk a naplementét közösen másoknál, és bizony sokkal több ember mosolyog vissza szelíd, barátságos arcukra így, mint mikor az ész, az egyeduralkodó bizalmatlanságot gerjesztve, és már a lehetséges helyzetek kezdetén a hátsó vonalak egyikébe parancsolja a nyíltságot és a szívbéli bizalmat. Olyan jó, és olyan nagyszerű, hogy a barátaimnak tudhatom Juditot meg Rúbent, és fogadott kis leánykám lehet a kicsi Noémi!”

              Aztán délfelé kezdett járni az idő, és elment a kútra vízért. Különös áhítat fogta el, mikor feltűnt Jákob kútja. Szerencsére most se volt ott senki, így, mikor odaért szertartásosan végigjárta, és elképzelte, hogyan fogja beledobni a gyönyörű fehér kavicsot. Szinte hallotta is már a csobbanást, mellyel talán múltjának szennyéből, annak terhéből majd valami örökre alászáll a titokzatos mélybe, és valamelyest tényleg tisztábbá teszi őt Isten, tisztábbá és nyitottabbá a jóra, mint amire a számadás ideje alatt volt képes. Bár az is igaz, hogy ahogy emlékezett a régi örömteli meg viselt dolgaira, egyre másra tapasztalta, hogy szabadabban kezd lélegezni, és már csak ezért is annyira- de annyira reménykedett benne, hogy áldozathozatalát Isten majd meg fogja jutalmazni valamilyen külön kegyelemmel. Egészen szárba szökkentek a vágyai, hogy valami majd ténylegesen történik vele és benne. „Ha kicsi dolog lesz, az is jó.” – gondolta magában. Aztán felhúzta a vizet, beletöltötte a korsójába, és hazaindult. Otthon megebédelt, kivételesen a most korábban felébredt Hecrommal együtt, és egy kis szieszta után úgy döntött, hogy este nyolcig csak emlékezni fog.

              Rút, mikor Alexandrosz 54 éves korában, szívrohamban elhunyt, még nem látta pontosan ezeket a dolgokat. Részeg volt még a műveltségtől meg a társasági élettől is, s mivel Alexandrosszal sokszor beszélgettek egészen mélyen és szív szerint valóan is, nagy veszteségként élte meg az ő halálát is. Bár gyásza nem volt olyan mély, mint édesapja és József iránt volt, de a gyászév során érte is sokat sírt. Egyébként hatalmas vagyont örökölt; volt férje ráíratta végrendeletében annak felét, amit élete alatt megszerzett, mind ingatlanban, ingóságokban és pénzben. A többit pedig első házasságából származó egyetlen gyermekére Filipposzra hagyta. Míg gyászolt, egyre mélyült a műveltsége – a legtöbbet ekkor olvasta életében –, s férje ráhagyott vagyonának kezelésében is ügyesnek bizonyult. Egy üzleti ügylet összehozta 29 éves korában egy tőle 2 évvel idősebb szintén görög férfival, Gorasszal. Először csak a közös kereskedelmi ügyletek eszközöltek ki találkozásokat közöttük, de egy idő után Gorasz már találkákra is kezdte hívni Rútot. Rút ebbe könnyedén bele is egyezett. Gorasz rendkívül jóképű volt, és valami különleges férfiasság lengte körül. Természetesen ebbe határozottság és erő is belevegyült – nem is kicsi –, de ő mégsem volt az az igazi férfias férfi típus, hanem inkább az élet egyik játékos főszereplője. Vonzerejében a humor egészen másképpen volt jelen, mint édesapjában és második férjében, Józsefben. Ők ketten annak idején gyermeki nyíltsággal éltek vicceikkel, Gorasz viszont lehengerlő volt. Szinte megbabonázta Rútot, és ő nem tudott, és nem is akart neki ellenállni. Az ő oldalán, mikor ismerkedni kezdtek, nem ugyanazokban a körökben kezdett el csupán mozogni, mint régebben Alexandrosszal. Ebben a másik világban már nem a műveltség volt a főszereplő, hanem a lakoma. Természetesen fel-felbukkant, mint téma az üzleti élet, de azon túl fesztelen, vidám emlékek és helyzetek kerültek terítékre és adomák, melyekhez e lakomák résztvevői nagyon értettek. Gorasz, mind ebben a világban, s amint ezt régebben Rút már néhányszor megtapasztalta, a művelt, elit társaságokban is kiváltképp megállta a helyét. Simulékony modorával egyébként ő is nagyon kedves volt, s nem csak Rúthoz, hanem másokhoz is. De ebben a kedvességben nem egy mély, tiszta kút tündökölt – mint, ahogy erre prostituáltként Rút visszagondolt –, hanem egy felszínes, mívesen kialakított máz. Megunhatatlan volt vele együtt lenni, de igazán bensőséges témákat nem érintettek szinte sohasem. Mégis Rútot annyira elbűvölte ez az újonnan felfedezett világ, hogy ismét egy gazdag, görög kereskedő lett a férje. Gyakran voltak közös ügyleteik, de Rút nagyon jól elboldogult egymaga is a saját dolgaiban. Úgy érezte, hogy a szerelem érzése járja át, de valójában a hálószobában történtek kötötték őket a leginkább össze. Valami oknál fogva Gorasz nem akart gyermeket, s több más szempont mellett, ezért vette el éppen Rútot, mert ő már ismerkedésük elején nyíltan megmondta, hogy meddő. Közös ügyeikben mindketten rendkívül nagy nyíltságot mutattak, S Rút gyakran kérte férje segítségét olyan helyzetekben, amit ő nehezen vagy éppen sehogyan sem tudott megoldani. Így aztán kiegyensúlyozott volt a házasságuk, s Rút a régi paraszti életére már szinte sohasem gondolt vissza, s mivel nagyon jó mesélő volt, Gorasz nagy örömére, igencsak babérok hulltak mindkettőjük ölébe a lakomákon. Nem vette észre, hogy egy ugyan nagyon elegáns, de mégiscsak a szív dolgait teljességgel háttérbe szorította versengés hatotta át ezeket az alkalmakat is, s lassan beleszokott abba, hogy nemcsak a humor szép oldalával éljen, hanem már élceket, fricskákat is oda-oda szúrt másoknak – mint ahogyan ezt a többiek is tették. Ebben épp Gorasztól leste el és tanulta a legtöbbet, és férje nagyon is büszke volt rá emiatt. Furcsa, különös meztelenség volt ez. Természetesen nem az, amit Juditnál, Rúbennél, Klaudiusznál és a kis Noéminél tapasztalhatott meg jóval később. Hiszen náluk a meztelenné válás éppen a teljes bizalmat jelentette, amiben feltárult annyiszor- de annyiszor a végtelen teljesség, s természetesen meghitt, bensőséges formában. Velük a közös meztelenség kitágította a létet, és annak hosszúsága és szélessége, magassága, és mélysége teljes értelmet nyert. De ezeken a lakomákon az élcverseny semmi ilyesfajta dolgot nem eredményezett, csupán intellektuális versengés volt. Igaz, vérig nem sértettek egymást, erre különösen is odafigyeltek, és így adták az összetartozás talmi élményét – mint ahogyan ezt Rút jóval később egészen átlátta. De ahhoz persze elég volt, hogy mindenki újra meg újra részt vett ezeken az alkalmakon. Rútot megrészegítette, hogy, milyen ügyesen pengeti ennek a fajta együttlétnek a húrjait. Aztán kialakult benne egy kettősség. A klasszikusok továbbra is fontosak voltak a számára, de valahogy teljesen megfért mellette a Gorasz révén megismert világ, és nem zavarta, hogy a kettő között a legtöbb esetben ellentmondás van. De azért annak örült, hogy az alkalmakat nem pusztán az élcelődés, hanem ártatlan adomák elmesélése is kiteszi ­– mint ahogy erről már beszéltem. Így aztán Rút egy egészen más Rúttá vált, mint korábban. Már csak férje, baráti köre, meg üzleti ügyei érdekelték. Így aztán önző emberré vált. Mindebben, mint később rájött, az is szerepet játszott, hogy a sérelmeit, ilyen talmi módon ugyan, de teljesen kompenzálni tudta, és mind első férjén, mind mostohaanyján részben bosszút állt azzal, hogy hiába keserítették meg az életét, ő mégis ilyen magas polcra került. E mámorban eleinte nem is vette észre, hogy férje, mintha már nem lenne olyan nyílt vele sem beszélgetéseikben, sem üzleti ügyeik megosztásában. Először az volt furcsa, hogy Gorasz a saját hivatalos dolgairól egyre kevesebbet beszélt, ugyanakkor élénk érdeklődése Rút ilyen ügyei iránt megmaradt, és továbbra is szívesen segítette őt. Ekkor már egy éve voltak házasok. Rút az ezt követő évben már észrevett furcsaságokat Goraszon, de mivel – ugyan érzéki módon – szerelmes volt belé nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy egyre kevésbé játékos, egyre kevésbé fesztelen, de kezdett úgy tűnni, hogy gondjai vannak. Rút először magára vette a dolgot, és egyre kedvesebb kezdett lenni vele. Ez egy ideig le is fedte a problémát. Úgy tűnt, Gorasz újra a régi. Ez Rútot nagyon boldoggá tette, és még mélyebb érzéseket kezdett férje iránt érezni, mint korábban. Így telt el két-három hónap. Üzleti ügyek miatt Gorasz gyakran járt külön utakon, így Rút megértette azt is, hogy társa a szokásosnál több ilyen ügyletet bonyolít le, és gyakrabban van távol. Az ugyan már nagyon furcsa volt neki, hogy egy ízben tőle, Rúttól kért egy nagyobb összeget kölcsön – mivel azért a gyakorlatban maguk között külön kezelték pénzeiket –, de még ezt is minden további nélkül megtette. Aztán egyszer – már későn – kiderült, hogy a férje már többeknek tartozik. A magyarázat sajnos nagyon egyszerű volt. Gorasz elkezdett szerencsejátékkal foglalkozni, és a szenvedélyévé vált. Mikor Rút már egészen sejteni kezdte, hogy baj van, Gorasz egy éjjel hazaállított, és ezt mondta Rútnak.

