Szilvási Zoltán: A szamáriai asszony - kisregény, 5. rész

• 

 – Rút, ilyen hosszan még sohasem meséltél magadról. Mélységes hálával köszönöm, hogy ezeket a gyönyörű emlékeidet elmondtad nekem! Azzal, pedig egészen elkényeztetsz, hogy ennyire szeretsz, hogy ilyen fontos lettem a számodra. Köszönöm, hálásan köszönöm!!!

- Nézd, én talán még jobban hálás vagyok, mint te, hiszen Juditon kívül csak te vagy… – ekkor Rút egy kicsit sírni kezdett – illetve, mivel elmész, voltál az egyetlen barátom. – Klaudiusz gyengéden átfogta Rút jobb alkarját, és ezeket mondta:

• Nehéz ez így Rút, tényleg nehéz. Most nem nagyon tudok mit mondani. Bár idevarázsolhatnám magam esténként Jeruzsálemből, egyenesen ide, a te lakrészedbe, de hát nem vagyok az istenek egyike. Ó, Rút…, kérlek, vigasztalódj, s egyébként is, én is tartozom neked a szüleim történetével.

• Meséld el, kérlek! Megígérem, hogy már nem kell sokáig sírnom. – s valóban, Rút már kezdte is törölgetni a szemeit, kifújta az orrát, és úgy kezdett el figyelni, mint ahogyan kislány korában figyelte az édesapját. Igazság szerint még tovább is tudott volna sírni, de már annyi- de annyi könny perget ki a két szeme sarkán a mai nap, hogy mélységes szomorúsága ellenére, meg még annak ellenére is, hogy Klaudiusz holnap reggel végleg elhagyja Szikárt, nem akarództak a sós cseppek jobban és hevesebben előtörni. No meg ugyan sokszor volt vigasza fogadott öccse a bő két év során, de sohasem sírt előtte, s így egy kicsit zavarban is volt. Egyenrangú társak voltak ebben a barátságban, amit közösen megéltek, de mégis csak ő, Rút volt az erősebb karakter.

• Tudod, Rút – kezdte Klaudiusz –, én meg azért nem meséltem sokat a szüleimről, mert lelkiismeret furdalásom van az édesanyám miatt. Már közelgett az idő, hogy ezt elmondjam neked, de az elhelyezésem végleg pontot tett a dologra, hogy itt az ideje, hogy beszéljek neked mindezekről. Mikor 18 éves koromban aláírtam a szerződést, hogy légionárius leszek, édesanyám idegileg összeomlott, s úgy hagytam el Rómát, hogy a társaimmal együtt a kiképző táborba vigyenek, hogy még nem volt jól. Kaptam híreket felőle, de már nem igazán lett a régi, mint megtudtam később. Édesapám a kereskedelmi flotta egyik hajóskapitánya még most is, így mind az édesanyám, mind én csak ritkán láttuk őt. Édesanyám érzékeny alkatú asszony, és később jött csak rá, hogy ugyan azzal, hogy édesapámhoz férjhez ment, kapott egy biztos támaszt – hiszen apám rendkívül erős jellem –, de ez a támasz csak ritkán volt mellette. Én, mivel inkább édesanyám tulajdonságait örököltem (bár hála az isteneknek, azért némi erő is szorult belém) főként anyai nevelésben részesültem, igazság szerint el voltam kényeztetve. Apám még kamaszkorom kezdetéig próbált ugyan valamit átadni nekem, abból, amit igazi férfiasságnak neveznek, de látta, hogy a vérmérsékletem is más, és nem tud igazán formálni, alakítani. Tudod, a hajóján megszokta, hogy minden úgy van, ahogyan ő azt akarja, utasításba adja, megparancsolja. De nálam ez nem ment így, a nevelés más dolog. Nem lázadtam ellene, és tiszteltem is őt emberként meg apaként is, de éreztem, hogy nem tudok olyan lenni, mint ő, és egy idő után fel is hagytam ezzel a szándékommal. De bizonyítani mégis akartam előtte folyton, de mindig éreztette, hogy csalódott velem kapcsolatban. Nem mindig volt ez tudatos a részéről, de ha más nem, a szemei árulkodtak erről. A bevonulás után sokat gondolkodtam a szüleimen, és úgy két, három év múlva rádöbbentem, hogy nem a katonáskodás, mint foglalkozás késztetett engem, hogy a római sereg egyik légionáriusa legyek, hanem, az, hogy apám előtt bizonyítsak. Egyébként úgy időzítettem az aláírás napját, hogy ő is otthon legyen. Mikor megmondtam, akkor édesanyám rögtön összeomlott, apám meg nem mondott semmit ezzel kapcsolatban, miután édesanyámat ellátták, de ez volt a szemeiben: „Nem fog sikerülni.” Képzelheted Rút, mennyire összezavarodtam, mekkora bűntudatom lett, de a papírt, mint nagykorú aláírtam, és be kellett vonulnom. Naivan azt hittem, hogy anyám és apám is büszkék lesznek rám. Édesanyám akkor olyan jó hangulatban volt, hogy nem gondoltam azzal, hogy ennyire összetöröm. Egyébként szerelmi házasság volt az övék, mint ahogy édesanyám erről néha mesélt nekem, csak az volt a baj az ő esetükben, hogy mikor elmúlt a szerelem, rádöbbentek, hogy mennyire más két ember kötötte össze az életét. Összetartani összetartottak, s ezt én magam is láttam, de nem igen tudtak már miről beszélgetni, és csak nagyon kevés dolog kötötte össze őket, leginkább a házassági levél. Apám éppen ezért ment el a kereskedelmi flottához. Így legalább egyikük sem szembesült napról-napra a kudarccal, hogy nem sikerült a házasságuk. Anyám alkalmazkodó, finom, nagyon gyengéd lélek. Gondolom, ez szerelmesen nagyon vonzhatta apámat, de mikor újra felülkerekedett benne a férfias férfi, már nem igényelte mindezt. Így hát, mikor megszülettem, édesanyám minden szeretetével felém fordult, meg szerencsére voltak barátnői is. Nem tudom, hogy hogy alakul, ha édesapám nem a hajós életet választja, de lényegileg kimaradt az életemből. Példának példa volt, jó embernek tartottam, és láttam, de már kiskamaszként éreztem, hogy nem tudok, és nem is akarok olyan lenni, mint ő, s bár érzékeny alkatot kaptam, attól még édesanyám sem tudott irányelveket mutatni a férfivé váláshoz. Amit a légióba belépésnél valósan kerestem, az az volt tudatosan, hogy férfi mintákra akadjak, hogy legyen, akár több, példaképem is.

