Szilvási Zoltán: A szamáriai asszony - kisregény, 2. rész

• 

 A szövésben sokat haladt, és már majdnem kész volt a szőnyeg. (Szövéseit – szőnyegeket, vásznakat, gyolcsokat – egyébként az életmódja miatt még a szegénynegyed lakói sem igen vásárolták szívesen, még úgy sem, hogy rendkívül olcsón adta őket, de azért többnyire akadt egy-egy jószívű, meg valamilyen hasonló okból kitaszított ember, aki megvette előbb vagy utóbb a portékáját.) Kiállt a kis udvarra.

A nap állásából látta, hogy kicsivel múlhatott három óra, az az időpont, mikorra Judit áthívta őt magukhoz, hogy megköszöntsék a születésnapján. Gyors ütemben elrendezett mindent, és már ment is. Mindössze 150-200 métert kellett megtennie. Juditék háza épp azoknak a lakóknak a kerületén volt, akiknek a jelenlétét még meg-megtűrték a város belső részeiben is, de kapcsolatokat, főként barátságokat már ők sem alakíthattak ki a város előkelőbb polgáraival, még a kisemberekkel sem.

 A kis Noémi betegsége nélkül Judit biztosan nem fogadta volna a bizalmába Rútot, és nem ajándékozta volna neki a barátságát, de ahogy látta, hogy milyen nagy szívvel és lélekkel küzdött a kislány életben maradásáért, valami finom húr elkezdett benne megpendülni. Két éjszakát is átvirrasztottak a gyógyulásig közösen, így óhatatlanul is kialakult egy beszélgetés sorozat közöttük. Mindkét nő gyönyörű szép volt egyébként, de Judit 10 évvel fiatalabb kort, 30 évet mondhatott a magáénak. Rút magas termetű nőként még mindig tartotta magát, mint egy cédrus. Természetesen nem volt már annyira vékony, mint fiatal korában, de azért még meglehetősen karcsúnak lehetett mondani. Haja barnán, hullámosan folyt a vállaira, mint ahogyan a gyorsan futó patak vize fedi be a medrét, szeme pedig kéken világított, mint a nefelejcs vagy épp a tenger. Egyetlen, nagyon komoly szépséghibája azonban volt. Egyszer régen megbetegedett himlőben, és bár nem túl sok és nem is igen mély seb maradt az arcán a felgyógyulás után, azért annyira elcsúfította, hogy el kellett hagynia a város elegáns bordélyát, és már csak itt, a szegénynegyedben, a kitaszítottak egyike, Hecrom fogadta magához, persze úgy hogy folytatnia kellett a mesterségét, de már az elit vendégek helyett kispénzű emberek, szegényebb vándorkereskedők és a római helyőrség légionáriusai lettek azok, akik igénybe vették a szolgáltatásait. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az elegáns bordélyban ő önmaga nem adta oda magát a vendégeknek, hanem az ott lévő lányokra és az éjszakák lebonyolódására felügyelt. Judit középmagas volt, kicsit teltebb Rútnál. Haja lángvörös hullámokkal keretezte az arcát, és göndör csigákkal terült a vállára. Szemeiben barna tűz égett, és az érett makk színárnyalatában pompázott. Csupa nyíltság volt és érzelem, ahogy ez fokról fokra kiderült Rút számára. Volt benne egy meglehetősen kimért, erős gát, mikor elfogadta Rút felajánlását, hogy gyógynövény főzet kúrával megpróbálná meggyógyítani a kislányát, de ez a fal a második virrasztással telt éjszaka kezdetén ledőlt benne, és meglehetősen beszédessé vált ettől fogva, és már ki tudta mutatni az érzelmeit Rút felé. Igazság szerint, mint a forrás törtek elő belőle a szavak ezután. Először arról a fájdalomról beszélt, amit a férjével, Rúbennel éltek át, mikor mindent elveszítettek, és a sérült kis Noémi miatt is kiközösítették őket a belváros béliek. Későbbi találkozásaik alatt is gyakran el-elszomorodott, de Rút ügyes vigasztalásai után csakhamar életigenlése és alapjában véve vidám, lángoló érzelmű természete kerekedett fölül. Nagyon szeretett magáról és a családjáról mesélni, de Rút értelmes, bölcs gondolatai is lenyűgözték, és szíves örömest hallgatta meg barátnője történeteit.

 Miután kopogtatott, csakhamar nyílt is az ajtó, és megjelent Judit ragyogó arccal és szemekkel.

• Már egyre vártalak meg a kis Noémi is! Nagyon készültünk a születésnapodra. Rúbennek még dolga van, de megígérte, hogy ő is megjön még időben, hogy velünk ünnepeljen.

• Szervusz Judit! Olyan jó látni titeket! Amióta ti vagytok, azóta van újra születésnapom.

• Szia Rút! Már vártunk – mondta nagy, huncut mosollyal a kis ötéves – még csináltam is valamit…

• Tényleg Noémi…?

• Igen – hangzott el ez a szó már nagyon határozottan és büszkén.

• Na, gyere beljebb! Gondolom szomjas vagy. – mondta Judit.

