Alászállt a poklokra, felment a mennybe
A Krisztus utáni második század elején már imádkozták az Apostoli hitvallást – a keresztény felekezetek között a legáltalánosabban elfogadott hitvallást -, ami ugyan rövidebb, mint a Hiszekegy, de tartalmaz egy olyan félmondatot, ami az utóbbiból hiányzik - talán azért, mert akkor ez magától értetődőnek számított, korunkra viszont erősen elhalványodott értelme: „alászállt a poklokra”. Mit jelent ez, és hogyan függ össze az ítélettel és az irgalommal, illetve a mennybe fölmenetellel?
Az embereket minden korban izgató és nyugtalanító nagy kérdés így hangzik: Mi történik az emberrel a halála után? A test meghal, de mi lesz a lélekkel?
Amikor Jézus a halott kislány mellett megáll, azt mondja: „Ne sírjatok, nem halt meg, csak alszik! De kinevették, mert tudták, hogy meghalt.” (Lk 8, 52-53) Jézus azonban nem szépíteni akarja a dolgokat, sem eltitkolni a halott kislány támasztását, hanem egy nagyon mély igazságot mond ki, az ő kereszthaláláig és feltámadásáig ugyanis nem létezett végleges halál. Hogy értsük ezt?
Az ószövetségi bibliai igazság szerint az örökéletű lélek az ember halála után a seolba került, egyfajta „szendergő állapotban”. Nem tudott feljutni a mennybe, hiszen az zárva volt egészen addig, míg Jézus át nem tört a halálon. De elkárhozni sem tudott, mert csak Jézusban lett nyilvánvalóvá az ítélet – ami alapján bárki a gyehennába, a pokolra, az örök tűzbe kerülhetne -, benne leplezte le és tette nyilvánvalóvá az Isten a sátán minden hazugságát. Jézus Krisztusban méretődik meg minden és mindenki, Ő az, aki szétválasztja a jót a rossztól, az igazat a hamistól (lásd a Máté evangélium 25. fejezetében). Így tehát a kislány sem halt meg még véglegesen, hanem a seolba került „szendergő állapotban”, ahonnan Isten Fia visszahívta az életbe.
Amikor Jézus Krisztus meghalt a kereszten és „alászállt a poklokra” – azaz a seolba -, akkor ott prédikált a holtaknak, meghirdette az Örömhírt a szendergő lelkeknek, hogy akik benne hisznek, azok feljuthassanak – esetleg a tisztítótűzön keresztül -, a mennybe. Ez a hit azonban nem független a cselekedeteiktől, hanem a kettő egymást erősíti, jó vagy rossz irányba, a menny, vagy a pokol, a gyehenna, az örök tűz felé. Jézus világosan és egyértelműen beszél erről:
„Az Atya nem ítél meg senkit sem, hanem az ítéletet egészen a Fiúra bízta, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tiszteli. Aki a Fiút nem tiszteli, az nem tiszteli az Atyát sem, aki a Fiút küldte. Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életre.
Bizony, bizony, mondom nektek: eljön az óra – sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak. Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában.
A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból. Akik jót cselekedtek, feltámadnak az életre; akik rosszat tettek, feltámadnak a kárhozatra.” (Jn 5,17-30-ból részlet)
A mennyországot általában egy helyként képzeljük el – ahogy a tisztítótüzet is emlegetjük tisztítóhelyként -, és nyilván hely is, de pontosabb talán azt mondanunk, hogy a menny az egy állapot, amikor és ahol megszűnik és eltűnik minden, ami elválaszthat minket Istentől, ahol Őt színről-színre láthatjuk és vele teljes közösségben és egységben élhetünk.
Az Egyházról szoktuk azt mondani, hogy három része van: a megdicsőült egyház fenn a mennyben, a vándorló, küzdő egyház itt a földön, és a szenvedő egyház a tisztítótűzben – Isten azonban átlátja mindezt és jelen van mindegyik részben. Isten országa bennetek van – mondja Jézus Krisztus -, és Isten országa köztetek van. Isten országának teljessége pedig eljön és már itt van. Most még „töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni. Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók. Most ugyanis tükör által, homályosan látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok.” (1Kor 13,9-12)
Krisztus pedig „fölment a mennybe”, mint Isten és mint ember, mi pedig, a keresztények, akik „Krisztus testének tagjai” és „a Szentlélek templomai” vagyunk, ott vagyunk vele együtt, bár még itt vagyunk…
Hiszekegy-sorozat, 12. rész, Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)