Menedék - Bevezető és I. rész: A gyilkosság
Bevezető
Mélységesen hiszem, hogy Isten azt akarja, hogy a XXI. században, ebben az összeomló és megújuló időszakban hazánk és a Kárpát-medence egyfajta kegyelmi kehely, menedék legyen minden jóakaratú embernek. Ezért azt terveztem, hogy Menedék – esetleg Túlélők, vagy Menedék - túlélők címmel – regényt írok, amiben ennek történetét mesélem el. Realista-regény valóságos helyszíneken (Magyarország, Szolnok és környéke), valóságos szereplőkkel és kalandokkal, ugyanakkor kicsit sci-fi is, amennyiben már szokásszerűen használnak benne olyan technikai eszközöket is, amelyek most még újdonságnak számítanak. Az éghajlati változások, a gazdasági és kulturális válság és egyáltalán mindaz, ami a megatrendekből előre következtethető, az a könyvben már a jelen valósága. Ebben a környezetben élnek és cselekednek a szereplők - gazdagok és szegények, hatalommal bírók és hatalomra törők, ateisták, keresztények és okkultisták -, ki-ki a saját motivációi szerint, hogy szeresse vagy birtokolja a körülötte lévő embereket, tárgyakat.
A regénnyel ebben a formában kudarcot vallottam. Túl sok információ, túl sok szereplő, túl sok helyzet – hacsak nem akartam egy olvashatatlanul hosszú és bonyolult szöveget, másik megoldást kellett választanom. Így készült (és készül) ez a mostani változat, amelyben két írásmód van jelen. Az egyik, az első mindig egy magyarázó rész ezzel a betűtípussal, és a másik, szépirodalmi rész pedig ezzel.
Ez egy regény-öszvér. Azt kívánom, hogy az olvasóknak legyen kedvük, idejük „felülni” erre az öszvérre és elindulni velem együtt a korrajzban és cselekményben. Közben akár beszélgethetünk is, itt a honlapon hozzá lehet szólni mindenhez, hátha ez is javít az alkotáson. Ha pedig sikerül a művel csak egy kicsit is – lélekben és igazságban, inspirációban és megvalósításban - előrébb vinni Isten országának, a Szeretet földjének megvalósulását közöttünk, már nem hiába töltöttük az időt vele. Köszönöm minden olvasónak a közreműködést ebben!
I. A gyilkosság
A keleti harcművészeteket kedvelőktől, és a keleti ember békéjéről szónoklóktól azt szoktam kérdezni: hogyan lehetséges az, hogy a békés keleti ember a kolostoraiban harcművészeteket tanított a tanítványoknak, míg az agresszív nyugati szerzetes a földművelésre és a hét szabad művészetre okított. Aztán azt is meg lehet figyelni, hogy míg a nyugati küzdősportokat egyre biztonságosabbá teszik – az amatőr boxolók már olyan védősapkát, kesztyűt, övet és szuszpenzort viselnek, hogy a komoly sérülés szinte kizárt – aközben a keleti harcművészetek egyre brutálisabb formái jelennek meg és terjednek el.
Az anyukák és apukák, akik kisgyerekeiket karatéra, kung-fura járatják, biztosan jót akarnak: a gyerek tudja megvédeni magát, tanuljon önfegyelmet, stb. Nem értik, hogy közben két alapvető dolog történik a gyerek szívében: először is, az erőszak és az erőszakos technikák, a probléma-megoldás erőszakos formái elfogadottak és begyakoroltak lesznek számára. (Tudom, az edző elmondja, hogy ők aztán teljesen erőszakmentesek, csak hát amikor a gyerek egész testével és lelkével, fantáziájával a harcok világában él és gyakorol, mondhatnak neki szép dolgokat, az legfeljebb az agyáig jut el, de nem a szívéig.) Másodszor pedig a szülők nem értik, hogy a gyerek itt nem pusztán fizikai technikákat sajátít el, még csak nem is csak egy hozzá tartozó etikai rendszert és viselkedésmódot, hanem e mögött meghúzódik egy természetfeletti szellemi hatalom is, amelyik igyekszik birtokolni minden embert, akihez csak hozzáfér. Ennek a szellemi hatalomnak pedig a különböző harci technikák kiváló eszközök arra, hogy az erőszakot, a viszályt, az erő kultuszát terjessze. És mindig lesznek olyan emberek, akik ezt nagy örömmel fogadják, sőt, alávetik magukat neki, ugyanezért az erőért és hatalomért…
*
Réges-régen, amikor még kábellel kötötték össze a félkilós telefonokat és azt is csak öt év várakozás után, valamikor az 1970-es években, amikor Bruce Lee először rúgott le mindenkit hazánkban a toplistákról és Jackie Chan részeges karatésként (kung-fu helyett) tündökölt az agyonmásolt video-szalagokon, szóval az őskorban Szolnokon Furkó Kálmán kiképzőtiszt volt a karate-atyaúristen. Már akkor fekete öves, két danos mester volt, amikor mások még a fehér övről is csak álmodoztak. Még Oyama-mestert, a bikaölő élő legendát is ide tudta hívni Japánból, a szolnoki harcművész-fellegvárba.
