Szilvási Zoltán: A szamáriai asszony - kisregény, 4. rész

• 

Letelepedtek a megszokott módon az asztal mellé, és Klaudlius még egy üveg jófajta, itáliai bort is elővett. Először szelíd, szomorkás mosollyal nézték egymást egy ideig, és a csendet Rút törte meg.

Klaudiusz, velem olyan beszédessé váltál, és ennek nagyon is örülök. Most is szívesen hallgatnálak, mint ahogy majd szeretnélek is, de ezúttal hadd kezdjem el én a beszélgetésünket! Pontosabban mesélni szeretnék neked! Mesélni a múltamról.

• A múltadról…, de hiszen…

• Tudom, mindig azt mondtam neked, hogy ezek a dolgok már nem érdekesek, hogy már lezártam őket, és ez így is van. Legalább is a rossz emlékekre valóban igyekeztem lehetőleg egyáltalában nem visszagondolni. De a szép emlékeimbe igenis belekapaszkodom újra meg újra. Ezeknek az emlékeknek három szereplője van. Az édesapám az édesanyám és a második férjem. Szeretném, hogyha meghallgatnád az ő történetüket!

• Nagyon kíváncsian hallgatlak Rút, nagyon kíváncsian. – Klaudiuszt, az öcsöt csodálatos, lelki áthatottsággal árasztották el barátnőjének szavai. Ismeretségük alatt fokról fokra egyre több szelídséget és szívmelegséget fedezett fel Rútban. Még azt is érezte, sőt tudta, hogy mindehhez nem csak Juditék családjának, hanem neki is köze van. De most olyan nyíltak és kerekek voltak fogadott testvérének a szemei, mint egy kislányé, és előre örülve sejtette, hogy ma este valami kiváltságos gyönyörűségben lesz része.

• Szükségem volt valami titokra, olyan titokra, ami csodálatos, és csak az enyém, amit nem lehet megosztani másokkal, mert ha megteszem, összetörik. Tudod, én nagyon nehezen szoktam bele a magányba, és rájöttem – legalább is az én esetemben ennek így kellett lennie –, hogy ha nincs bennem, a szívem és a lelkem legmélyén egy ilyen mélységesen elzárt és titokban tartott belső tér, akkor nem bírom ki az élet terheit, akkor – még ha neked vagy Juditnak beszéltem volna is róla bizalmasan – véglegesen meztelenné váltam volna, és átjárna folytonosan az az érzés, hogy ezt aztán már mindenki látja, és engem porig alázva gúnyolna minden szó és még tekintet is oly mód, hogy előbb vagy utóbb már nem tudtam volna feltápászkodni, nem lettem volna képes élni. Többször is beszéltem neked arról, hogy miért járok a kúthoz vízért délben. Így, a titkomat őrizve legalább volt mibe, és van mibe belekapaszkodnom, mikor az emberek annak néznek, aminek néznek. De hát ezt is tudod jól, erről is sokszor meséltem neked. Most biztosan feltetted magadban a kérdést, hogy miért akarom mégis mindezt megosztani veled. Az egyik választ biztosan sejted. Igen, ez az ok valóban az, hogy úgy tűnik, hogy az életben többé már nem láthatjuk egymást. – Klaudiuszt ekkor már meglepte a belső könnyezés, és opálos szemekkel hallgatta Rút szavait.– A másik okot nem sejtheted. Ma született bennem egy elhatározás a születésnapom okán. Mégpedig az, hogy becsületesen – már amennyire egy ilyen magamfajta becsületes – számot vetek az életemmel. Nos ez a két ok az, hogy a legbensőbb kertemet és annak szépségét feltárom előtted.

• Drága Rút!