• Nagy baj van Rút!

• Micsoda? ­ – kérdezte összeszűkült pupillákkal a feleség.

• Nagyon rosszat tettem.

• Mit, Gorasz?! – és egyre hevesebben lélegezve leült. Gorasz csak állt tovább.

• Tudod Rút, én elkezdtem szerencsejátékot űzni. – ekkor mélyen meghajtotta fejét a szégyentől. Rút egy ideig csak nézte, nézte, és ösztönösen érezte, hogy most fog mind közös, mind a saját élete összeomlani.

• És?

• Egyre többször vesztettem.

• Mennyit vesztettél?

• Mindent, ami az én részem Rút, mindent.

• És utána mit tettél? – ekkortól Gorasz már csak mintegy nyögdécselve tudott beszélni.

• Rút…, mivel… vagyonközösségben élünk… ma este egy játszma végén…, mivel úgy tűnt, hogy… egészen nyerésre állok…, feltettem az összes vagyonunkat…

• És? – mondta Rút villámló szemekkel és immár egészen hangosan.

• Veszítettem Rút…, veszítettem.

• Látom, hogy akarsz még valamit mondani. Mondd!!! – ekkor már egészen kikelt magából.

• A játékpartnerem… tett egy ajánlatot…

• Mit? – s ekkor már sápadt is lett Rút.

• Azt… mondta, hogy amit az utolsó játszmában…, mint tétet feltettem…, annak a felét visszaadja…, ha egy éjszakát veled tölthet.

• És ki ez az ember? – kérdezte Rút immár sírva.

• Rúfusz.

• De hiszen az egy undorító féreg!!!

• Tudom Rút…, tudom… – mondta lehajtott fejjel Gorasz.

  Rút egy rövid ideig gondolkodott, s mivel nem akart földönfutóvá válni, ezt mondta:

• ­Rendben, megteszem, de többé egy ujjal nem érhetsz hozzám! Érted, egy újjal sem!!!

• Rút!

• Kérlek, ne mondj semmit sem, és tűnj el innen! – Gorasz, mint egy megvert kutya, ki is oldalgott a szobából.

  Rút a sírás és a düh keverékét élte meg ekkor. Egész nőiessége összetört. Egyrészt amiatt, hogy ennyire csalódnia kellett Goraszban, hogy így elárulta, és kihasználta. Igaz, gyanúsak voltak már a körülmények, de ekkora aljasságra nem számított tőle. Olyan lett Gorasz a számára, mint egy darabokra tört – valaha gyönyörű – görög váza. Undor fogta el, és nem is tudta elképzelni, hogy mihez kezd, hiszen itt, Szamáriában is csak a férj írhatott válólevelet. S különben is mi lesz vele, ha egyedül marad. Rúfuszról tudta, hogy annyira aljas és becsvágyó ember, hogy telekürtöli majd az egész várost azzal, hogy milyen nagy fogás hullot a karmaiba. Arra gondolt, hogy ennek a förtelmes éjszakának még a részleteit is ki fogja tálalni fűnek, fának. „Így aztán – gondolta Rút – semmi becsületem nem marad a városban.” Ekkor sírni kezdett. Körbe meg körbejárt ezeknek a gondolatoknak a mentén, de semmi eredményre nem jutott. Igaz a vagyonból valami megmarad, de társasági életet így már többet nem élhet. Egyébként ez volt az első alkalom az életében mikor megcsapta a magány szele, pontosabban elérkezett a valósága, hiszen senkije sem lesz már, akivel érintkezhet, és szolgái meg szolgálónői is össze-össze fognak súgni a háta mögött. Sosem volt még életében ilyen módon meztelen, ilyen megalázottan és kisemmizetten.

              Másnap éjszaka eljött az alkalma ennek a szörnyűséges együttlétnek. Rúfusz elvárta, hogy kedves legyen vele, de ő minduntalan élcelődött, és gyakran röhögve dicsekedett különféle dolgaival meg azzal is, hogy ilyen babért, mint ez az este már többet is aratott. Maga a testi együttlét, melyet többször is megkövetelt, gusztustalan volt. Egy kicsit sem törődött közben Rúttal, aki mindeközben alig tudta őrizni a látszatott. Rúfusznál csak önmagától undorodott jobban, és úgy érezte, hogy a teste átváltozik békanyállá vagy hínárrá, és úgy félt- de úgy félt, hogy ez már mindörökre így marad. Az egyes aktusok között Rúfusz elvárta, hogy vidáman, kedélyesen társalogjanak. Rút nagy nehezen tudta tartani magát, de már a hányás szélén állt, mert mindez csak arra volt jó, hogy Rúfusz dicsekedhessen, s főleg azzal kapcsolatban, hogy hogyan szerzett sikereket a nőknél. Durva, faragatlan stílusa még első férjének modorán is túltett, pedig Rúfusz iskolázott volt. No de tudta ezt már jól Rút, hogy az intelligenciát és a jóérzést nem iskolai osztályzatokkal osztogatják. Aktusról aktusra egyre jobban érezte, hogy prostituálja magát, és a látszatfal mögött, mellyel kiszolgálta Rúfuszt, egyre közönyösebb és egyre életidegenebb lett. Mikor Rúfusz elment, visszafeküdt a megbecstelenített ágyba, még megbecstelenítettebb testével és lelkével, és érezte, most már nem csak magányossá vált, hanem valami örökre össze is tört benne. Két hétig úgy járt, s kelt a házában, mint valami alvajáró. Aztán fokozatosan egy új Rút született meg. Hideg lett és kimért. Eleven csilingelését, már senki nem hallotta az otthoniak közül sem. Igaz, mosollyal viszonozta szolgálóinak és szolgálónőinek, ha valamit tettek érte, de ez a mosoly már kicsit sem volt olyan eleven és meghitt, mint korábban. Gorasz csak három hét múltán mert megjelenni. Rútnak már nem volt ereje konfliktusba kerülni vele. Férje negyed évig megállta játékszenvedélyét, de mikor újra elkezdte, a második ilyen hét egyik éjszakáján ismét elkártyázott mindent. (Rútnak – mivel a házasságban mindenüket hivatalosan is közössé tették Gorasszal – nem volt ereje ahhoz sem, hogy biztosítsa a vagyonát, amit Alexandrosztól örökölt, és szépen gyarapított is önálló üzletasszonyként. (Igaz, ez nagyon bonyolult és hosszan tartó művelet módján válhatott volna valóra.)) Annyira azért becsületes volt Gorasz, hogy a feleségét nem tette már fel tétnek, s válólevelet hátrahagyva örökre elment Szikárból, és Rút soha többé nem hallott felőle.