• ­Erről sokat meséltél, s így már mindent egészen értek.

• Édesanyám egyébként egy nagyon szép gyerekkort adott nekem. Sokat mesélt, és sokat törődött, és foglalkozott velem. Ragyogó szőke volt akkor még a haja, és a szeme is olyan kék, mint a tiéd. Engedte, hogy játszótársakat hozzak el a lakásunkba, és mivel engedelmes fiú voltam, nem sok dologban kellett korlátoznia. Időnként megengedte, hogy odaülhessek hozzájuk, mikor egyik-másik barátnőjével beszélgetett. Ez nagy megtiszteltetésnek számított, és mindig örömmel töltött el. Nagyon jól tudott mesélni ő is. Igaz apám is jól műveli ezt a műfajt, csak másképp, hiszen mind a témái, mind a vérmérséklete más. No meg apámnak van egy tulajdonsága, ami a legjobban zavar benne – igaz, épp ettől jó hajóskapitány – jó indulattal ugyan, de szereti uralma alatt tartani a körülményeket. Ebbe persze bőségesen belefér, hogy valamit – akár türelmesen is – elmagyarázzon, de mindig úgy alakította a helyzeteket, hogy – egy kicsit atyáskodó – fölényben legyen, maradjon, s valami miatt a kedvességet is szégyellheti, mert, korrekt figyelmet tud adni, de melegséget sajnos nem. Szóval ez a szüleim története, meg az enyém, amit eddig még nem mondtam el neked. Egyébként ezt a katonásdit már régóta bántam és untam. Előléptetést sem kaptam, nem véletlenül, de amióta a lovakkal dolgozom, meg amióta téged ismerhetlek, nagyon jól érzem magam a bőrömben. Aggaszt is ez az áthelyezés, biztosan járőröznöm kell majd. No de hát, most már így van.

• Klaudiusz, nem tudhattad, hogy az édesanyáddal ez történik, hogy összeomlik, és hála Istennek, azóta azért jobban van. Ennyit már meséltél róla.

• Igen, én is ezzel tudtam megnyugtatni magam.

• Köszönöm, hogy mindezt elmondtad, és örülök neki, hogy édesanyád révén sok szépség is átszőtte a gyerekkorodat.