• Köszönöm!

  Azzal letelepedtek mind a hárman a konyha asztala körül, és elkezdtek beszélni erről is, arról is. Persze most is Judit volt a bőbeszédűbb, de Rút nagyon szerette ezt a kisebb parttalanságot. Egyrészt azért, mert Judit elfogadta őt olyannak, amilyen, s így lett három évvel ezelőtt egy igaz barátnője, másrészt Judit nagyon ügyes mesélő volt. Még az apró részleteket is úgy ki tudta színezni, hogy egyáltalában nem volt unalmas őt hallgatni. Sőt – ugyan úgy, ahogyan egy nő képes erre – kicsit vissza tudta adni, azokat az élményeket és hangulatokat, melyeket régen – ó, mennyire a messzi múltban! – az édesapjával élt meg. Ugyanakkor Judit Rút személyében nem csak egy barátnőt, hanem egy igazi édesanyát is kapott. Vér szerinti édesanyja öt éves korában meghalt. Valamennyire emlékezett is rá, hogy mennyire, de mennyire szerette. Utána édesapjával maradtak együtt ketten, aki becsületes ember volt ugyan, de egyben a szabályok és a fegyelem nagy tisztelője is. Igazán sohasem tudta megérteni Judit érzelemgazdag nyíltságát és sziporkázásait. Igazság szerint az eltöltött évek alatt meg is faragta valamelyest a lányát a maga szája íze szerint, és ezzel akaratlanul is sok gátlást ültetett el benne.

• Olyan jó Rút, hogy egyszerre vagy a barátnőm és fogadott anyám! Milyen szegény lennék, ha nem ismerkedtünk volna meg, s hála Isten a kis Noémi is él!

• Idehoztam Rút, amit készítettem neked.

• Noémi, te kis türelmetlen, nem megmondtam, hogy megvárjuk vele apát!

•  Igen, de olyan álmos vagyok mama…

• Jól van, te kis szemfüles, rendben van, add hát oda!

• Köveket festettem neked – mondta nagyon, nagyon bájosan a kicsi lány.

• Nagyon köszönöm Noémi! Tudod, van egy nagyon kedves kövem már, és mellé fogom tenni mindegyiket. Mutasd csak őket!

• Tessék!

• Hát ezek igazán gyönyörűek!

• Noémi, kérdezd meg Rúttól, hogy melyik a legszebb!

• Melyik tetszik neked a legjobban?

• A fehéret választom – belül már a sírás határán volt, s a fehér követ nézegette is egy darabig…

• No, te kis szedte-vette, akkor irány az ágy! Sütit majd rakunk el neked.

• Joó.

• Bár láttad volna Rút, ahogy ez a kicsi lány készülődött, hogy megajándékozzon téged! Mikor reggel felébredt észrevettem, hogy valami nagy áhítat van a szemeiben, aztán reggeli után elkezdte mondogatni hol magának, hol megosztva velem is, hogy „titkom van, titkom van”, és kis idő elteltével láttam, hogy nézegeti az udvar köveit. Egyenként szedett fel többet is. A többségre azt mondta, hogy „nem Rúté”, és néhányra meg nagyra kikerekedett szemekkel – tudod, az olyan édes, mikor a mandula szemeivel ezt teszi – meg azt mondta, „igen, ez Rúté”. Hagytam, hogy mindezt egyedül végezze, de aztán odajött hozzám a neked szánt kődarabokkal, és festéket kért tőlem. A meglévő földfestékeinket mind föl is használta, és látod, milyen ügyesen befestette őket. Igen ám, de maradt egy festetlen. „Nem joó, nem joó”, kezdte mondogatni. „Ennek fehérnek kell lennie! No de drágám – mondtam neki – azt csak mésszel lehet elkészítenini, azt pedig nem adom oda neked punk, tum.” No de tudod, milyen ő, erre egy akkora durcát rendezett, hogy engednem kellett. Abba végül is szerencsére beleegyezett, hogy együtt festettük be az utolsó ajándéknak szánt követ.

• És lám ez lett a kedvencem… Rút ekkor mélyen lehajtotta a fejét, és a korábban már nekikészülődött könnyei sűrű hullással kibuggyantak.

• Mi a baj Rút, valamit rosszul mondtam…?

• Nem, nem – szipogott Rút –, olyan szépen elmesélted, ahogy elkészültek ezek a gyönyörű ajándékok. Más baj van.

• Mi az?

• Ma már sírtam egy nagyot – küszködött tovább a könnyeivel a barátnő –, tudod ez a kerek szám, hogy ma vagyok negyven éves, arra késztet, hogy számadást tegyek. Elhatároztam – már amennyire képes vagyok rá –, hogy végiggondolom az életemet, és ez a fehér kavics – bár tényleg a legkedvesebb a kövek közül – a tisztaságot jelképezi…

• Értelek… – mondta Judit, és egészen barátnőjéhez húzódva átölelte és a vállára helyezte a fejét. Néhány másodperc elteltével még az ő könnyei is eleredtek.

(Szilvási Zoltán)