              Rút egy régi barát egyik kis szobájában húzhatta meg magát egy időre, mikor negyed év múlva felkereste őt Georgiosz. Ennek a szintén görög férfinek félhivatalos, kétes ügyletei voltak. Önmagához mérten becsületesen fordult felé.

• Nézze asszonyom, tudom, min ment keresztül, mint ahogy a városban is sokan. Volna egy ajánlatom az ön számára. Tudom, hogy szépsége mellett igen-igen intelligens is. Ezért úgy döntöttem, hogy elveszem önt feleségül, és megbíznám egy feladattal. Nekem van egy házam, ahol hölgyek fogadnak férfi vendégeket. Az lenne a szerepe, hogy vigyázzon, és felügyeljen ezekre a lányokra. Természetesen csak annyira, amennyire ezt női mivolta lehetővé teszi. És ugyanakkor vannak férfiak, akik a segítségére lesznek majd.

• Nézze uram, biztosan azért jött el hozzám, mert tudja rólam, hogy becsületes lehetőségeim már nincsenek. – Rút ekkor komolyan maga elé meredt. „Amim most van – gondolta – az a semmi, ez az ajánlat pedig a semminél több.” – Elfogadom, amit felkínált most nekem.

  Rút ezen a délutánon ismét végiggondolta a történteket. Georgioszt addig csak látásból ismerte, és amit itt-ott hallott róla az csöppet sem volt korábban vonzó a számára. Más körülmények között soha- de soha nem mondott volna igent, de ahogyan megváltozott Rúfusszal való éjszaka hatására, az kimerítette minden erőforrását, emberi tartalékát, s így már erkölcsi tartása is a mélypontra süllyedt. Valahol elfogadta a tényt, hogy él, de ez az élet vegetálás volt. Mindenki elhúzódott tőle a történtek után régi köreiből, és így, mint fuldoklónak a mentőöv, valahol tényleg jól jött a számára ez az ajánlat. Lényegében minden erkölcsiséget mellőzve, pusztán az érdekei mentén döntött a túlélés érdekében. S ekkor, mikor visszaemlékezésének ehhez a pontjához érkezett, rádöbbent, hogy életének ezen az állomásán hűlt ki a szíve. No nem úgy, hogy tételesen gonosz emberré vált volna, de már a sok csalódás és szerencsétlen esemény hatására hozott egy öntudatlan döntést: senkihez sem akart innentől fogva tartozni, nem akarta a fájdalmak miatt a ragaszkodás érzését senki iránt sem érezni, mert az átélt csalódásaihoz hasonló kudarcokat már igazán- de igazán nem tudta volna feldolgozni és elviselni, ha még kötődik is azokhoz, akiket szeret. „Szegény Klaudiusz – mondta ki magának egyszerre csak –, hát ezért nem tudlak megsiratni azért, mert örökre elmentél… Ugyan te, és Juditék megtanítottatok arra, hogy mostanra már egészen eleven szívem van újból, de sajnos még nem gyógyultak be lelki sebeim annyira, hogy kötődni, ragaszkodni tudjak bárkihez is. Bár – morfondírozott – vajon mit éreznék, ha holnap után Juditék közölnék velem, hogy egy másik városba költöznek? Lehet, hogy ez már tényleg kiváltana belőlem a tárgytalanná vált ragaszkodás fájdalmas könnyeit.”

  Aztán elkezdett ötödik férjén Georgioszon gondolkodni. Végül is szerette Rútot ez a nálánál 8 évvel idősebb férfi, s mivel művelt volt, tudtak is egymással társalogni, és bár valóban kétes, félhivatalos ügyletei is voltak, azokkal az emberekkel, akiket foglalkoztatott, s akik őt, s immár Rútot is kiszolgálták, mindig egyenes volt, és emberséges. Ez, ha már olyanná lett ez a helyzet amilyenné lett, mégis csak imponált Rútnak, de azért nem annyira, hogy a szókratészi daimónt rendjén találta volna önmagában. De erre, a tiszta lelkiismeretre már csak nagyritkán gondolt. Georgiosz sokszor vitte magával programokra a saját köreiben. Természetesen, mivel Judit az éjszakában és korahajnalban dolgozott, erre csak délelőtt s még inkább a délután folyamán kerülhetett sor. Ki is mutatta, hogy mennyire büszke a feleségére, de ez Rútot már közel annyi örömmel sem töltötte el, mint amit akkor érzett, mikor Alexandrosz tette ezt vagy ép Gorasz házasságuk első évében. Igaz, mivel ezeken a közös alkalmakon mindenki tudta, hogy minden résztvevő jelene és múltja többé kevésbé sáros, volt a levegőben némi őszinteség, talán még nyíltság is, de mindezt áthatotta a romlottság kovásza is. Amire a résztvevők büszkék voltak, és szívesen megosztottak egymással, arról tudni vagy sejteni lehetett, hogy az esetek többségében mások kihasználásán és megkárosításán alapultak. Georgiosz észrevehetően teljesen kivirult ilyenkor, és merészen dicsekedett ő is, de Rútban ez egyre nagyobb rosszérzést szült. Emiatt elkezdett arra törekedni, hogy ne kelljen részt vennie ezeken az eseményeken. Georgiosz megérezte, hogy felesége szándékosan igyekszik elmaradni a társaságaitól, s mivel valahol tényleg szerette őt, arra kérte, hogy azért az üzleti szempontból legfontosabbakon legyen ott. Rút ebbe bele is egyezett, és ennek megfelelően is járt el. Furcsa kettősségbe is keveredett, s ennek igáját csak nagyritkán tudta kikerülni, elhárítani. Egy ízben Georgiosz mesélt neki egy folyamatban lévő üzleti ügyéről – ami éppen a tisztességesek közé tartozott –, s Rút, csak úgy ösztönösen érezve, hogy most lehet, felvázolt egy lehetséges üzleti stratégiát. (Georgiosz egyébként büszkeségből nem kérte ki felesége véleményét ilyen ügyekben, holott tudta jól, hogy Rút rendkívül jó üzletasszonnyá vált az évek alatt, mind Alexandrosszal, mind Gorasszal való házassága idején.) A terv olyan volt, amelyre a férje nem gondolt, és nagyon sikeresen be is vált. Ettől fogva ötödik férje már üzleti partnernek is kezdte tekinteni Rútot. Igaz felesége nem mindig tudta a legjobb megoldást kitalálni, de mégis nagyon sokszor az ő meglátásán alapult több üzlet sikere is. Igen ám, de ezek között az üzletek között már kétes lebonyolódásúak is voltak, így aztán Rútnak tovább kellett altatnia a lelkiismeretét.