• Köszönöm a háládat, de azt hiszem, én még nagyobbal tartozom neked. Már csak az időrend kedvéért is a szüleimmel szeretném kezdeni! Édesapám tizennyolc, édesanyám pedig tizenöt esztendős volt, mikor egy esküvőn úgy adódott az ülésrend, hogy egymás mellett foglaltak helyet az asztalnál. Rögtön egymásba szerettek. Az egész alkalmat átbeszélgették, és a közös táncokban is szinte végig egymáson csüggött a tekintetük. Mindkettőjüknek az enyémhez hasonló kék szeme volt, csak édesapámé szürkébb árnyalatot öltött. Két csendes ember találkozott ezen a gyönyörű napon. Egyébként te emlékeztetsz az édesapámra és a második férjemre is. – Klaudliusz ekkor meglepetésében és izgalmában nagyot nyelt. – Tudod, amikor megvallottad nekem, hogy szerelmes lettél belém, akkor én is éreztem ezt az érzést, persze a koromnál, no meg megtépázott sorsomnál fogva szerintem sokkal visszafogottabban. Most, hogy elmész, látod még ezt is elárulom neked, de hidd el, az volt az okos, hogy hallgattam, és te semmit sem vettél észre. Aztán milyen jóleső lett a kialakult béke és a barátság meghittsége, ami jellemezte az utána eltelt időt. – Klaudliusz lehajtotta közben a fejét, de végül is felemelte, és hosszan rámosolygott Rútra. – Node folytatom a szüleim történetét. Az udvarlás időszaka egy kicsit különlegesre sikeredett. Édesanyám ugyanis rendkívül szókimondó volt, de ezt mélységes bájjal, derűvel és nagyfokú humorérzékkel tette. Igaz, hogy édesapámnak sem kellett messzire mennie humorérzék dolgában, de ez a folytonos szókimondás és kacagva társalgás neki egy kicsit sok volt. Pontosabban a kacagva társalgás nagyon vonzó volt a számára, de az idő, a hónapok elteltével felfigyelt arra, hogy csak nagyon ritkán beszélgetnek igazán komolyan. Viszont, mikor nem beszélt barátnője, olyan volt, mint egy éppen elgondolkodó angyal. A teljes valósághoz hozzátartozik, hogy édesapám már fél évvel korábbról szerette ezt a faluban olykor-olykor felbukkanó angyalt. Mélységesen tisztának és elmélyültnek látta ez idő alatt, pusztán a szemével és a sóvárgásaival hódolva a távolból neki. Így aztán kiderült, hogy a megszeretett nagy ő nem egészen olyan, amilyennek ő elgondolta, de az esküvőn szerzett, és ajándékba kapott élmény elbűvölte. Vonzani kezdte ez a másság. Édesapám ugyanis a megérzések és az érzelmek embere volt, ugyanúgy, mint te Klaudliusz.

• Mint én…?

• Igen, te is folyton rátapintasz a lényegre, és azt mondanom sem kell, hogy igen-igen mély érzésű ember vagy, figyelmes és tapintatos.

• Hát…, azt hiszem el kell, hogy fogadjam, amit mondasz.

• Édesanyám, inkább a ráció felől közelítette meg a dolgokat, de természetesen telis, teli volt érzelmekkel is. Pontosabban érzelmi típusú ember volt ő is, de sokkal- de sokkalta gyakorlatiasabb szemléletű, mint apám. Aztán édesapám rájött hogy türelmesen ki kell várnia barátnője megszelídülését. Bíztató volt számára, hogy időnként előfordult, hogy egy-egy érzelmesebb történet elmesélésekor Ráhel – mert ez volt édesanyám neve, édesapámé meg Boász – elsírta magát. Mire egy év múlva összeházasodtak, már sokszor egészen komolyan beszélgettek egymással, de nem hagytak fel a humorral és az élcelődéssel sem természetesen. (Hála Istennek, a humorérzékemet is tőlük örököltem, és oly sok dologban volt segítség ez a tulajdonság a számomra!) A házasságban még egy közös kincset kitanultak, s ez a megélt csend volt. Vagy egymás karjaiban vagy csak úgy a dolgok és tevékenységek közepette járta át őket a titka és bensőségessége. Szóval édesapám, Boász nem tévedett a megérzésével, valóban egy angyalt kapott ajándékba Istentől vagy az istenektől (Most ne menjünk bele az örökzöld témába a zsidó, a szamáriai kevert és a görög meg római kultuszokat illetően!)

• Rendben Rút, eszemben sincsen.

