Városmesék 17. - Szerelmi történet az első vár idejéből

• 

Sípos (S) Gyula: Szerelmi történet az első vár idejéből

Mára semmi nem maradt a törökbálinti várból. Köveit elhordták építőanyagnak, területét beépítették. De hogy volt, azt bizonyítja, hogy az 1700-as évek elején érkező sváb betelepülők utcájukat Festung-nak, (Vár) nevezték. Ez volt Török Bálint vára, amelynek romjai 1735-ben még láthatóak voltak az Anna-hegy oldalában, a templomnál, a mára szintén eltűnt forrás szomszédságában.

Török Bálint pedig Szapolyai János királytól kapta a birtokot, s épített rajta erősséget. De előtte is volt itt vár is, kastély is, úri szállás a föld urának. Maga Mátyás király jutalmazta e vidéket guti Országh Mihálynak, Magyarország nádorának és fiainak. Megbecsült terület volt ez, hiszen először Árpád fejedelem volt az, aki a Dunántúl meghódításában járva, e földet, a mai Óbudától a száz halomig Könd vezérnek adta. Az ő fia, Csörsz építette itt az első várat.
Palánkvár volt, kővel erősítve. A talajba ütött két cölöpsor közét földdel kiverték, az lett a fal. Szállás állatnak, embernek. Védelemnek, ha éppen a szükség úgy hozta. De nemigen hozta. Békés idők jártak akkor. A várban a vitézek, szabad magyarok, kint a földeken az idegyűjtött avar, szláv szolgálók. Nyáron inkább sátoroltak a katonák, család és nemzetség szerint, de télre már behúzódtak a falak közé. E csendes időkben történt az az eset, aminek híre országos lett.
Volt a vitézek között egy mokány magyar, erős tekintetű szilaj ember, Csörsz nemzetségéből. Köndnek hívták, mint az ősapát. Kevély is volt, erős is volt, nagy ménest bírt egyedül is, sok disznója makkolt az erdőben, terület ura volt a vár felében. Fiatal olvt és tüzes vérű, hát járt a lányok után. Forgatta őket, táncoltatta, hajkarikát vitt nekik - de meg nem állapodott soha. Eljárt a szolgálók közé is, azok némelyike meg tisztességnek tartotta, hogy szóba állt vele az úr, s még ajándékot is kapott.
Volt a szolgáló lányok között egy vékony kis veréb, Fruzsa (Galamb) nevezetű. Nem tűnt ki semmiben, ha csak abban nem, hogy szótlanabb volt, csendesebb, mint a többiek. Egyszer Könd úr arra jártában rávillantotta a szemét. Szórakozásból, unalomból, vagy újat akart? Ki tudja. Az urat nem kérdezik, hanem engedelmeskednek. Ha egy szemvillanás nem elég, az ostorból gyorsan megtanulja minden szolga, hogy hamar engedelmeskedjék.
Hanem ez a lány nem ment be este a sátorba. Volt már ilyen máskor is, mással is, de mindig sűrű magyarázkodással, ajándékkal, gyors házassággal - hát mégis meg kellett mutatni, hogy elkelt már a lány, örökre, nem vihető táncba. De most se ajándék nem volt, se magyarázkodás, se lány.
Megbosszankodott az úr, maga se tudta miért, de másnap megint arra járt, s most már odaszólt a hajladozó lányhoz:
- Vártalak.
Fruzsa kezében egy pillanatra megállt a kapa, aztán folytatta, s fel se nézve mondta:
- Nem megyek.
- Aztán miért nem? Ajándék várt!
- Nem kell.
- Szeretőd vagyon?
- Nincsen?
- Hát akkor?
- Az állatot füttyentik, a lányt szeretik. Én füttyszóra nem megyek.
Elámult Könd a lány merészségén. Nem beszélt vele így senki, mióta legénysorba került. Feltolult benne a vér, úgy mondta:
- Na majd meglátjuk. Még aznap üzent Fruzsa atyjának, beszéde van vele. Aztán szabadságot ígért neki, a lányért cserébe. Az öreg tette is, amit az úr kívánt, győzködte a lányt, de az makacsabb volt mindennél.
No, ha nem kell a szabadság, majd kell a rabság. A legnehezebb munkára fogta őket, megállni, enni alig volt idejük. De sújtotta a többieket is - végül már az egész falu görbe szemmel nézett szegény kislányra. A többi lányok megkiabálták:
- Kinek őrzöd magad? Kiért büntetsz minket? Szegény Fruzsa, csak bebújt a munkába, nem nézett senkire, úgyis tudta, mind belöknék őt az úr karjába.