Mára ez történelem, vagy az se, elmerült a feledés homályába. A klubok viszont itt vannak, sokasodnak és szaporodnak. Karate- és kung-fu-irányzatok, thai-boksz és teak-wan-do, nindzsák és szamurájok, mixed martial arts és K-1, ketrecharc és ami csak belefér, a halálig és azon túl.
A békés keleti szerzetesek tanítványai mindenkit örömmel megtanítanak verekedni és ölni kézzel, lábbal, fejjel és bármilyen eszközzel. Lejárt a kertben kapával vitézkedő, a templomban térden imádkozó erőszakos ferences szerzetesek ideje, kikoptak szolnoki templomukból is, eltűntek a süllyesztőben – így van ez. Jöttek helyettük az ügyes menedzserek és a véres küzdelmek ahol természetesen minden felelősség a harcosoké, hiszen előre aláírták a szerződést, miszerint a szervezőket az esetleges sérülésekért semmilyen felelősség sem terheli - csak a nyereség és az is csak a zsebüket, amit a szívük helyén dobog.
A három fiú még épp előtte járt a nagykorúságnak, de már mindhárman komoly harcművészeti alapokkal rendelkeztek. A Tisza-híd melletti klubba jártak. Ez régen a vízilabdások és úszók törzshelye volt. Aztán a közeli uszoda medencéinek vizét leeresztették, az uszoda helyét sóval behintették, a strand már csak az emlékekben él. Maradt a kocsma és jött a kung-fu.
A férfi egy kora tavaszi délután jelent meg az edzőteremben először. Egy hét és három edzés múlva választotta ki hármukat. Olyan fiúk kellettek neki, akik erősek és ambiciózusak, elég fegyelmezettek ahhoz, hogy tanítani lehessen őket és elég fegyelmezetlenek, hogy kipróbálják azt is, amit megtilt nekik. Főleg azt.
Edzés után, sötétedéskor megvárta az épület előtt és félrehívta őket, hogy beszélhessenek egymással. Ledobott közéjük a földre egy tömött pénztárcát és így szólt:
- Ha meg tudtok ütni, ez a tiétek. Ha nem, akkor ti is csak olyan pancserek vagytok, mint a többiek, akikkel edzettetek. De ha akarjátok a tanítványaim lehettek és én valóban harcossá képezlek benneteket, szellemharcossá.
A fiúk végigmérték az előttük álló embert. Középtermetű volt és középkorú, azaz rémesen öreg hozzájuk. Nem tűnt különösebben erősnek, inkább egybeszabott, tömör agyag benyomását keltette.
- Ember, maga idősebb, mint mi hárman együttvéve, most verjünk meg egy öregembert? Egyébként se verekszünk, a kung-fu nem arról szól.
- Hanem a békéről és harmóniáról, mi? – mosolyodott el gúnyosan az „öregember”. - De azért harcművészetnek nevezik, ugye? Hát, béke gyermekei, ti sem művészek, sem harcosok nem vagytok, csak kis girnyók, ha azért a tárcáért le nem hajoltok.
A földre dobott pénztárca elég vastagnak tűnt, az öreg meg egyre idegesítőbbnek, ahogy gúnyolta és lökdöste őket. A fiúk elég vagányak voltak ahhoz, hogy végül rámozduljanak az ajánlatra – az egyikük már indított is jobb kézzel, rövid egyenes ütéssel egyenesen a szívtájékra. A férfi blokkolta az ütést, erőteljesen ráfogott az ökölre és úgy megcsavarta az ütő kart, hogy a fiú a fájdalomtól felkiáltott és kifordult testtel a földre került. Az „öregember” már tovább is lépett és lazán, csuklóból adott egy olyan pofont a második fiúnak, hogy annak hátrarándult a feje és könnybe lábadt a szeme, a harmadiknak meg egyszerűen kirúgta a lábát, mielőtt az bármit reagálhatott volna. Néhány mozdulat csupán, fél perc se telt el összesen és a három kamasz egymásra tornyozva a földön hevert.