  Természetesen a lányokat férfiaknak felajánló intézmény vezetése is lelkiismeretének apályba kerülésével ment csak. Igaz mind emberileg, mind körülményeiket tekintve mindent megtett ezekért a lányokért – akik egyébként Rútot nagyon is szerették –, de hát ezeknek a teremtéseknek mégiscsak azt kellett tenniük estéről estére alkalomról alkalomra, ami Rútot a Rúfusszal eltöltött éjszaka nyomán tönkretette. Éppen emiatt, mint az anyatigris figyelte a házban történő eseményeket, és minden durvaságnak és szélsőségnek elejét vette. Férje előtt leszögezte, hogy részeg vendég nem teheti be a lábát, s ezután minden eszerint történt. Lassan, lassan megszokta a ház vezetését, és egy különös életkedv is elkezdett kialakulni benne. Ennek a világnak is, mármint az intézményének, amit vezetett, volt valami különös hangulata. Először is a kitaszítottság összekovácsolta őket. Másodszor, mivel nyílttá vált többnyire a múltjuk egymás felé, nem volt miért szégyenkezniük egyikőjük előtt sem. Így a vendégek társaságában is uralkodott derű, sőt még öröm is, de mikor napközben már csak maguk között voltak ez az érzés kezdett általánossá válni. Valahogy olyan volt ez, mint egy nagy család. Rút egy idő óta szinte már csak ezt a családiasságot tekintette értelmet és célt adónak az életében, s bár mindannyiuknak jobb sorsot kívánt volna, elégedett volt önmagukkal. De! DE!!! Volt egy nagyon, nagyon rossz dolog, s ezek a hírek voltak. Igaz akadtak köztük jók is meg semlegesek is, de sokszor olyan információk is utolérték őt és lányait, amelyekről jobb lett volna nem hallani. A vendégek időnként olyan eseményeket, helyzeteket kotyogtak ki, melyekről, ha illetékes szerveknek beszélnek, bizony komoly eljárások után, sokszor letartóztatásokra is sor kerül, és a letartóztatottak között több vendégüket is utolérte volna az igazságszolgáltatás keze, s ezzel szakma béli hírnevüket, megbízhatóságukat is elveszítették volna. Természetesen néha gyilkosságokról, azok lefolyásáról is hallottak, de ez csak rendkívül ritkán fordult elő. Ez az újra meg újra előkerülő átok – mert annak élte meg Rút – sokszor megkeserített egy-egy ilyen éjjelt meg hajnalt. Összességében mégis egy barátságos kedély uralkodott, s határozta meg a hangulatot az általa vezetett házban.

  Rút így végül is feloldódott abban a légkörben, amit lányaival átéltek, és ebben a kis körben jó ideig meg is volt – furcsa ezt mondani – békében. Mivel férje látta, hogy feleségének ez vált igazi otthonává, már szinte egyáltalában nem kérte, hogy azokra az alkalmakra elmenjen vele, melyekre ő járt. De mivel Rútnak továbbra is akadtak jó ötletei az üzlethez, egy kiegyensúlyozott munkakapcsolat megmaradt kettőjük között. Így telet el az utolsó közös év együtt. Aztán Rút megérezte, hogy Georgiosznál egy másik nő is belépett a képbe. Már-már sejteni is vélte, hogy ki az, mikor kitört egy himlőjárvány. Rút és lányai ekkor felfüggesztették mesterségük gyakorlását, és segédkeztek a betegek ellátásában. Rút gyógynövényekkel kapcsolatos tapasztalatai nagyon- de nagyon sok esetben segítettek. Kis közösségük ekkor élte meg egyébként a legnagyobb közös örömöt, mióta Rút vezette a házat. Végre valamit igazán tisztán és erkölcsösen tehettek meg, s az emberek, főként a gyógyultak és gyógyulófélben lévők ki is mutatták elbűvölően őszinte és odaadott hálájukat mindezért. Aztán olyasmi történt, amire nem gondoltak, pontosabban nem mertek gondolni. Kettőjük elkapta a himlőt, és az egyik Rút volt. Sajnos csak Rút élte túl, de szerencséjére kevés heggel az arcán, és azok sem voltak igazán mélyek. Mindez azonban azt jelentette, hogy ezzel a szépséghibával tovább nem vezethette a lányok intézményét. Férjében valami annyira megváltozott ekkorra már, hogy válólevelet írt, és egy igazán szégyenletes összeggel elküldte. Rút soha sem tudta kitalálni tettének okát, indítékait. A válást megértette ugyan, hiszen ténylegesen felbukkant egy új nő Georgiosz életében, de a szégyenletesen kicsi összeg mibenlétének titka örökre megoldatlan rejtély maradt a számára.

  Ekkorra már eljött az idő, hogy vacsorázzon, s nyolc órakor kitette a SZABAD táblát az ajtóra. Amennyire szerencsétlenül járt Gorasszal meg Georgiosszal, annyira szerencsés volt az éjszakája és a korahajnal. Csupa normális vendége volt. Semmit sem kellett irányítania, manipulálnia. Természetesen, békében teltek el az együttlétek vendégeivel

  Másnap nyolc órakor kelt. Megmosdott, megreggelizett, és egy kis szövés után, mivel éjszaka volt eső, s így nem kellett locsolnia, átment Judithoz és a kis Noémihez. Természetesen a kislány rögtön megkérdezte, hogy a nagy kő mellett vannak már az ő kis kövei. Rút boldog mosollyal válaszolta, hogy igen. Noémi szeme ekkor különösen is ragyogni kezdett és mesébe kezdett önmagáról. Rút figyelt mindenre, amit mondott, de egyre csak nézte, nézte a kislány ragyogó szemeit. „Igen – futottak át rajta a gondolatok –, ezt a gyermeki nyíltságot veszítettem el.” Mikor Noémi befejezte, amit mondani akart, önálló játékba fogott, így elkezdett beszélgetni Judittal.

• Tudod Judit, már sok mindenre jutottam. Azt hiszem ott rontottam el, hogy hozzámentem harmadik férjemhez, Alexsandroshoz.

• De hiszen azt mondtad, hogy ő jó ember volt.

• Igen, valóban, mind a mai napig ez a véleményem róla, de rájöttem, hogy sok tekintetben a becsvágy hajtott abban, hogy elfogadtam a közeledését. Igazság szerint a mostani fejemmel megvártam volna inkább egy hasonszőrű kisember udvarlását, mint második férjem is volt. Az sem lett volna baj, ha csak fele akkora a szerelem, mint amit Józseffel átéltünk. (Hiszen, amit Alexandrosz iránt kezdtem érezni, az sem volt olyan lobogás, mint ami Józsefhez fűzött.)

• Rút, megbántad az életedet?

• Nem ez a jó szó, mivel ami megtörtént velem, az megtörtént, és minden ballépésével együtt vállalom, de ha újra kezdhetném, maradnék parasztasszony.

• És a műveltség…?

• Ha most kellene lemondanom róla, hogy már tudom, hogy mi az, természetesen nehéz volna megválni tőle, de ha az ember nem kóstol meg egy gyümölcsöt, amiről csak hallomásból tud, nem hiányzik az íze.

• De Rút, mégis mit szeretnél?

• Újra tiszta kisember szeretnék lenni, mint te is meg Rúben. Csak hát nem tudok kilépni ebből az ördögi körből, ami a mesterségem. Persze nem a műveltségem az akadály, de ezt mind a ketten tudjuk…

• Igen, Rút…, tudom…

• Judit annyi- de annyi nehéz dolgot is végiggondoltam már, persze sok szép emlék mellett, de másra sem vágyom jobban, mint hogy reggel, mikor felébrednék, mosoly ülne ki az arcomra, és tudnám, hogy a nap folyamán csupa olyan dolog vár majd rám, amire büszke lehetek Isten és ember előtt. Semmi nagy dologra nem vágynék, csak a hétköznapi kis csodákra, a karnyújtásnyira lévően elérhető dolgokra, melyek nem szennyeznék tovább a lelkiismeretemet.

• Értem…, teljességgel értem…

• Igaz, ez művelten is lehetséges, de én a műveltségemet szívesen feláldoznám, ha mindezt cserébe megkaphatnám. Tudod mit, Judit, elevenítsünk fel az életünkből sok ilyen kis dolgot, úgy érzem, hogy ez most nagy vigasz lenne a számomra!

  A két gyönyörű nő bele is kezdett a kis történetek és emlékek felelevenítésébe közös életükből, amiben komoly helyet kapott Judit esetében Rúben és Noémi is. Ez nem, hogy fájdalmat nem váltott ki Rútban, hanem nagyon is örült ezeknek a kis anekdotáknak. Rút nagyon vidám lett ettől a beszélgetéstől, és örömmel a szívében ment haza, hogy aztán elmenjen a kútra vízért.

