Bíbor felhő - egy középkorú asszony vallomása versben és prózában
Simon Juditot Szentendrén ismertem meg egy Alfa-kurzus kapcsán, amelynek lelkes szervezője és résztvevője volt. Beszélgetésünkből aztán kiderült, hogy sok más asszonyhoz (és férfihoz) hasonlóan ő sincs könnyű helyzetben - egy leveléből azrtán kiderült, hogy ezt meg is tudta fogalmazni versben és a hozzá írt magyarázó prózában. Szeretettel ajánlom figyelmetekbe (a magunkra ismerés élményével is):
Simon Judit: Bíbor felhő...
bíbor felhő úszik át szívemen
nem értem mi ez, honna jön s merre megy
látom a színét és érzem a súlyát
de nem látom se széltét sem hosszát,
....ez az ami legjobban fáj
hol vagy Uram, merre, azt hittem köztünk jársz,
de elvesztél az éjben, nem érzem kezed oltalmát
fáradtan roskadok le, nics társ, nincs barát
mindnek a szíve fáj, hordja élete puttonyát
mit vársz tőlünk Uram, kik azt hittük Érted, Neked Veled
hol vagy most, vagy mi hol járunk? ... Nélküled?
ordítunk sírunk, és bántjuk ön ön magunk
és hogy méginkább fájjon leginkább (fele)barátunkl
hol vagy Uram, hívunk, rettegek és félek,
hogy amit hittem csak csalóka igéret
hogymajd együtt, Veled, Érted, és mindünkért
szép lesz a kűzdelem, mégha sokszor kemény
de nem látom a sok szép gyümölcsöt teremni,
csak látom a bíbor felhőket gyűleni
bíbor felhő kúszik át lelkemen
meggyötör, megfojt elönti képzetem
szeretném látni a sok fénylő boldog arcot,
amit látni véltem a sok hossszú év alatt
Ki vagy és hol, akkor most szólasz-e?
hozzám vagy hozzá, ki tudja értem-e?
mi az mi Tőled jön, és főleg kicsoda?
kinek vagy szívébe valóban beírva
beírva bevésbe mint Isten igéje,
ki az kinek békeség lakik a szívébe
vártam az életet vártam a férjemet
aztán vártam a sok sok gyermeket
adtál férjet babát és sok-sok terheket
aztán küldtél ámító csábító sok-sok terveket
sorban dőltek össze ezek aszép álmok,
végül mégis a Te rostádat látom
vágytam a társra az igaz barátra, az ölelő karra a vígaszt hozó szóra
azt hittem hogy eljött, és hogy marad is örökre
de nem bírtunk a bajjal és nem a sok örömmel
nem volt elég érték és elég kitartatás az életet látni és nem a pusztulást
el is vettél rendre mindent újra amit már azt hittem szép lehetett volna
hiába próbálom az apró széthulott cserepeket rakni szépen sorba
nem tudtuk érteni, és szépen megbecsülni azt a sok szépet és jót
amit bőkezűen az ölünkbe szórtál
azt hittük mi tudjuk azt jobban mi az ami nekünk szükséges lenne
el is rontottunk mindent , azt is mi szépvolt egymás után rendre
vágyom a férfit kit ebben a szétszórt és rendetlen fekete világban
vak kezemet nyújván némán szárnyszegetten, legalább tapintani tudnám
ki ha félek s fázom, és nem találom helyem, sem hivatásom
teste óvó melegével és szíve mély szeretetével magához vonzon
keresem a barátot, a testvért és tanítót ki támaszt nyújthat,
de csak bénák vagyunk mind és helybenhagyottak
vérzik mindünk minden porcikája végül
nincs közöttünk egy sem kit a sátán, meg nem próbálna
a legtöbbször sikerül is neki, ütni verni rúgni, mig az élet
utolsó lehelete bennünk fel nem éled
Te vagy csak Uram ez az utolsó lehellet,
sírva kínban várunk nyútsd ki a kezedet
bíbor eső permetez köröttem,
bár hova nézek csak fájdalom és vétek
térdelünk némán elesetten a templom hideg kövén
egymás mellett hideg kemény szívvel, rádnézni sem merünk
miért a harag miért a féltés, miért a düh a fájdalom
akkor is ha azt hisszük valljuk mondjuk a szívünk Neked adtuk
néhol egy egy szó, mit reménynek útjelzőnek vélünk
de porbahull minden ha eltévedt nyílvesszők szívünkbe fúródnak
hamis mosolyok hamis örömök még jobban feldúlnak
keserűség és fájdalom melyek a földbe döngölnek
orítva zokogni, messze elrohanni vágyom
...de hova?
a világ mindenhol épp íly ostoba
emlej minket Hozzád a sárból és mocsokból
lássuk végre egymást a Te mosolyodból
ahogy mondom és kérem szívemre új bíbor felhő borul
szíved, lelked vére mi ezt a felhőt pirosra mossa
fájdalmad kínod hogy talán hiába ...
nem vagyunk méltók erre a bíborra, újra és újra
tapososuk rúgjuk püföljük,fájdalmát nem csillapítva
Ki vagy Te Uram és hol lakozol, nem látunk nem érzünk
elvesztél valahol bíborba burkolva
hajolj le hozzánk, emeld fel fejünket
és legfőképp lágyítsd meg kemény szíveinket
mutasd meg elgyötört Arcodat
hogy érez ni tudjuk mögötte Mosolyodat
írd vésd szívünkbe kitörölhetetlenül Bizalmad Szerteted
megsemmisíthetelen hogy táplálja lelkünket
ne engedd hogy elengedjük keresztről kinyújtott kezedet
és egymás béna megtört remegő összetört lelkeit
segíts Uram kérlek meglátni a bíbor felhők fel ett
ragyogó Napod mi mindenen átdereng
segíts megmelegednünk a közös tűznél együtt
mit Szeretlángod gyújot nekünk hogy megmenekülhessünk
segíts hogy ebben a sérült szürke fájdalmas világban
Szíved egy-egy Szeretetlángsugara vezessen elfogadásra
segígts, hogy ami fáj a javunkra váljon,
hogy sebzett fájó esendő szívünket egymásnak mutatva
ne nyújtsunk ecetes keserű „gyógyszeres” szívacsot
hanem oltalmazó védő befogadó bíbor palástot
leborulok előtted Uram sírva leteszem lábadhoz mindenem ami fáj
három édes gyermekem és a férfit kit a földön apjuknak szántál
a páromat ki ki tudja hol bolyong, hova bújt
nyiss rést keserűségből épített várának kemény kőfalán
a társakat, akikkel szőlödet együtt kapáljuk,
add hogy a sorok közt egymást is tiszátán halljuk, lássuk
a családot melyet a földi törvények szerint véremnek adtáll
és a lelkit is kikkel Szertetlángoddal bizony összekapcsoltál
a sok gyermeket akik még ártataln bűnösként hordozzák szenvedik a terheket
miket az élet kegyetlen tanítóként a vállukra helyezni nem restelt
a sok férfit és nőt akik az életem útján szembe vagy keresztbe érkeztek
mutasd meg nekik Uram szeretettel kérlek a Keresztet
és végül önönn magamat, így mocskosan véresen
hogy mindüket külön és egyszerre
a Te szemeddel lássam és Szíveddel szeressem