• Édesapám elmesélte, hogy mikor várandós lett velem édesanyám, még angyalibb lett. Valahogy a praktikusság helyébe a felelősség lépett, s ez aztán igazán- de igazán sok érzelmet és gyöngédséget váltott ki belőle, s ebből, mindennek csodájából édesapám is túlcsordulóan részesült. Nagyon boldogok és önfeledtek voltak, nagyon boldogok, és ezt semmi sem árnyékozta be. Persze, mint minden házaspárnál, köztük is voltak súrlódások, és néha össze-össze is kaptak, de csakhamar bocsánatot kértek egymástól, és minden helyrejött. Aztán megszülettem én is. Édesanyám sejtette, hogy nagyon rajongani fog értem is, de édesapám bevallása szerint a bimbós, nyiladozó virág, aki ő volt, pompázatosan kinyílt, és úgy illatozott, mint a legcsodálatosabb május. (Látod, a humorérzéke mellett elbeszélő képességét is megörököltem apámnak.) Így, ilyen összetetten és komolyan úgy tizenegy éves koromtól fogva mesélt a mamámról, és közös történetük tizenhárom éves koromra, apám halála előtt nem sokkal lett teljes bennem. Az egy közös év, amit a szüleim velem átéltek, volt a legboldogabb az életükben. Teljességgel összecsiszolódtak, mi több összeértek, mint valami nagyon ízletes, érett gyümölcs. Azután az édesanyám hirtelen megbetegedett, és egy hónap alatt ez a rátámadt kór el is vitte őt. Csak tizennyolc éves volt. Édesapám teljesen összetört ekkor, de két viszonylag közeli nőrokonunk segítségével tudták közösen biztosítani az én ellátásomat. Szerintem ez a gyász a maga teljességében sohasem ért véget nála. Egy idő múlva újra tudott tréfálkozni, nevetni – én már, mint eszmélő gyerek – így emlékszem rá, de sokszor látványosak voltak a tűnődései, és amikor nem mesélt vagy nem nevetett vagy mosolygott éppen, belevegyült az arckifejezésébe – igaz nem egyforma intenzitással – egy olyan tónus, egy olyan árnyalat, amit nagyobb koromban már én is a magányosság szóval tudtam illetni. Mostohaanyámról, akit anyám halála után, lényegében miattam vett el, hogy pótolja számomra az anyai szeretetet, most nem mesélek. Illetve csak annyit, hogy nagyon rossz választás volt, és kis idő elteltével sem neki, sem nekem semmi örömünk nem volt már az ő személyét illetően. A feltámadt viharok közepette azért apám nagyon igyekezett engem boldoggá tenni, és ez sokszor nagyon is sikerült neki. Legkedvesebb történeteim mindig azok voltak, mikor halott édesanyámról és a közös életükről meg az én első életévemről mesélt. Büszke voltam rá, még akkor is, hogy gyakran láttam, ahogy mostohám megalázza a szavaival, és tehetetlenségében az is előfordult, hogy engem sem tudott mindig megvédeni a szitkoktól, melyeket mostohaanyám rám is zúdított. De azért gyakran tudtunk kettesben lenni. Szíves-örömest szerette meghallgatni cserfes kis beszámolóimat a játszótársaimmal való éppen aktuális helyzetekről meg kisebb kalandocskáinkról. Klaudiusz, te tudsz még olyan jól meghallgatni engem, mint ő egyébként.

• No tessék , most öcsből immár apává váltam – mindketten elmosolyodtak ezen a kis tréfán. A történetei varázslatosak voltak. Mindig kitalált valami fantázia szülte mesét, amivel elbűvölt engem, és a csendre is megtanított. Szerettem az ölében elidőzni, és néhány kisebb szó társaságában csak úgy lenni, de ő ezt hosszabban igényelte volna, mint én. Tudod, én ellentétben a szüleimmel, olyan eleven, mozgékony, a világot szinte már habzsoló kislánynak születtem, s lepattanva a „királyi trónusról” kértem őt, hogy inkább menjünk sétálni, vagy elmentem a játszótársaimhoz, hogy velük töltsem az időt. Ahogy cseperedtem, fokozatosan vezetett be az élet rejtelmeibe. Leggyakrabban a falu közelében lévő kis patakhoz mentünk ki ilyenkor. Sohasem erőltette rám a véleményét. Látva egészen a külvilágtól lenyűgözött természetemet, meg tudva azt, hogy cserfességemnél fogva sokat szeretek beszélni, hagyta, hogy inkább én kérdezzem őt, és rászokott a tömör válaszokra – ami amúgy sem esett a nehezére. De azért, mivel mégis csak folyton lenyűgözött, gyakran kértem, hogy meséljen a dolgairól hosszan. Ezt volt úgy, hogy egyszerűen tette, de sokszor beleszőtt – s minél nagyobb voltam, annál gyakrabban – bölcsességeket az életről, persze olyanokat, melyeket életkoromnál fogva fel tudtam fogni. És olyan nagy szeretettel emlékszem a nevetéseinkre is. Ő azok közé az emberek közé tartozott, aki elég gyakran meg tudott kacagtatni a humorával. De fogadott öcsém, ebben te is vagy olyan ügyes.