Néhány hét múltán aztán megint arra járt Könd vitéz, és rávillantotta szemét a lányra. Bár ne tette volna! Mert Fruzsa ugyan bement hozzá este, felszolgálta neki az ételt, de amikor hozzá akart nyúlni, olyat vert a kezére, hogy az kihallatszott a sátorból.
- Énhozzám nem nyúl az úr, csak ha akarom!
- Nem-e? - s Könd elindult, hogy magához ragadja az ellenkezőt. De már akkor előkerült egy kés is, azt szorította a lány a vitéz mellének.
- Velem akarsz ellenkezni? - kapta markába Fruzsa kezét késestül a férfi. De elkésett. Fruzsa átdobta másik kezébe a gyilokot, s a saját nyakához tartotta:
- Ha hozzám ér, elvágom a saját torkom, úgy szégyenbe kerül az egész sátra! - Erre már elengedte szolgáját az ura.
Betege lett Könd vitéz a lánynak. Se így, se úgy meg nem kaphatta. Már szívesen jóvá tette volna az erőszakot, de nem tudta hogyan. Levette a nyomást a faluról. Néha még ajándékot is küldött, de hogy szívesen fogadták-e, nem tudta. Arra járt, hogy lássa a lányt, s néha még mintha a pillantását is elkapta volna, de maga se tudta, hogy így volt-e, vagy csak képzelődött.
Csendesedett az idő, s csendesedett Könd is. A fákkal együtt fogyott, a téllel együtt szürkült. Ereje, kedve elhagyta, csak sóhajtozott. Sufdolózott a falu, tán megétették valamivel, abba fogyik. A szabadok közt meg híre ment, hogy megbabonázták. Táltos jött, hogy elűzze rossz szellemét, de nem használt semmit. Tudta azt a vitéz, hogy az ő baja a szívében van, s azt nem gyógyíthatja meg semmi más, csak egy szürke kis szolgáló mosolya.
Aztán, nem tudni hogyan, a tavasszal együtt megváltozott valami. Talán azzal kezdődött, hogy összefutottak az erdőben. Fruzsa először el akart szaladni, de aztán felvetette a fejét:
- Leskel utánam?
- Leskelődtem én sokat, most már nem teszem. De nézlek - ha engeded.
Megenyhült a szelíd szóra a lány, s beszéltek egy kicsit. Aztán, hogy-hogy nem, de az úr másnap is csak arra járt, akkor is szóltak néhány szót. Aztán harmadnap is, meg egész héten. Időre rá pántlikát vitt Könd, a lány meg a hajába kötötte. Ez már valami volt, de ennél tovább nem jutott az úr.
- Hiszen tudhatod, szabad magyar vagyok, úr, nem tehetek meg első asszonynak egy szolgálót!
- Akkor meg ne járjon utánam! Van elég szép lány a szabadok között, kergesse azokat!
- De én csak téged akarlak!
- Engem meg nem kap meg, csak aki a sátrába visz! Vagy felesége leszek, vagy senkije!
Nagy gondban volt Könd. Mit tegyen? Nem volt még akkor szokásban a szerelem. Amit az úr akart, megkapta. A fiatalokat a család házasította, ahogy az érdek, meg a vagyon kívánta. Ha Könd magához veszi ezt a cselédet - aki ráadásul újhitű, keresztény -, egész nemzetsége lenézi érte. Ha meg nem - abba belehalna. Magát sem értette, megfogalmazni sem tudta, mi égeti belülről, de tudta, hogy hamarosan döntenie kell, vagy elemészti magát. Végül aztán megtette azt, amiről aztán nemzedékekig meséltek a tüzeknél. Egy olyan új világ hírnöke lett, amiben sóhajtozva reménykedtek a fiatalok, s vágyódva emlegettek az öregek. Mert Könd vitéz példátlan módon, egész nemzetségével ellenkezve, magához emelte a szolgálót, névtelen szolga lányát. Sőt, utána se vett második feleséget, se szeretőt. Ez az erős, szilaj ember megszelídült Fruzsa karjaiban, bár mintha minden egyébben kétszeres erőre tett volna szert. Híres kapitány, portyázó seregek vezére lett belőle, egyebekben meg gondos gazda, sok utóddal megáldott ember, aki alatt felvirágzott az egész környék. Mire megvénült, már azt rebesgették, hogy különösen bölcs és erős férfi, aki látja a jövőt és tanácsai többet érnek, mint tíz harcos.
Csak Könd tudta, hogy az ő ereje még mindig abból a szerelemből fakad, amellyel Fruzsa, a szolga lánya megajándékozta őt.