              Szeretett volna a kútnál megint szertartásosan készülődni, a valószínűleg holnapi áldozatbemutatásra, de egy kereskedő éppen itatta az állatait. Így sem a szakralitásra, de még a mosakodásra sem volt lehetősége. Éppen hogy csak megtöltötte a korsóját vízzel, és lesütött szempillákkal már indult is haza. Otthon aztán annál jólesőbb volt a mosakodás. Elkészítette az ebédet magának és Hecromnak. Az ő részét át is vette neki, és miután megebédelt folytatta az emlékezést.

              Rútnak két lehetősége volt miután Georgiosz, az ötödik férj elküldte őt a válólevéllel. Vagy visszamegy a falujába, vagy a szegénynegyed felé visz tovább az útja. Az utóbbi mellett döntött, hiszen a faluja béliek biztosan kiközösítették volna. S ahogy a szegénynegyed felé kezdett el nem sietős, de mégis csak határozott léptekkel elindulni, tudta jól, hogy most már csak egy sors várhat rá. Pénze épp csak annyi volt, hogy egy szűk hónapig kihúzza egy nyomorúságosabb szálláson, utána viszont más mód arra, hogy megéljen nem maradt, mint – ahogyan azt egy pillanat leforgása alatt eldöntötte –, hogy áruba fogja bocsátani a saját testét. Természetesen félt is meg viszolygott is az egész helyzettől. Egy szál magában volt, és nem tudta, hogy hogyan akad majd olyan férfire, aki majd őt futtatni fogja. S persze az sem volt mindegy, hogy ez alatt a rendelkezésére álló idő alatt milyen férfira fog rábukkanni. Félt, hogy valamilyen erőszakosabb modorú alak felajánlkozásával kell majd megelégednie. Másrészről pedig attól tartott, hogy – ugyan, mint lányainak volt vezetője – az elit világ viszonyai között ismerte az életnek ezt az oldalát, de a testével eddig szabadon rendelkezhetett. Egyelőre undorral töltötte el, hogy mindenféle férfival kell majd lefeküdnie. Felevenedett benne az is, mennyi szörnyűséget élt át, mikor első férje, mint egy rongybabát használta, mikor kéjvágyát kielégítette vele. Legszívesebben egy életre leszámolt volna azzal, hogy férfiakkal bárminemű dolga is legyen, de sajnos szorította  az idő, és akár milyen nagy is volt lelkében az ellenállás, a megoldást az jelentette, hogy mielőbb ő maga is a prostitúció útjára lép. Azonban az első héten még nem keresett megoldási lehetőséget, hanem egy viszonylag tényleg olcsó szállásán kifújta magát, és valamelyest gondolkodott. Alexandrosz halála után egyre inkább olyan életmódot kezdett folytatni, hogy istenhite gyakorlatilag kikopott az életéből. Még a filozófiát meg az irodalmat művelte úgy, ahogy. Nagy kedvencei voltak Szókratész, Platon és Arisztotelész, de az életmódja, mikor Georgiosz házát kezdte vezetni, mint a prostituált lányok vezetője, erről is leszoktatta. Most viszont, ezalatt az egy hét alatt, Zénónra és a sztoikusokra kezdett visszagondolni; arra, amit olvasott tőlük meg róluk. Hirdették a természetes életet, és azt hogy a világegyetem örök törvényeihez igazodva kell élni. Tartották, amint azt régebben Herakleitosz is hirdette, hogy a lét változó. De létezik egy örök tűz, ami örök törvények szerint változik. Az emberi lélek is tűz, a nagy tűz része. Ha a törvényszerűségekhez hűen élünk, ha elérjük a belső megnyugvást, az apatheiát, akkor vagyunk szabadok. Szerintük ez a szabadság csak belül, a lélekben lehetséges, és az, hogy külső körülményeink szerint kik vagyunk, az teljességgel mindegy. Rút ebbe a legutóbbi tételbe kapaszkodott bele a legjobban, és azon keresztül a sztoikus magatartást választotta szellemi alapvetésnek elkövetkezendő életéhez; lesz, ami lesz. „Szóval – zárta le a gondolatsort Rút – a külső körülmények mivolta nélkül is lehetek szabad, csak újra meg újra a belső megnyugvásra kell törekednem.” Sokat sétált a negyedben több napon keresztül, míg nem egy férfi odalépett hozzá.

• Asszonyom, többször láttam itt a negyedben egyedül, és a ruhája alapján azt gondolom, hogy nem közülünk való.

• Igen, igaza van.

• Én mindig is itt éltem, tudnék néhány tanácsot adni. Meghívhatom ebédelni?

• Köszönöm, elfogadom.

  Rút számára éppen nem volt ellenszenves ez az ember, igaz régebben biztosan nem állt volna szóba vele, de a szemében volt valami mosolyféle, ami így ebben a helyzetben szimpatikussá tette. Rútnak nem volt veszteni valója. Röviden elmondta, hogy ellehetetlenült, és hogy miféle mesterség űzésével szeretné megkeresni a kenyerét.

• Nézze asszonyom, hogy ez sikerüljön, minden esélye megvan, hiszen ön gyönyörű szép. S ezen a környéken ez a néhány sebhely, amely nem is mély, nem fog gondot jelenteni. Nézze, én magam gyanítottam, hogy az itteni jelenlétének egyik lehetséges oka ez lehet, és emiatt is szólítottam meg. Én két lány sorsát ilyen értelemben kézben tartom már, de van egy házam, két önálló lakrésszel. Az egyik üres, a másikban én lakom. Ha gondolja, az üresbe beköltözhetne, és a védelmem alatt folytathatná ezt a mesterséget. – Rút egy percet gondolkodott majd rávágta:

• Rendben.