- Szánalmasan lassúak és gyengék vagytok. Ha csak ennyit tudtok, inkább vissza is vonom az ajánlatot! – provokálta a feltápászkodókat. Azok újra támadtak, most már dühből, erővel, de ez sem volt elég. A három ifjú harcos rövid időn belül még kétszer földre került. Akkor ott maradtak és onnan kiabáltak felfelé:
- Most mit akar tőlünk? Vigye a tárcáját és tűnjön el innen, mert rendőrt hívunk!
- Rendőrt hívunk! Tessék minket bepelenkázni! Bekakiltunk a csúnya bácsitól!
- Jaj de vicces!
- Fiaim, ti nem vagytok tehetség híján, de gyenge fazekas a legjobb minőségű agyagból is csak gyenge minőségű edényt tud formázni. Én viszont mester vagyok, nektek pedig A Mester! Én tökéletessé tudlak formálni benneteket és legyőzhetetlenné! Akartok nagy emberré lenni, telve erővel és hatalommal, vagy tovább punnyadtok itt ebben a bohócklubban?
Azóta majd fél év eltelt, nyár lett és a három tanítvány lassan megértette és megtapasztalta, hogy a Mester tanítványának enni jóval többet jelent, mint ismerni és gyakorolni a különböző ütés- és rúgás-technikákat. Olyan belső szellemi erőket ismertek meg, amikről eddig legfeljebb a legendákban hallhattak. Érezték, ahogy áramlik bennük a chi, érzékeik kiélesedtek, reflexeik felgyorsultak, és ami a legfontosabb, megtanultak egymásra figyelve, együtt mozogva válaszolni bármilyen támadásra. Eltávolodtak a többiektől, egymás társaságát keresték. Olyan titkuk volt, amit más rajtuk kívül nem érthetett. A klubban csak titokzatosan mosolyogtak, amikor megdicsérték valamelyiküket látványos előrehaladásukért. Ettek, ittak, iskolába jártak, de mindez már alig számított. Egyre türelmetlenebbül várták az edzéseket és a Mester által ígért beavatásuk idejét, hogy teljesen birtokolhassák azt az erőt, amely a hétköznapi emberek és a többi harcművész fölé emelik őket.
Ez a nyári este szinte kellemesnek volt mondható. A hőmérséklet csodálatos módon alig érte el a 30 fokot, enyhe szellő fújt a folyómeder és a gátak által alkotott szélcsatornában. A Zagyva vékony csíkja még átcsillogott a fák között. Az ártéri erdő szélén, a gáton igyekeztek haza, a vashídon át a lakótelepre. Erősnek érezték magukat, játékosan lökdösődtek és hencegve dicsérték magukat.
- Mi lenne, ha megpróbálnánk transzba merülni? – A megszólaló volt a legkisebb, de legelszántabb hármójuk közül. Szikár teste olyan volt, mint egy kipattanásra váró rugó. Szeme mintha állandó harci tűzben égne, mindig készen állt a kalandra.
- A Mester nélkül? Abból nagy baj lehet. Várnunk kellene.
- Ugyan mire várnánk? Már mindent tudunk. A légzőgyakorlatokat, a chi áramoltatását, szellemünk elengedését és testünk átadását. Csak még nem fűztük egybe.
- Megmondta a Mester, hogy nem lehet! Ha felügyelet nélkül tesszük, abból komoly baj származhat – mondta harmadik társuk, egy nyurga, komoly fiú. Ő se gondolta komolyan az ellenkezést, de általában ez a szerep jutott neki a csapatban. Most miért okozzon csalódást?
- Mi bajunk lehet, legfeljebb szétrobbanunk az erőtől – mondta a kicsi, és játékosan belebokszolt a másik vállába. Felnevettek.
– Én már most is majd felrobbanok! Na, de tényleg, mi lenne, ha megpróbálnánk? Itt úgyse lát senki. Itt csak a régi nyomda szétrohadó épületei vannak, a víztisztító állomás meg így kiszáradtan olyan büdös, hogy egy lélek se jár erre!