• Köszönöm! – nyugtázta szélesre nyílt mosollyal Klaudiusz a hallottakat.

• A haláláról már nem szeretnék beszélni, de természetesen mélységesen fájt. Szóval ez az én szüleimnek a története.

• Nagyon megilletődtem Rút, és köszönöm…, köszönöm a bizalmadat!

• Nincs mit, meg is érdemelted, és rá is szolgáltál. Egyébként lehet, hogy előbb, utóbb úgy is elmondtam volna, ha maradsz itt, Szikárban, ezen a helyőrségen. És akkor következzen a második férjem története!

• Jó, nagyon kíváncsian hallgatlak, főleg ezek után, amit eddig elmondtál.

• A mostohaanyámmal együtt eltöltött egy évről meg a borzalmakról, melyeket az első férjem mellett éltem át nem beszélek. A lényeg röviden ahhoz, hogy végül is válólevelet adott az az volt, hogy kikiáltotta rám, hogy meddő vagyok, és ez lett az ok, az ürügy arra – hála Istennek –, hogy különmehettem tőle. Ekkor tizenhat éves voltam, kis híján már tizenhét. Mostohaanyámhoz nem mehettem vissza, de anyai nagyapám befogadott. Az ő története is egy külön időt venne igénybe, de itt most legyen annyi elég, hogy bogaras egy ember volt, és eléggé meg kellett felelni neki, de összességében jó embernek tartva őt emlékszem vissz rá, és ha nem is mindig a legmegfelelőbb módon, de azért sokszor kimutatta valahogy a szeretetét. Ha nagyon messzire ment a követelményeivel – és erre utólag többször is rádöbbent –, mindig kiengesztelt valami kis ajándékkal vagy felajánlotta, hogy ő főz. Persze engem sem kellett félteni, a korábbiakhoz viszonyítva mindenképpen oldottabb légkörben nekem is kinyílt a csipám, és tettem meg mondtam is olyat, amit meg nekem kellett megbánnom. Végül is két évet töltöttünk el így együtt. Az első év végén tűnt fel az életemben József. Igazság szerint sokkal hamarabb észrevehettük volna egymást, hiszen a falu lakója volt ő is, de nekem az első házasságom kudarca után annyira elegem lett a férfiakból, hogy nem igen figyeltem, kinek tetszem, és nem járt a fejem azon, hogy lehessen egy újabb társam. Régi énem, valahol kívánta, vágyta a társaságot, még a nagy sátoros ünnepek mulatásait is, de az első évben, amit nagyapámnál töltöttem el nem jártam el ilyen helyekre. Aztán jött egy közeli rokon esküvője, és erre már tisztességből is el kellett mennem. De az is igaz, hogy mire eljött az alkalom három napja, addigra már a régi tüzes vér járt át, és éheztem a táncot meg a mulatozást, és örömmel töltött el, hogy sok régi rokonnal meg ismerőssel fogok találkozni. Újra hallottam édesapám szavait is a bensőmben. „Rút, te más vagy, mint én meg az édesanyád. Igaz, Ráhel is szerette a táncot, de neked úgy látom egészen az életelemed, és a nagy társaság is nagyon kedves a számodra. Ha nagyobb leszel, élj mindig ezekkel a lehetőségekkel, ne fogd vissza magad! Te arra születtél, hogy az otthonod igaz támasz legyen, de igazi valódat mindig a külvilágban fogod megtalálni, és ott fogsz tudni igazán feltöltekezni.” Ebben apámnak igaza is volt, de azt nem sejthette, hogy öt férj és egy élettárs után majd egészen máshogyan alakulnak a dolgok.