  Ebből a rendbenből kialakult egy élettársi viszony. Hecrom azzal együtt, hogy Rútot is beleszámítva egyszerre három lányt futtatott, nyugodt, békeszerető ember volt, és még beszélgetni is lehetett vele. Az elején ő vezette be abba, hogy lényegileg milyen is a szegénynegyed, és milyen törvények szabályozzák a működését. Rút, ha nem is szerelemmel, de végül is megszerette őt. Persze furcsa dolog volt az első néhány hónapban, hogy a vendégeitől való viszolygásai, és az elszenvedett bántások közepette éppen ő, Hecrom vigasztalja, bátorítja, de mégis csak működött ez a helyzet. Aztán egy alkalommal együtt is háltak és ez jó ideig meg is történt újra meg újra. Egészen két évvel ezelőttig, mikor is Hecromnak a nemi teljesítő képessége egészen visszaesett, bár ritkán még voltak együtt, és ettől fogva kétes életű cimboráival ütötte el az ideje meglehetősen nagy részét, ami szinte minden éjjel tivornyázásba fulladt. Ezért is volt többek között nagy ajándék, hogy nem sokkal Hecrom életmódjának megváltozása előtt tűnt fel Rút életében Klaudiusz. Rútnak, mint már volt róla szó, nagyon nehezére esett testét áruba bocsátani az első néhány hónapban, de végül is megszokta, hogy ezt kell tennie. Ekkor volt 34 éves. Sztoikus, választott világlátásához hűen el is kezdte kialakítani saját belső világát, s bár természete továbbra is temperamentumos maradt, igyekezett a belső megnyugvásra törekedni. Csakhamar lett szövőszéke, és a kis kertet is gyönyörűvé varázsolta, melynek fő díszei a virágok és a különféle gyógynövények lettek. Néhányan megtudták, hogy az utóbbiakkal is foglalkozik, és voltak is, akik kérték a segítségét önmaguk, vagy valamelyik szerettük gyógyulásához. Rút az esetek többségében tudott is segíteni. Ezzel együtt nem sokan álltak vele szóba. Ímmel, ámmal néhányan váltottak vele néhány mondatot, de érezte, alig várják, hogy elköszönhessenek tőle.   Rútban össze is állt a kép. A rómaiak korlátlan hatalmuk és befolyásuk révén lenézték a görögöket, a görögök a szórványnépeket, jelen esetben a zsidókat, a zsidók őket szamáriaiakat, a szamáriai férfiak a nőket, a nők meg őt a prostituált kis senkit. Butaságában, mikor beköszöntött az itt eltöltött első idő első forró nyara, ő is a hűs hajnalt választotta, hogy vizet hozzon a kútról. Hát bizony egy vesszőfutással ért fel ez az élmény. A „legszolidabbak” is szinte szemmel verték. A harsányak pedig válogatottabbnál válogatottabb szavakkal, mi több mondatokkal illették. Onnantól fogva – mint ahogy ez a történet elején is kiderült – már csak délidőben ment a kútra. Sorsának ezt az idejét két részre lehet osztani. Az első és a második három évre. A határvonal Juditékkal való ismeretségének kezdete. Az első három év első két éve még viszonylag jól telt el. Természetesen sokat szomorkodott amiatt, hogy mennyi mindent elveszített. Eleinte a rangját, előkelő hajdani helyzetét sajnálta jobban, de ahogy kezdett leperegni róla a gőg – érezte, hogy a belső függetlenség eléréséhez erre is szükség van – később már az emberi kapcsolatok után kezdett szomjazni, s egyre inkább nem a társaságot hiányolta, hanem a személyes találkozásokat; amik különös módon a rábízott prostituált lányokkal voltak utoljára a legelevenebbek. De hiányzott neki Alexandrosz is, de főként második férje József és az édesapja. Sírásaira eleinte ugyan vigaszt hozott a sztoikus filozófia, és egyre jobban el tudott merülni a szövésben, a növények gondozásában és más házimunkákban. S hozzá kell tennünk, hogy Hecrommal, az élettársával is jó volt még a viszonya akkoriban. De egyszer csak történt egy változás. Már régóta tudta, hogy meddő, de ekkor olyan hiányérzete támadt attól, hogy nem lehet gyermeke, hogy a betege lett. Azon túl pedig ez a tény és ez a fájdalom fokozatosan kiterjedt az egész lényére is. Egyre komorabb színben kezdte látni mind a múltját, mind a jelenét, mind a jövőt. Mint prostituált minden éjjel megkereste a kenyerét, de azon kívül egyre nehezebben látta el a háztartást és a házkörüli növényeket is nagy nehezen tudta csak gondozni. Hecrom próbálta vigasztalni, segíteni, de csak ideig, óráig lett könnyebb belső állapota. Sztoikus hozzáállása már régen nem segített egy kicsit sem rajta, hiszen épp önmagán belül volt minden kaotikus és békesség nélküli meg vigasztalan. Istent pedig végtelenül távolinak érezte önmagától. Körülményei pedig olyanok voltak, amiken változtatni nem lehetett. Végül úgy döntött – amit már ismerünk a történetből –, hogy végez önmagával.

               Aztán egyszer csak eldöntötte, hogy már nem akar egyelőre többet emlékezni, és már hét órakor kitette az ajtajára a SZABAD felirattal a táblát. Ezen az éjszakán és hajnalon három nagyon kellemetlen vendége is volt. Hiába ismerte már az ilyen alakok lefegyverzésére szolgáló trükkök javarészét, sajnos olyan dolgokba kellett velük belemenni, ami még neki is nagyon visszataszító volt. Igaz, jó pénzt fizettek, de mindhárom esetben óriási megkönnyebbülés volt a számára, mikor becsukhatta utánuk az ajtaját. Ilyen éjszakái ritkán adódtak, de mindig sokkal szennyesebbnek érezte magát ilyenkor, mint egyéb alkalmakkor. Az az igazság, hogy jócskán el is fáradt. Emiatt kettőkor beszedte a táblát, elrendezkedett, és örömmel tapasztalta, hogy olyan fokú álmosság lepte meg, hogy talán tíz perc sem telt bele, és mélyen elaludt

  Amilyen fáradt volt, mikor lefeküdt, olyan éberen és frissen ébredt fel reggel hét óra körül. Furcsállotta, hogy ilyen korán már talpon van, de nagyon örült is neki. „Szóval ez lesz a nagy nap. Ma viszem magammal a kis Noémi fehér kövét, hogy a kútba bedobva feláldozzam Istennek. Olyan jó, hogy ilyen korán ébredtem, mintha éreztem volna a lényem mélyén, hogy valami még hiányzik, hogy valami még kell! Igaz az időrend sorrendjében – kis híján teljes sorrendjében – életem legfontosabb eseményeit végiggondoltam, de hiányzik e számvetés végére egy igazi összesség, egy összesség arról, hogy mi volt bűn mindebben, mit tettem jól, és milyen tanulsága van mindennek.” Ekkor az intenzív gondolkodással egy ideig felhagyott, elrendezte az ágyát, megmosdott és megreggelizett. A kert egyetlen fáján csicseregtek a madarak, így kint telepedett le egy kerti székre, és folytatta a gondolatmenetét.

              „Soha, még soha ilyen kerek egészben nem láttam az életemet, és ilyen nagy várakozás sem élt bennem, mint most. Igaz egy kis fájdalom van bennem, sőt, nem is kicsi. Úgy érzem, hogy most egészen meg tudnék változni, csak hát a körülményeim olyanok, amilyenek. Úgy érzem, hogy a munkámmal járó paráznaságot nem tekintve, igaz bűnbánatra jutottam. Bár szamáriai lenne a keresztelő vagy ez az új próféta, Jézus! Ha így volna, most biztosan megkeresném őket, hogy segítsenek rajtam. Tudom, nem változtathatok az életmódomon, de annyira- de annyira szeretnék új életet kezdeni! De nem baj az sem, hogy külsőleg minden marad a régiben! Hála Istennek, igen Istennek, az én zsidó Istenemnek belül egészen mássá lettem ezek alatt a napok alatt! Nagy áldássá vált a számomra, hogy átláthatóbbakká, valósan felismertekké váltak a bűneim is, a mentőkörülményeim is, és azok a dolgok is melyeket jól tettem az életemben. Sajnálom, hogy elhagytam a falumat és Alexandroszt választottam, hiszen így teret engedtem magamnak fokozatosan a gőgnek, s végtelenül bánom, hogy elkezdtem sok-sok embert lenézni pusztán azért, mert előkelővé váltam, és az ölembe hullt, hogy igen jó eszem van. De ugyanakkor, ha már így alakult, örülök neki, hogy művelt nő lettem. Gorasznál bánom a butaságomat, a hiszékenységemet. Tudom, Isten látott akkor, hogy mennyire összetörtem, de akkor sem lett volna szabad Georgiosz ajánlatát elfogadnom, kétes üzleteivel együtt, és annak tudatában, hogy egy nyilvános házat kell vezetnem. Igaz, az ottani lányokért mindent megtettem. S olyan rossz az a sok titok, ami felgyülemlett bennem, s még most is emlékeznem kell rájuk. S a haragommal is kellene kezdenem valamit! Elsősorban azzal, amit első férjem iránt érzek, de Gorasznak és Georgiosznak is meg kellene bocsátanom valahogyan, bár az őrájuk való emlékezés közel sem olyan nehéz. S ez furcsa is, hiszen ők törték csak igazán össze az életemet, hiszen az utolsó két lépcsőfok ők voltak a sorsomban, hogy prostituálttá váljak. Még Rúfusznak is meg kellene bocsátanom, még annak az aljas gazembernek is! Meg amik eszembe jutottak, mint kis, bűnök, azokat is úgy bánom. Még a szeretett Józsefemet is megbántottam időnként egy-egy szeretetlen gesztussal vagy mondattal. S még a megbocsátás kapcsán eszembe jut a mostohaanyám is. Igen, őrá sem szeretnék többé haragudni!

