Menedék 3. - Topi és a fia
Egy hétmilliárdos bolygón nem sokáig maradnak üresen a helyek. Ahol elöregszik, ahonnan elvándorol a a lakosság, oda jönnek mások, a még rosszabb körülmények között élők, a menekültek és üldözöttek. A Kárpát-medence és benne Magyarország pedig már nem csak tranzit-állomás, hanem egyre vonzóbb célpont. Hely, ahol csapból folyik a hideg-meleg víz, ahol tele vannak a boltok és üresek a falvak. Ahol termékeny a föld és még mindig esik az eső. Ahol kevesebb a természeti csapás és összehasonlíthatatlanul békésebb az élet, mint azokban a háborús zónákban, ahonnan érkeznek. Ország, ahol megszülethetnek a gyerekek.
A Kárpát-medence mindenképpen megtelik emberekkel. Vagy velünk – magyarul beszélő, magyar kultúrán felnövő magyarokkal, cigányokkal, zsidókkal és szlovákokkal, ide születő és ebből a kultúrából táplálkozó emberekből – vagy másokkal. Elüldözhetjük a mieinket – magyar cigányokat, magyar zsidókat, magyar szlovákokat, magyar románokat -, de akik helyettük jönnek, azok már nem a mi nyelvünkön fognak gondolkodni, fogalmuk se lesz István királyról és Petőfi Sándorról és mit sem jelent nekik az „Isten áldd meg a magyart”. Viszont legalább húsz évig nyugton lesznek – hogy aztán a következő nemzedék majd magának követelje a földet, apái jogán. A föld marad, az elhordhatatlan. Még akár az ország neve is. De a többi?
*
A Toyota városi terepjáróban teljes kapacitással ment a klíma. A fénye érzékeny ablaküvegek szinte teljesen sötétek voltak, a kocsiban ülők még így is érzékelték kinti az izzó hőséget. Topi a napszemüvege mögül a szeme sarkából a fiát figyelte, aki egy ideje neki sofőrködött. A kölyök anyjának kérésére vette magához az iskolából kimaradt és azóta csak ténfergő húszéves fiút, aki láthatólag teljesen el volt szállva és irtó jó fejnek gondolta magát. Topi azon gondolkodott, mit örökölhetett tőle a gyerek, de nem talált semmit. Igaz, hogy magas volt mint ő, de vékony és csontos és ráadásul agyilag zokni, sötét, mint az éjszaka. „Egy zsák bolhában több ész van, mint ebben a gyerekben.” Ő igazán próbálta szeretni, pótolni azt a tizenöt évet, amíg nem látta, de nem nagyon ment. „Pont olyan idegesítő, mint az anyja. Nem csoda, hogy otthagytam őket.”
A régi gyártelep felé tartottak, ahol a barakksoron néhány éve tábort rendeztek be az országba egyre gyorsabb ütemben érkező menekülteknek. Így van ez. A bolygóra és a kolbászkerítésekre ugyan már rég kitették a „Megtelt!” táblát, de csak olyan nyelveken, amit pont azok nem tudtak elolvasni, akiknek szólt – de ha értették a szöveget, az se érdekelte őket. Vissza lehet-e tartani a macit a mézes bödöntől? Az éhes tigrist a dögtől? Az elgyötört embereket Nyugat húsosfazekától? Lehetetlenség, de próbálkozni azért szabad. A valóság azonban az, hogy nem lehet olyan magas falat húzni, amin az éhes ember át ne mászna, alá ne fúrna vagy rajta át nem siklana, ha kell a cement-szemcsék között, vagy egy kamion rakterében, lefagyasztva és bedobozolva a szerencsés megérkezésig. Ráadásul Európa kiürült, Magyarország kiürült, meghalt vagy meg sem született nemzedékek árnyjátékával pedig nem lehet egy országot működtetni. A földek, házak, falvak ott álltak üresen, hangosan sóhajtozva és vágyakozva valaki, bárki után, aki belakja, megműveli és belétemeti álmait.
És jöttek az álomhívők. A szolnoki menekülttáborban legtöbben az afgánok voltak, de feketék, sárgák, mindenféle afrikai és ázsiai náció is képviseltette magát. Még az első időkből is voltak itt néhányan, akik már legalább két éve vártak a menekült státusz megadására. A kis szobákban emeletes ágyakon zsúfolódtak össze, konyha és wc külön, állandó használatban. Már rég árkot húztak az egyik barakksor végén és pottyantós budinak használták – a szükség nagy úr!
A tábort magas kerítés vette körül, szögesdróttal a tetején. Ezt is a Főnök érdekeltségébe tartozó SzIS (Szolnok International Security) emberei őrizték jó pénzért, mint az önkormányzati épületeket, a városi és megyei bíróságot a megyei börtön környékét.