• Öt férjed volt Rút?!

• Igen, de ezt most hagyjuk, ezt most tényleg hagyjuk! Szóval Józsefnél tartottam és az esküvőnél. Az első nap valóban úgy éreztem, hogy élvezem a forgatagot. A házasságom miatti szégyen ugyan egy kicsit dolgozott bennem, de aztán el-elfelejtettem, és végül is felszabadultam teljesen. Nyugodtan táncoltam, énekeltem és társalogtam. Mígnem a második nap elején, a reggeli után mellém került vagy szegődött – már magam sem tudom – egy húsz év körüli fiatalember, a falu egyik földművesének fia. Látásból már ismertem, meglehetősen jóképűnek is találtam, de nem gondoltam én semmi komolyabbra még ekkor. Nevemen szólított, és megkérdezte, hogy beszélgethetünk-e. Persze igent mondtam. Ő volt az esküvőn az első ismeretlen, aki ezt kérte tőlem. Jóképű is volt, meg hízelgett is az önbecsülésemnek, hogy egy férfi számára érdekes vagyok, és egyáltalán, régi életemben nagyon szerettem ismerkedni. Azt javasolta, hogy menjünk ki a közeli patakpartra. Édesapám emléke miatt ez az ötlet is nagyon tetszett. A patakpartig ő csak keveset szólt, én kezdtem el áradozni az esküvőről. A menyasszonyról meg a vőlegényről is igazán csupa jót lehetet elmondani. Részletesen elmeséltem neki, hogy kivel, mit beszéltem, és lelkesedtem a zenekarért meg a jól kiválasztott táncokért is. Mikor hozzászóltam, hogy észrevettem, hogy ő is milyen jól táncol, bólintott, és egy kicsit mesélt róla, hogy gyerekkora óta vonzza a tánc és a zene, sőt, egy fúvós hangszeren ő maga is játszik, és hogy kis híján ő lett az egyik zenész a zenekarban, de végül is nem kellett beugrania. Miközben a patakparthoz értünk, ott ültünk le szemlélni a habokat, ahol édesapámmal is tettük régen. Ezt meg is mondtam Józsefnek, hiszen a bemutatkozáskor már megtudtuk egymás nevét. Nagyon sok mindenről beszélgettünk, már így elsőre is. Épp csak az ebéd kezdete előtt nem sokkal tértünk vissza az ünneplő sokasághoz. Én meséltem az édesapámról, azt is elmondtam neki, hogy éppen a régi, kedvenc helyünkön beszélgettünk. Édesanyámról is meséltem, de aztán csakhamar kifogytam a témákból. Azaz nem, a gyerekkorunk eseményeiről még sok mindent megosztottunk egymással. Bizonyára ismerte a sorsomat, mert a szüleivel, egy nagyobb földterülettel járó házat megvásárolva úgy öt évvel korábban költöztek ide egy másik faluból. Így aztán lassan ő kezdett bővebben mesélni magáról, a gazdaságukról, három nálánál fiatalabb nőtestvéréről meg a szüleiről. Amit elmondott, abból kitűnt, hogy egy harmonikus család gyermeke. Ugyanakkor egy különös érzékenység is megbújt nemesen kiejtett szavai mögött, és mindeközben olyan sok dologra kimondta, hogy mennyire szereti. Valami mindeközben elkezdett átjárni engem. „Hiszen József, ez a kedves fiatalember az édesapámra emlékeztet…!” A megdöbbenés után ekkor a meglévő rokonszenv mellé valami finom, lágy melegség is elkezdett fokozatosan beköltözni a szívembe, és egy kívánság, egy szemérmes, kíváncsi vágy: „Olyan jó lenne, ha ez a fiú azért szólított volna meg, hogy megismerkedjen velem…!” Vágyaim nem tévedtek, valóban elkezdett udvarolni nekem. Múltam fájdalmas epizódjaira soha nem kérdezett rá. Érezte, hogy én majd mesélek neki ezekről a dolgokról, ha úgy érzem, hogy itt az ideje. És beszéltem is egy idő után. Persze – mivel ő egy kiegyensúlyozott családban nőtt fel – ahhoz is idő kellett, hogy egészen magába tudja szívni, fogadni a