              S ugyanakkor más szempontból is áldott volt ez a visszaemlékezés. Köszönöm neked Istenem a sok szép élmény emlékét, amit most felidézhettem magamban! Kezdve szüleim házasságával, és befejezve a mával, no meg Klaudiusszal való barátságunkkal. Olyan jó, hogy épp neki mesélhettem a legszebb emlékeimet el, és még azt is megvallhattam neki, hogy mindez az én titkos, zárt kertem, ahova addig senkinek sem volt belépése! Köszönöm Juditot, Noémit és Rúbent is, hiszen ők mentették meg az életemet! S ha már a műveltséget és a gazdagságot is választottam vele, köszönöm Alexandroszt is, mert nagyon jó férjem volt ő is! És köszönöm a természetemet, hogy szeretek gondolkodni, és szeretek szőni meg virágokkal, növényekkel foglalkozni! Köszönöm, hogy a gyógynövényekkel már sok embert sikerült meggyógyítanom! Köszönöm – azzal együtt, hogy nem élhetek ezzel a tulajdonságommal –, hogy szeretem a világot és a nagy, lendületes, társasági eseményeket! Ki tudja, egyszer kibújhatok talán a csigaházamból. Addig is köszönöm, hogy van sok-sok emlékem egy igaz barátról, Klaudiuszról, és hogy van egy igaz barátnőm, Judit, és mind kislányával, mind a férjével közösen egészen mellettem állnak! Mindenért legyen hála, mindenért!” Rút maga sem értette a dolgot, de ekkor boldog sírásba kezdett, s ez a sírás egyszerre állt az igaz bűnbánat, és a felszabadultság könnyeiből. És sírt, sírt tán fél órán keresztül. Aztán mikor elapadtak a könnyei, megnézte a nap állását. Úgy tíz óra lehetett. „Még van egy kis idő – mondta –, azt hiszem várakozásnak az lesz a legszebb, ha egy kicsit tovább szövöm a kis Noémi szőnyegét. Azután majd szépen összekészülődöm. (A legszebb ruhámat fogom felvenni, mondjanak az engem látók azt, amit csak akarnak!) Magamhoz veszem Noémi fehér kövét, meg a vizes korsót és megyek… Megyek áldozatot bemutatni…”

              Végül is elérkezett az idő. Felöltötte legszebb ruháját, a „házi oltárról” magához vette az áldozati kővé vált fehérre festett kavicsot, és miután jobb kezével felemelte a vízhordó korsót, elindult. Olyan öröm fogta el, és úgy kezdett el dobogni a szíve, mint kislánykorában, mikor valami izgalmas és nagyon kedves dolog előtt állt. Szinte nem is tudott, és nem is akart gondolkodni. Egyrészt azért, mert az utóbbi napokban annyi- de annyi dolognak a végére járt a gondolataival és az emlékezésekkel, másrészről pedig olyan jó volt ez az állapot, így a belső csendjével és örömével. Lényegében észre sem vette, hogy néhány ember azért végigmérte, hogy vajon miért ilyen szép ruhában megy a kútra. Ha többen teszik ezt, biztosan felfigyelt volna már erre, de mivel a hőség miatt déli pihenőjét töltötte a legtöbb ember az otthonában – mint máskor is – csak kevés ember volt az utcákon. Rútnak annyi gondolat még az eszébe ötlött, hogy egészen biztos, hogy semmi valószínűsége sincsen, hogy ez az általa oly őszinte áldozathozatal szül majd a számára valamit, de mégis akkora- de akkora reménység élt a szívében. Mikor később visszagondolt az ekkor történtekre már jól látta, és értette, hogy a kis követ szorongatva az egész életét bugyolálta be a bal kezével és annak melegével, s annyira- de annyira szerette volna megtapasztalni, hogy átölelik mélységes szeretettel, de még Judit és Klaudiusz ölelésénél is jobban. Lelke mélyén – bár kimondatlanul – tudta, hogy örök és végtelen ölelésre van szüksége, olyanra, amilyen csak az Istené lehet. Tudta, hogy érdemtelen, tudta, hogy bűnös, de vágyott valami örök szóra, valami örök tekintetre, ami nem egyszerűen megvigasztalja őt, hanem fel is emeli, és beengedi önmagába, a végtelen jóba, szépbe és igazba. Judit és Klaudiusz szemében is fel-felfedezte többször is a végtelent, hiszen nyíltak és őszinték voltak egymással, de mikor magára maradt, és épp nem kötötte le semmi a figyelmét újra meg újra – két hűséges barátja szeretete ellenére is – hatalmas űrt és szomjúságot érzett. Igen, a szomjúság. Ez az a szó, ami annyira jellemezte az életét, mióta szülőfalujából eljött, és mennyi- de mennyi féle dologgal próbálta csillapítani. Nemesebbekkel, és a bűnnel is. Igen ennek a gyalogútnak a titka ebben a nagy hőségben a kútig ebben a szomjúságban rejlett, és azért volt oly nagy az öröm és a várakozás benne, mert ilyen nagy dolgot, mint élete állomásainak végiggondolása, még nem tett. Persze megvolt benne az alázat. Egy csöpp követelőzés sem jellemezte belső világát. Tudta, hogy miután majd meghallja kút mélyén a kő csobbanását, ő már semmit sem tehet, és minden a Seregek Urán múlik, de ezt az elnevezést is csak azért használta oly sokszor, mert a szent iratokban is annyi- de annyiszor szerepel. Ő már-már szinte teljesen egy más Istent imádott, egy szelídet, akinek vonásait szintén meg lehet azért találni a szent iratokban, és várt, egyre csak várt… Szóval, mikor visszagondolt később a történtekre, ezek miatt a dolgok miatt szaporázta oly öntudatlanul a lépteit a kút felé tartva. Az fel sem ötlött benne, hogy valaki lesz még ott vagy épp többen is. Hiszen ez – főként nyáron – szinte sohasem fordul elő, és már a tegnapi esetet is véletlennek gondolta. Aztán, amint látótávolságba került a kút, egészen földbegyökerezett a lába. Az itatóvályú káváján egy férfi ült magában. Gyors döntést hozott, és folytatta az útját. „Legfeljebb holnap is eljövök, vagy észrevétlenül beledobom a kútba a követ. Isten biztosan el fogja fogadni így is az áldozatomat.” Mire ezt végigelmélkedte, már egészen közel került, és beléhasított a felismerés. „Hiszen ez egy zsidó férfi. Meglehetősen szegényes a ruhája, de azért látszik rajta, hogy zsidó öltözet. Egy biztos, vissza már nem fordulok, de az is bizonyos, hogy a fehér követ vissza kell, hogy vigyem, nem dobhatom a kútba.” Mire gondolatban idáig jutott egészen a kúthoz ért, és a harminc év körüli idegen nagyon bensőséges és kedves hangon így szólt hozzá: „Adj innom!” Rút lábai kissé reszketni kezdtek, és egyszerre ámult és félénk hangon ezt kérdezte: „Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamáriai asszonytól kérsz inni?” Az idegen ezt felelte neki továbbra is nagyon bensőségesen és kedvesen: „Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked.” Rút, mikor a zsidó idegen fűzte a szavait, elkezdett gyanakodni. „Lehet, hogy ő lenne az új próféta…”, de nem gondolkodott tovább, mert felelnie kellett: „Uram, hiszen vödröd sincsen, a kút pedig mély. Honnan vehetnél hát élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk, s maga is ebből ivott a fiaival és állataival együtt?” Ekkor a fiatalember immár egészen mélyen Rút szemébe nézve folytatta, s ahogy Rút hallgatta, amit mond, egészen elámult a szemeken. Az idegen szavai ezek voltak: „Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik, De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Rút mélyen elgondolkodott. „Ilyen nyílt és tiszta szempárt még életemben, nem láttam. Nem véletlen, hogy a hangja is ennyire szelíd. De a múltam a jelenem és a bűneim!!! Nem, valahogy el kell terelnem a beszélgetés fonalát, mert ha nem, kiderül minden rólam, és félek ettől, egyszerűen félek!!! „Uram adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen ide járnom meríteni. Az idegen erre ezt felelte: „Menj, hívd el a férjedet, és gyere vissza!” Rút ekkor megsemmisülve lehajtotta a fejét, és tudva, hogy az új prófétával beszél csak ennyit mondhatott: „Nincs férjem.” A próféta még mindig nagyon szelíden folytatta: „Jól mondtad, hogy nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, nem férjed. Így igazat mondtál.” Rút elámult azon, hogy a próféta mindezt, milyen nagy irgalommal mondta neki. „Uram – válaszolta Rút –, látom próféta vagy. Atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell imádni.” „Hidd el nekem asszony – mondta a próféta – elérkezik az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól ered. De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar. Az Isten lélek, ezért akik imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” A próféta ezen szavai nyomán Rútot belső forróság, belső tűz árasztotta el, és egy nagyon merész mondatba kezdett, amit nem is merésznek élt meg már, hanem a megváltozott belső lelkiállapota miatt szinte természetesnek vélt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, azaz a Fölkent, s amikor eljön, mindent tudtunkra ad. A próféta erre kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Rútban ekkor a belső lángok még magasabbra csaptak, és szeretett volna a Messiás lábai elé borulni, s legalább a sarus lábfejét megcsókolni, de észrevette, hogy közben a kúthoz ért egy tucatnyi férfi élelmiszerekkel megrakodva. Így aztán egy gyönyörű pillantással köszönte meg mindazt a Messiásnak, ami történt kettőjük között, amiért örök időkre kezdte őt betölteni a hála és a megkönnyebbülés érzése. Aztán hátrahagyva korsóját, a fehér követ szorongatva a bal tenyerében futni kezdett a város felé.