Topi azon gondolkodott, mit utál jobban: a hőséget, vagy fia folytonos lamentálását a sofőrülésben.
- Ez nem igaz, ebben a rohadt kánikulában kell most kimenni az arabok közé! Nem ért volna rá holnapig? Mi a szarér kell most menni? Állítom, a Főnöknek elment az esze!
- Fogd vissza magad fiam, oké! – Topi fáradt volt és ideges, a fia hőzöngése hiányzott neki a legkevésbé. - A Főnöknek a seggében több esze van, mint neked a fejedben! Te a fiam vagy de észt nem sokat örököltél tőlem! Ha továbbra is csak a szádat járatod az agyad helyett, csicska maradsz akin az gyalogol keresztül, aki csak akar.
- Rajtam keresztül? Megnézném én azt! Átgyalogol mi? És én addig mit csinálok? Nézem és siránkozom? Vagy éppen átvágom a torkát a késemmel?
- Fiam, a kés az semmi, az csak szalonnázni való. Csak az amatőrök hadonásznak meg böködnek. A profik – és hidd el, hogy a Főnök nagyon profi és én is profi vagyok – azok nem hadonásznak, nem üvöltöznek, nem hívják fel magukra a figyelmet. De ha itt Szolnokon bemegyek bármelyik krimóba, előre köszönnek és átadják a helyüket, elhiszed? A Főnöknek meg még a bevételt is odaadják, mert az ővé az egész, vagy az övé lesz!
- Persze, tudom, ó a Nagy Főnök, a világ esze, te meg az országos cimbi, aztán mégis itt rohadunk a betonon! – A fiú nagyot szívott a spanglijából, aztán megütögette a halántékát. – Van itt ész! Látom én, mi van itt. Én vagyok a csicska? Jó, lehet. Te meg itt ülsz mellettem! De ha rám hallgatnál, ilyen mariskából – lendített egyet a marihuánás cigarettáján -, egy nap több pénzt tudnánk csinálni, mint amit most tőled egy hónapban kapok!
Topi kitépte fia kezéből a cigit, résnyire nyitotta az ablakot és kidobta azon keresztül a kocsiból. – Ez a szar teljesen elhülyít téged! Nem csoda, hogy az iskolát se tudtad befejezni!
- Milyen iskolát? Azt amúgy is bármikor simán elvégezném, csak a tanárok állandóan szívóztak! Csupa nyomorék! Amúgy is mire mennék vele? Kitörölhetem a seggemet a bizonyítvánnyal! Inkább itt vagyok veled és segítek neked, szépen beletanulok, aztán… aztán majd meglátod!
- Azt fogom meglátni, hogy lepukkantan fekszel az út szélén. Vagy azt, hogy kinyír valaki, akinek nem tetszik a nagy pofád. Inkább a vezetéssel törődj, ahhoz legalább még értesz.
Csendben utaztak tovább a félig kihalt városon keresztül. Aztán Topi nem mégsem bírta tovább:
- Fiam, tudod miért nagy ember a Főnök? Megmondom neked egy szóval: mert győztes. Te meg egyelőre tuti vesztes vagy. Én is győztes típus vagyok, azért is álltam a Főnök mellé. Én voltam nála már többször - tudod mivel van tele a könyvespolca?
- Na mivel? Pálinkával?
- Hülyegyerek. A könyvespolc könyvekkel van tele.
- Ugyan már, kit érdekelnek a könyvek? Ha akarok valamit, felmegyek a netre, oszt rákeresek. Egy perc az egész!
- Egy perc mi? Az semmi, abból sohase lesz tudás. Én láttam, miket olvas az az ember. Tele van stratégiai elemző könyvekkel, meg nagy emberek életrajzával – és tudod miért? Mert ő is nagy ember. Hódítókról olvas, mert ő is hódító. Én győztes típus vagyok, de nem vagyok hódító. Tudod mi vagyok én?
- Te vagy Topi, a Főnök jobb és bal keze. Tényleg, miért hívnak téged Topinak? Sohase voltál topis.
- Nem onnan jön. Először Topimaci voltam, még a középiskolában. Nagy lomha gyerek voltam, nyugodt, de erős. Ha valakit betakartam, ott maradt. Akkoriban épp ezredjére ismételték a Szezám utcát, abban volt Topimaci, aki mindig hülye vicceket mondott. Hát én is ilyen voltam, állandóan favicceket meséltem, valahogy ez jött ki belőlem. A világ volt ferde már akkor is én meg egyenes, de én látszottam ferdének a sok ferde között, akik azt hitték, egyenesen állnak. Érted?
- Ja! Vagyis nem. Hehe!