fájdalmaimat, de fokról, fokra mindent megértett és nem csak a szerelmes férfit találtam meg benne, hanem azt az embert is, aki szinte úgy értett meg engem, és úgy vígasztalt, mint az édesapám annak idején. Szelíd volt, de azért erős is. Igaz sokszor én kezdeményeztem különféle dolgokban, de neki is megvoltak a maga jó ötletei. Megismerkedésünk után egy évvel össze is házasodtunk. Nagyon boldogan éltünk. Igaz, miután elmúlt bennünk a nagy szerelem, neki néha egy kicsit sok volt az erőteljes temperamentumom, meg az, hogy, ami a szívemben volt, az legtöbbször a számból is kiköszönt. Néha igyekezett is visszafogni, hogy legyek szolidabb. Engem meg zavart időnként, hogy egy kicsit lassú, bizonyos helyzetekben megrágja a szavakat, és hogy mindent az utolsó pillanatok egyikében kezdett el megvalósítani a legtöbbször. Ezek még kisebb veszekedésekhez is vezettek, de egy év elteltével összecsiszolódtunk. Ha nem is teljesen, de elfogadtuk egymást olyanoknak, amilyenek vagyunk, és mindketten egyre inkább egymás értékeire kezdtünk el jobban figyelni. Az az igazság, hogy nagyon jó házastársak voltunk, már amennyire itt a földön ez lehetséges. Valahol mind a ketten megtanultuk, hogy a házasélet sok tekintetben abból áll, hogy az egyik is meg a másik is enged a maga igazából és akaratából. Rájöttem, hogy mivel nem ismerhettem az édesanyámat, és csak tizenhárom éves voltam, mikor édesapámat elveszítettem, a szüleim házasságáról bennem némiképp egy idealizált kép élt. Ha Boász tovább él, akkor biztosan többet mesélt volna nekem, hogy okítson az ő házasságuk ilyen tanulságairól. Szóval József meg én kiváló tanítványai és mesterei voltunk egymásnak, és ez azt eredményezte, hogy a közösen eltelt nyolc év nagyon boldog volt. Azért csak ennyi, mert a falunkat utolérte egy kolerajárvány, ami a férjemet is elvitte. Tudod, Klaudiusz a boldogságról nehéz mesélni, az a költők mestersége. Megannyi alig elmondható kis dolog teszi ki javarészt. Egy-egy kedves szó vagy mondat, érintések, csókok, egymás segítése, és a mi esetünkben megannyi beszélgetés. Hála Istennek József nagyon szeretett, és sokáig is tudott beszélgetni velem. Másokkal is előfordult ez nála, de az esetek többségében inkább meghallgatta a másik embert, de aztán sok mindent meg is osztott velem a hallottakból. Szerencsére, a gazdaságunk is nagyon jól működött, és így minden tekintetben békében, nyugalomban élhettünk. Nekem nagyon jó a képi emlékezetem, és így annyi- de annyi arcát meg mozdulatát őrzöm önmagamban. Szeretek visszaemlékezni arra, ahogyan figyelt, szemlélt, ahogyan magyarázott. Őrzök megannyi képet arról is, hogyan művelte a földet, meg ahogy beszélgetett az emberekkel, de a legszívesebben arra gondolok vissza, hogy újra meg újra visszamentünk a patakparthoz, oda ahol megismerkedtünk, és ahová édesapámmal is olyan sokszor kijártunk. Egy nagy bánatunk volt csak, hogy nem lehetett gyermekünk. Egy idő után már biztossá vált, hogy valóban meddő vagyok.  Ez mindkettőnknek nagyon fájt, de helytálltunk, és ő nagyon tapintatosan vigasztalt, mikor el-eleredtek a könnyeim, könnypatakjaim.

  Hát ez a története annak a két férfinak, akiket legjobban szerettem a világon, és két éve közéjük tartozol te is Klaudiusz. Ugyan, mikor szerelmet vallottál nagyon megijedtem attól, hogy egymásba habarodunk, de végül is a legjobb történt, és maradt a barátság.

 (Szilvási Zoltán)