Nem tartott sokáig, hogy meggyőzzék magukat. Leszaladtak a gát aljára, beálltak a sokszor begyakorolt hármas-állásba és elkezdték a bevezető formagyakorlatot. Az idő mintha állt volna, csak a csönd sűrűsödött egyre sötétebbé közöttük. Mintegy vezényszóra, közösen mormolni kezdték a szellemharcosok mantráját, amivel felerősítették a chi-energiát és végigvezették a testükön. Mire a szívcsakrához értek, már érezték, hogy ez most valahogy más, több, mint az eddigi gyakorlatok. Erő vibrált bennük és közöttük. Mintha egy hatalmas erő akarná átvenni az uralmat felettük – és ők engedték, hogy birtokba vegye őket.
A Mester a Zagyva-gyaloghíd takarásában figyelte, mit tesznek. A zsebéből elővett egy kis szelencét, beleszippantott a porba, amit abban tárolt, lassan kifújta a levegőt és mély hangon kántálni kezdett…
Gábor úr nyüzüge kis ember volt, öreg kántor a Tisza-parti vártemplomban. Nem valami nagy presztizsű foglalkozás egy nem éppen nagy presztizsű helyen – de neki megfelelt. Kisigényű ember volt, álmait a családról, karrierről már rég feladta. Igyekezett szépen, békésen élni. Mindenkinek előre köszönt és mindenkiért imádkozott. Vágyakozott az Úr után, de valahogy még ezt is szégyellte. Fiatalon felajánlotta magát Istennek, de a papi pálya lehetősége sohasem nyílt meg előtte. Elfogadta ezt is, csöndes beletörődéssel. Egyedül élt és jobban érezte magát a templom hűvös mélyén, mint a világ sodrásában.
Az esti litánia után hazafelé sétált a Zagyva-gáton. Igaz, az elmúlt évek szárazságaiban a folyó már rég nem öntött ki idáig, de az ártéri erdő még zöldellt. Néha kicsit poshadt levegő jött a víz felől, de Gábor úr még ezt is szerette. Elgondolkodva, belül halkan dudorászva ment el a gyaloghíd mellett, ami átívelt a folyó fölött. Onnan még negyedóra, s megérkezik a lakótelepre, kis lakásába.
Nem érkezett haza. A kiserdő felől három fiatal futott felé, mintha csak farkasok kocogtak volna egyenletes, ritmusos mozgással. Aztán a legalacsonyabb felkiáltott és hirtelen felgyorsítottak. Mire az idős ember rájött volna, hogy megtámadták, és menekülésre gondolt volna, már vége is volt mindennek. A három fiú rárontott és pillanatok alatt földre mészárolták testét. Az újabb kiáltásra ketten könnyed mozdulattal felkapták és ugyanazzal a lendülettel a fák közé hajították. Harmadik társuk már ugrott is és hatalmas rúgással taszította odébb a levegőben.
A puffanás hangjára tértek magukhoz a transzból. Zavarodottan bámulták a földre zuhant szárazág-testet, s hallgatták az öreg elakadó, szörcsögő lélegzetét. Egyikük még rátaposott a fűbe esett szemüvegre, de ebben már nem volt valódi erő és agresszivitás.
- Ezt elintéztük – valami jóleső érzés futott át rajta és csak utána a pánik. Öklendezni kezdett, a másik kettő mozdulatlan görcsben meredt az összetört testre.
- Már nem is lélegzik!
Valóban, az erdőben teljes csend honolt. Mintha a minden élőlény visszatartotta volna szíve dobogását. A kis öreg orra szétlapult, szeme alól, orrából, szájából vér szivárgott. Teste furcsán csavarodott pózban feküdt a fűben, egyik keze maga alá szorult, a másik a mellén nyugodott. Ujjai szinte szemmel láthatóan duzzadtak egyre nagyobbra. Nadrágja félig leszakadt róla, alsóneműje kilátszott a derekánál és szintén vér vöröslött rajta.
- El kell tűnnünk innen!
- Én felhívom a Mestert, hátha…
- Ne tedd! – a hang parancsoló erővel zúdult rájuk. Előttük állt az, akit hívni akartak, de aki most úgy nézett rájuk, hogy attól csomóba ugrottak a beleik.
- A legelső dolog lesz, amit a rendőrség megtesz, hogy a telefonos szolgáltatóktól bekéri a híváslistát. Már az elég baj, hogy egyáltalán nálad van a telefon! Hányszor mondtam, hogy ne hozzátok edzésre!