- Mindegy, nem érdekes. Aztán a maci valahogy lekopott, maradt a Topi, ez meg mára már márkanév, érted! A Főnököt még ezekből az időkből ismerem. Aztán felment Pestre, aztán Amerikába én meg itt maradtam és üzletelni kezdtem, ami ment is, nem mondom, hogy nagyon jól, de azért elég jól. Amikor visszajött valahogy összefutottunk, aztán elmondott nekem egy-két dolgot. Engem akkor meggyőzött, és figyelj ide: ez az ember eddig még mindent megcsinált, amit kigondolt! Mára tenyeréből eszik a város, még a kínaiak is bevették a Tisza-szállóba! Hidd el fiam, ő a nyerő!
- Oké, nyerő. És mi abban a nyereség, hogy itt ülünk ebben a kurva autóban, ezer fokban és megyünk az arabok közé? Miért nem mentünk legalább reggel, amikor még nincs ilyen kibaszott meleg?
- Hülyegyerek, mikor menjünk? Reggel, amikor még frissek? Most nem napszámost toborzunk? Épp azt akarjuk, hogy már tompák legyenek. Egy újabb nap, amikor csak ülnek a vaságyakon és nem csinálnak semmit. Hidd el, tele van a hócipőjük! Mi pedig odamegyünk és felajánljuk nekik életük lehetőségét. Kijuthatnak a táborból, munkájuk lesz, házuk, meg ami csak kell.
- Ja, leroggyant vályogházak Bivalybasznádon. Tudod ki menne oda!
- Tudom, ők. És nem a világvégén, hanem Vezseny mellett. Okosan ki van ez gondolva. Felajánljuk nekik, hogy kijuthatnak a menekülttáborból, ez már király, mind ezt akarja. Földet adunk nekik, házat ahol lakhatnak. Tudod mit adunk nekik? Jövőt! Reményt!
- És értenek a földhöz?
- Nem tudom. Lehet, hogy nem. De Józsi bácsi már kint van az embereivel, ő majd betanítja őket.
- És mi ebben az üzlet?
- Látod fiam, ezért vagy te lúzer, Topi bácsi meg az ész! A Főnök a góré, övé ott minden föld és minden ház, amit átad nekik. Megvette szarér-húgyér a lepukkant, elhagyott területet. Akik kimennek, azok megkapják a romokat és a gazos földeket aranyárban de úgy, hogy nem kell most fizetni – és erre tuti ráharapnak, mert pénzük az egy deka se -, nem baj, az árát majd ledolgozzák. Addig minden a Főnöké marad, amíg mindent ki nem fizetnek neki – tudod, hogy fognak tejelni? Mint a kisangyal! És meddig? Állítom, legalább tíz évig, de lehet, hogy még az unokáik is! Aztán amikor végre övék lesz amiben ezer éve dolgoznak, akkor is a Főnök cége veszi át az árut – ezer szállal lesznek neki lekötelezve! Rabszolgák lesznek ők is, az unokáik is.
- Mint a cigusok?
- Pontosan. De azoknak minek föld? Azokat már rég megfogták az uzsorával, azoknak már nem kell semmit adni, csak fejni kell őket. Érted ezt fiam? A Főnök már akkor előre látta, hogy jönnek a menekültek, amikor mások még a szót se ismerték! A tábor felállításán is keresett egy kis vagyont, a biztonsági szolgálatot is az ő cége adja jó pénzért és most munkásai is lesznek a földjein. Már akkor bevásárolt amikor mi arabot nem láttunk itt egy darabot se, nem hogy menekülttábort! Hát ezért megyünk oda.
Bekanyarodtak a táborhoz vezető keskeny útra. A fiú lassított, hogy kímélje a kocsit. Érdeklődve nézte a kerítést és a távolban feltűnő bejáratot az őrbódéval és a sorompóval.
- Fiam, most fogd vissza magad. Ezek az arabok nem olyanok, mint mi. Kiszolgáltatottak, ingerültek, de ettől még meghúzzák magukat. Fát is vághatsz a hátukon, ha azt hiszik, te segíthetsz rajtuk. De ne kíváncsiskodj, a lányokat és az asszonyokat pedig kerüld! Ha azt hiszik, hogy kikezdtél valami rokon nőjükkel, teljesen bevadulnak! A maffia semmi ahhoz, amit ezek csinálnak, ha bosszút akarnak állni, érted ugye! Úgy késelnek, ahogy mi körmöt nyírunk, ez náluk becsületbeli dolog!
- Oké, nem vagyok teljesen hülye.
- Jól van. Gyerünk, a tolmács már ott vár minket a bejáratnál.
- Neked nincs tolmácsgéped? Állítólag már van olyan, amit elég a fülünkbe benyomni és már fordítja is amit kell.