• Köszönöm Rút! Azt el is felejtettem, hogy édesanyám is nagyon szereti a növényeket gondozni, meg nagyon szép kézimunkái vannak neki is.

• Klaudiusz, most, hogy ennyi mindent megosztottunk, megoszthattunk egymással, talán itt az ideje, hogy igyunk a borból, kibontanád?

• Persze, persze, máris.

  Klaudiusz mindkettőjüknek töltött, mosolyogva koccintottak, és néhány kortyot fel is hörpintettek a rubinvörös italból.

• És azt tudod, hogy miért helyeznek át?

• Igen, egy Jézus nevű tanító lépett fel a templomban – ekkor Rút ismét feszül érdeklődéssel kezdett figyelni – sok csodadolgot tesz állítólag, de most nemrégen kiűzte a kufárokat a templomból. Azt mondják, hogy mind a zsidó vezetők, mind Poncius Pilátus zendüléstől tart, ezért megkettőzik a járőrszolgálatot.

• Képzeld, Rúben is éppen ezzel a hírrel jött haza Judithoz, mikor én is ott voltam délután. Szóval igaz, két prófétája van most a zsidóknak…

• Rút, kérlek, ne kezdjük el! A vallási különbözőségekről – mint, ahogy te is mondtad már – most ne beszéljünk! – mondta ezt most Klaudiusz.

• Nem, nem, csak hangosan gondolkodtam – révedt maga elé még egy kicsit Rút. – Egyébként nézd csak, Judittól meg Rúbentől is nyakláncot kaptam ajándékba – s már hozta is megmutatni.

• Gyönyörű darab, nagyon finom munka.

• Mint a tiéd is.

• Úgy örülök nekik! Nem is az a fontos, hogy mind a kettő nyakék és nemesfémből van, hanem az, hogy ennyire szerettek engem. Tudod, ahogyan már többször meséltem neked, ebben a szűk térben, ami az életem, ti vagytok a tágasság, s mikor találkozom – illetve most már, mikor veled találkoztam – maga a végtelen is. Egy olyan szép és jó világ, amihez örökké olyan szép és jó lenne tartozni. De már az is hihetetlenül nagy ajándék, hogy a jelenlétetek – ha kis időre is –, de megadja e csodát. Főként, hogy holnap reggel már örökre elmész, akkora, de akkora hála van a szívemben. Ne érts félre, természetesen nem örülök, hogy elvezényeltek, de ilyen szép együttlétünk még nem volt. Tudod, én a ráció embere voltam mindig is, de a szüleim megajándékoztak a szív örömével is, amit nagyon, de nagyon sokáig lényegében elveszítettem, de ti hárman, illetve négyen, hiszen a kis Noéminek egy kicsit második anyja is lehetek, visszaadtátok nekem a szív birodalmát, és ha jövőm nincs is...

• Rút!

• Ne, Klaudiusz most hagyd, hogy én beszéljek! Szóval, ha jövőm nincs is, de vannak gyönyörű jelen pillanataim, és ezt semmi pénzért sem szeretném elveszíteni. Nézd csak – és barátját Rút a kis „házi oltárához” vezette – a kicsi Noémitől ezeket az ajándékokat kaptam!

• Ezeket a gyönyörű festett kavicsokat?

• Igen, és olyan boldogan adta át.

• És be tudta egyedül festeni őket?

• Igen. Egyedül a fehéret festették közösen Judittal, mert ahhoz mészre volt szükség. Most még valamit szeretnék elárulni, a baba és a nagy kő is édesapám ajándéka. A babát születésnapomra kaptam. A követ pedig a falunk határában folyó patakból emelte ki nekem. Ekkor mondta azt, amit neked is már néhányszor említettem, hogy: „Mindig van valami, amiért érdemes élni”.

• Igen, igen, mindig van valami.

  Eredetileg Rút úgy tervezte, hogy Klaudiusznak is megvallja, hogy Juditékkal éppen akkor ismerkedett meg, mikor öngyilkosságra készült, de végül is felhagyott ezzel a tervével, mikor fogadott öccse elmondta megérkezésekor, hogy áthelyezik Jeruzsálembe. Innentől kezdve azon igyekezett, hogy a létrejött körülmények ellenére Klaudiusszal majd boldogan köszönjenek el.