Ránézett a földön heverő testre.
– Gyerünk, húzzátok be a fák közé, oda a bokrokhoz, a takarásba. Hozzátok a táskáját és a szemüvegét is! – A fiúk kapkodva engedelmeskedtek. – Hozzatok száraz ágakat, levelet, papírt, amit találtok, minél többet. Aztán kaparjátok össze a hányásotokat is, semmi nyom nem maradhat! El kell égetnünk mindent, a tűz majd letisztítja a DNS-nyomokat. Ti pedig ha hazamentek, rögtön lefürödtök, a ruháitokat pedig bedobjátok a szennyesbe! Mosás után újra felveszitek, aztán újra a szennyesbe, aztán újra fel és le, hogy minden lekopjon róla. Megértettétek?! És nehogy elővegyétek a telefonotokat! Ami itt történt, azt rajtunk kívül nem tudhatja senki! Ami pedig a többit illeti, holnap majd számolok veletek. Na gyerünk, hozzatok fát, én hozom az autóból a benzint, aztán tűnjetek el!
Amikor a Mester egyedül maradt, elővett egy tőrt felhasította az idős férfi ingét. Az öreg nyöszörögni kezdett.
- Élsz? –suttogta a Mester. – Úgy még jobb! – Tőre hegyét a férfi mellkasára szorította és egy pentagrammához hasonlító ábrát vágott a bőrbe.
- Kérem, ne – suttogta, nyöszörögte az idős férfi. Szeme hol kinyílt, hol újra becsukódott, mintha maga sem hinné, mi történik vele. Mozdulni próbált, de a Mester ütése újra a földre szegezte.
- Nyughass! – A Mester mély, különös hangon kántálni kezdett, a kicsorduló vérrel összekente a testet, majd az eszméletlen férfit beborította a száraz ágakkal. Még mindig énekelve végiglocsolta a benzines kannából, majd meggyújtotta a tüzet és rádobálta a vastagabb ágakat is és transzban várt, amíg az egész halom erőteljesen égni kezdett. Rítusa végén egy diadalmas rikoltással felajánlotta tettét szellemurának. Egy kis ideig még csendben térdelt, majd gyors léptekkel távozott a helyszínről.
Három nap, három szorongással, aggódással teli nap telt el. A fiúk egymást is kerülték, attól féltek, mindenki látja rajtuk, hogy gyilkossá lettek. Aztán az edzésre mégis elmentek, s együtt gyakoroltak a többiekkel a formagyakorlatokat. Nem látszott, hogy bárki is sejtene valamit, de ez sem nyugtatta meg őket. Próbáltak nevetni, küzdeni, de nem ment.
A Mester a klub előtt, a Tisza-híd alatt várta őket. Szúrós tekintete előtt csak lehajtott fejjel tudtak megállni.
- Megtiltottam, mégis megtettétek. Büntetnem kellene, de nem teszem, mert tettetek épp eléggé büntet benneteket. De amit tettetek, az a ti kiválasztottságotok bélyege is lett. Beavatást nyertetek, bár tudtotokon kívül. Megtörtént valami, amit még nem tudtok felfogni sem, de ami átjár titeket. Győzelmetek bármily szánalmas is, megnyitott benneteket a felsőbb régiók felé, szolgákká, harcosokká, s egykor mesterekké tesz benneteket. Hatalmatok korotokkal és tapasztalatotokkal együtt nő majd, míg végül senki sem lesz, aki ellenállhatna nektek! Harcosai lesztek egy olyan erőnek, amelyik erős markába fogja a világot, hogy megmentse azt. Együtt fogtok harcolni és győzelmet arattok, míg végül elnyeritek méltó jutalmatokat. Nézzetek rám!
A fiúk ráemelték tekintetüket, s úgy látták, mintha valami természetfeletti erő járná át tanítójukat.
- Ami pedig a gáton történt, attól ne féljetek. Én mindent elintéztem, semmilyen nyom sem maradt, ami hozzátok vezetne. De ne feledjétek, én vagyok a mesterek! – Hangja szinte dörgött. – Ha még egyszer engedetlenek lesztek, bármit kérek is, akkor én öllek meg benneteket!
A rettegés, ami átjárta őket, igazolta mesterük szavát.
(Sípos (S) Gyula: Menedék -1. részlet)