- Fiam, te még nagyon kezdő vagy! Biztos lehetsz benne, hogy anélkül ki se jövök ide! Itt lapul a napszemüveg szárában és be van élesítve. De erről nem kell tudni senkinek! A tolmács azért van, hogy fordítsa nekünk a szavaikat. Hogy én még mit hallok, arról senkinek se kell tudnia – megértetted! Csak figyelek, hallgatok, nem reagálok, aztán magamban összerakom a dolgokat. Ha valaki sumákol, észreveszem. Amúgy meg nem tökéletes a cucc, a finomabb árnyalatokat nem képes fordítani és előre be kell állítani a nyelvet – márpedig itt több is van! Ráadásul ez így csak magyarra fordít, ha azt akarom, hogy arabra vagy urdura vagy bármire fordítsa amit én mondok, azt külön be kellene állítani – aztán mit érnék vele? Bemond a fülembe valami torokhangú izét, amit ki se tudok ejteni a számon – szép is lenne!
- Bele a füledbe? Tök jó, egyszer én is kipróbálhatnám?! Még dumálhatnék is velük! Lehet, hogy kérnének egy kis spanglit, ócsóér’ – és felnevetett.
- Felejtsd el! Na jól van, a kölykök mindjárt ideérnek kéregetni, ne törődj velük. Ha látják, hogy nincs nálad semmi, végül békén hagynak.
Topi sugárzott a jóindulattól. Nála aztán volt édesség és gyerekjáték is. A csomagtartóból néhány zsák használt ruhát is elővett és átadott az egyik asszonynak, hogy válogassák és osszák szét. Aztán a férfiakat összegyűjtötte és a tolmács segítségével röviden felvázolta a nagyszerű lehetőséget, amit kínált nekik. Nem kérte, hogy most döntsenek, tudta, hogy ezek először közösen, a nagycsaládban rágnak meg mindent, s csak aztán válaszolnak. Esze ágában sem volt órákig várni, amíg valami eredményre jutnak, ha egyáltalán! Szétosztott közöttük egy kétoldalas ismertetőt magyar és angol nyelven és azt mondta, hogy két nap múlva visszajön, addig olvassák át és beszéljék meg egymás között a dolgokat.
- Aki ki akar szabadulni innen, az várjon két nap múlva délután itt, a kapunál! Hozza az iratait, mert jön velem egy ügyvéd, aki segít elintézni a hivatalos ügyeket. Mi azt szeretnénk, ha végre emberi életet élhetnétek! Nem akarunk a rács mögött látni egyetlen tisztességes embert se! Mi hisszük, hogy ti dolgozni akartok szabadon, anélkül, hogy bárki parancsolgatna nektek! A bíróság meg fogja adni mindenkinek az ideiglenes végzést – ezt én garantálom! -, hogy elhagyhassa a tábort, aki velünk akar jönni! Ez egy szép ország, itt jó a föld, van víz, csak olyan emberekre vár, akik tudnak keményen dolgozni és megbecsülik magukat. Én tudom, hogy ti ilyen tisztességes és becsületes emberek vagytok! Mi is azok vagyunk! Ha elolvassátok az ismertetőt, látni fogjátok, hogy ez egy nagyszerű lehetőség!
A fiú látta, hogy apja megnyerte magának ezeket az embereket. Izgatottak voltak, csillogott a szemük, figyeltek, szinte olvasták a tolmács szájáról a szavakat. Egy idő után elunta magát, körbesétált a barakkok között. Látta az asszonyokat is, de nem ment közelebb. És észrevette a lányokat is, akik az egyik barakk oldalában sugdolóztak. Nekidőlt a falnak és kényelmesen sodort egy spanglit magának. Ráérősen, szépen dolgozott, tudta, hogy ezek a nyugodt mozdulatok vonzóan hatnak a nézőkre. Közben a szeme sarkából figyelte őket. Kendő volt a fejükön és bő, formátlan ruha volt rajtuk, így a korukat elég nehéz volt megállapítani. Hanem az arcuk! Sima bőr és hatalmas barna szemek! Különösen az egyik lány ragadta meg a figyelmét, aki többször is ránézett, utána mindig összevihogott a társnőivel.
„Tetszem neked?” – gondolta magában és nagyot szívott a cigiből. – „Hogyne tetszenék! Egy igazi férfi, egy tökös magyar legény, az kell neked, mi?! Jól van, te akartad, visszajövök érted…” A lábával egy szívet karcolt a homokba, aztán, hanyag mozdulattal ellökte magát a faltól és az apja felé indult. „Majd a tolmácsból kiszedem szépen, hogy is mennek a dolgok errefelé. Aztán visszajövök egy olyan szemüveggel, de akkor már nem lesz velem az apám. Topimaci!” – gúnyosan elmosolyodott és ráfogott a zsebében a pillangókésre. – „Majd meglátjuk, hogy ki a profi!”
Sípos (S) Gyula