              Ezután Rút és Klaudiusz önfeledt társalgásba kezdtek, és bőven volt mit feleleveníteniük. Rút először is kiemelte, hogy Klaudiusz az eltelt idő alatt mennyit változott és ért, s bizony ehhez neki is sok köze volt, mint ahogy a fiú ezt rögtön hozzá is tette. Rút az élete miatt nagyon értett az emberekhez, így a férfiakhoz és a katonákhoz is. Klaudiusz gátlásait így szinte teljesen sikerült is feloldania (igaz ebbe belejátszott a testre szabott feladat, a lovak gondozása is). Rút görög férjétől, Alexandrosztól klasszikus műveltséget is kapott, és még görögül is tudott, mind beszélni, mind olvasni. Egy Platóntól származó bölcsesség sokat segített Klaudiusznak. Mindenkinek önmaga képességei a mértékek. Nem lehet mindenki mindenben a legjobb. Mindig önnön lényünk adottságait, lehetőségeit kell megvalósítanunk, kiterjesztenünk. Így nem külső, hanem belső mércénk szerint kell értékelni magunkat, s a dolgainkban az a fontos, hogy ennek feleljünk meg, Ez Klaudiuszt nagyon megszívlelte, hiszen édesapja elvárása messze fölötte voltak annak, mint amit képes volt megvalósítani, s Rút arra is rávezette, hogy abban se igazodjon az apjához, meg a helyőrségen a többi katonához, tiszthez, ami az igazi férfiideál. Klaudiusz lassan elfogadta az édesanyjától kapott érzékenységét, beleérző képességét, mint igazán jó tulajdonságokat, és felfedezte, hogy a maga módján azért tud férfias is lenni, s ezt az előbb elmondottak alapján elégségesnek, meg értékesnek is tartotta. Rút még arra is kitanította, hogy az erős emberek között sokan nagyon is gyengék, csak a nagy lendület, követelés meg szigorúság, álarcként viselt erő és hangosság mögé rejtik gyöngeségeiket és a sebeiket.

              Rút még arról is mesélt utoljára, hogy neki meg Juditéknak köszönheti, hogy eleven, érző nővé vált újra. Beszélt arról, hogy mennyire várta a találkozásokat vele is, s milyen izgatottan fülelt a megbeszélt időpontokban, hogy meghallja az ismerős kopogtatást az ajtón. Megvallotta, hogy Judit mellett ő is milyen észrevétlen, de mégis valóságos módon vezette az érzékenység útján, hogy letagadott érzései sok-sok sírás közepette – amit Klaudiusz nem láthatott – fájdalmas belső utak mentén, de visszatértek. Klaudiusz sok az emberről és az emberhez kapcsolódó élményével segített ebben, de a legtöbbet azzal hozott áldást az életébe, ahogyan a lovakról mesélt. Klaudiusz szinte már értett a nyelvükön egy idő óta. Elmeséléseiből kiderült, hogy nagy tisztelettel, és kedvességgel bánt velük. Nem csak azzal, hogy tisztán tartotta az almokat meg lecsutakolta őket, hanem azzal főként, hogy beszélt hozzájuk, és igyekezte kitalálni, megfejteni, hogy a nyolc ló éppen hogyan érzi magát, s gyakran mesélt olyat, hogyha szomorúnak látta valamelyiket, hogyan vigasztalta meg. Rút, régi, szinte gyerekkori közlékenysége újra a napvilágra került megismerkedésük első hónapja után, és nagyon szeretett még gyerekesen is mesélni barátjának. A vidám meg a komoly mesélések is javarészt a nőkről meg a férfiakról szóltak. Oktatta Klaudiuszt, hogy minek örül egy nő, mik a lehetséges gyenge pontok. Különösen is attól féltette az ő légionáriusát, hogy megfogja valaki. Mondta is neki: „Óvakodj attól, hogy a nő kezdeményezzen határozottan, mert akkor könnyedén megeshet, hogy házsártos lesz majd a házasságban!” Abban pedig nagyon is bíztatta, hogy legyen csak bátran kedves, hogy ne játssza meg a nagyerős légionáriust, mert az a nő, aki hozzá való, az úgyis a kedvessége miatt fogja majd őt választani.

              Így telt el ez az utolsó alkalom. A vallást kerülték, de azért filozofálni egy kicsit filozofáltak, mint ahogy ez korábban több alkalommal is megtörtént, valamint a hátralévő időt még sok kis történetük és emlékük felelevenítésével töltötték ki. Amilyen szomorú volt az elválás ténye, annyira- de annyira voltak felszabadultak és boldogok ezen a hajnalba nyúló éjszakán.

 (Szilvási Zoltán)