              Soha-de soha nem volt ilyen boldog. El sem tudta képzelni, hogy létezhet ilyen öröm, mint amit akkor megtapasztalt, s attól kezdve már sokszor- de sokszor. Úgy érezte, hogy újjászületett testestől, lelkestől. S tudta, nem pusztán a várva várt ajándékot, a tisztaságot kapta meg kegyelemként, hanem még ennél is többet, egy minden tekintetben egészen új életet. Igaz, mivel a csapat férfi éppen akkor ért a kúthoz, mikor a legfontosabb történt, s félbe szakadt a beszélgetése a prófétával, de szemében, a tekintetében meg tudott a beszélgetés ideje alatt úgy fürdeni, hogy érezte, ez a soha általa nem tapasztalt szelíd nyíltság és mégis egyszerre erő odaadta neki az örök életre szökellő vízforrást. S a boldogság, amit emiatt érzett, majd szétfeszítette a mellkasát, s mi több egész lényét. Olyannyira, hogy érezte, tudta, csak azzal csillapíthatja, ha a városban mindenkinek elmond mindent, ami történt vele. Eszébe nem jutott a múltja és még a kúthoz indulás előtt még érvényes jelene sem. S szinte nem is futott, hanem angyalok szárnyain röpült, mint egy sólyom. Még édesapjával és szeretett Józsefével sem tapasztalt meg ekkora szabadságot, s most, e csodás élményt átélve, még eredendő temperamentumához mérten is hatalmas feladatot kapott, ami egészen- de egészen átjárta a bensőjét. Az ajándékba kapott kegyelemtől olyan bátor és eleven lett, hogy tudta, sőt, kötelességének érezte, hogy a városba érve mindenkinek szétkürtölje, hogy mi történt vele. Tudta, hogy nem fogják bolondnak nézni. Tudta, hogy tényleg a Messiással beszélt, és érezte, hogy az őszintesége és csodálatos lelkesültsége majd igazolni fogja a szavait. S igazzá is lett mindez, a városbéliek elhitték, amit mondott nekik, oly annyira, hogy többen ki is mentek a kúthoz, ahol Jézus beszélt is nekik Isten Országáról. Majd miután már nem csak Rút tanúságtételének hittek, hanem magának Jézusnak, kérték, hogy maradjon velük, és ő két napot tartózkodott Szikárban tanítva őket. Jelenléte kitörölhetetlen nyomot hagyott a városban, és az első Pünkösd után virágzó keresztény közösség alakult itt ki. Rút tulajdonképpen sohasem tudta felfogni, hogy miért mondta meg neki Jézus, hogy ő a Felkent, a Messiás. De természetesen végtelenül örült annak, hogy mindez így történhetett. Jézuson keresztül (és Jézus személyében) valóban megkapta az örök életre szökellő vízforrást, és mindazon színegazdagságát Istennek, amire annyira- de annyira vágyott. Örökre az emlékezetébe vésődtek a szelíd, irgalmas szavak, és az addig soha meg nem tapasztalt nyílt, tiszta tekintet, ami találkozásukkor átjárta a lényét. Istent már soha többé nem illette a Seregek Ura elnevezéssel, s mikor Jézust hallotta még városukban beszélni rádöbbent, hogy minden múlt béli sérelmén túl tudott lépni, és mindenkinek megbocsátott. Akadt úgy azért, hogy nagyobb társaságokban, így például dicsőítéseken is részt vett, de immár élete végéig a bensőséges beszélgetéseket és az imádságot szerette a legjobban. Az utóbbi a test szerint való kenyérnél is jobban lételemévé és gyakorlatává vált.

  *

  Rútnak ezek után már soha többé nem volt dolga férfiakkal. Jézus lenyűgöző tekintete örökre megigézte, és meg is adta neki a vágyott tisztaság kegyelmét. Új élete első lépéseihez természetesen Judit és Rúben segítsége jelentette a legtöbbet, de sokan mások is Rút mellé álltak. Egy özvegyasszony meghívta magához a házába, és onnantól fogva együtt éltek, és imádkoztak Juditékhoz egészen közel lakva. Rút, immár újra virágba borult lényével és képességeivel, ennek a szikári közösségnek egyik oszlopos tagjává vált. Pünkösd után nem sokkal imádkoztak fölötte kézrátétellel, és ekkor az Úr Szentlelke által megkapta a prófétálás és a gyógyítás adományát, amely révén Jézus és a Lélek sokak javára használta fel őt. 63 éves korában, az élet örömétől betelten költözött át ebből a világból Ura örömébe.

  *

  Judit és Rúben házassága töretlenül kiegyensúlyozott és boldog maradt, és a kis Noémi már sokak kis kedvencévé, kicsi csillagocskájává vált. Judit továbbra is a háztartást látta el, és Noémire vigyázott. Rúben fölvetette, hogy Rúttal közösen kialakíthatnának egy gyógynövény gazdaságot. Rútnak nagyon is megtetszett ez az ötlet. A mezőgazdasági részét vitte Rúben, Rúté pedig a feldolgozás lett, mint feladat. Mindehhez munkásokat is alkalmaztak. Az első Pünkösd után nem sokkal ők is megkeresztelkedtek, és buzgó hívei lettek a szikári közösségnek. Rút halálát nagy fájdalommal a szívükben vették tudomásul. A kis Noémi 32 évesen jutott a mennyországba, és édesapja Rúben 65 éves korában látta meg színről színre Istent, Judit pedig öt év múlva, 68 évesen.

  *

Klaudiusz nem érte meg Jézus keresztre feszítését és feltámadását Jeruzsálemben. Igaz hallotta néhány ízben Jézust beszélni, és ez többször nagyon is elgondolkodtatta, de a végső események kibontakozása előtt egy évvel, 30 éves korában kérte, hogy abbahagyhassa légionáriusi szolgálatát, s a felmentést meg is kapta. Ekkor visszatért Rómába az édesanyjához. Mígnem a szerint, amit Rút érzékeltetett vele, egy igen-igen kedves lánynak kezdett udvarolni, akivel össze is házasodtak, és két lány és egy fiúgyermekük született. Klaudiusz fazekasságból tartotta el magát, és a családját. Majd Pál apostol térítő, római útját nem sokkal követően családjával együtt megkeresztelkedtek. Rútra, mint legkedvesebb barátjára sokszor visszagondolt nagy hálával és szeretettel a szívében. Feleségével együtt hosszú életet éltek meg. Klaudiusz 75, felesége 81 éves korában látta meg az Örök Országot. 

(Szilvási Zoltán)