A stigmatizált Galgóczy Erzsébet misztikus álmaiból 6. - Hattyúdal, aranyalmafa
1940. okt. 15-én hajnalban megint nagyon érdekeset álmodtam. Egy szép nagy kertben jártam. Az egyik fa különösen fölkeltette a figyelmemet, mert néhány hatalmas-növésű, csodás szép gyümölcs volt rajta. De voltak jóval kisebbek is, sőt egészen jelentéktelenek, szinte csúnyának hatottak. A gyümölcsökben gyönyörködve a legszebb után nyúltam. Egy hang figyelmeztetett: "Ne vedd azt le! Nem igazi az, csak szép!" Ennek ellenére levettem s kézbefogva még szebbnek és igazinak találtam. Nagy vággyal és kíváncsisággal kezdtem bontani, de az érintésre nemcsakhogy puha lett, de szét is mállott. Belül teljes bűzt és rothadást takart ez a csodálatosan szép külső, de még kukacok is hemzsegtek benne. Félelemmel vegyes undorral dobtam el: Jaj ha ez a kukac a lábom sebébe kerül!!
Újra hallom a kedves hangot: "Látod? Nem minden szép külső alatt találni szép belsőt is. Keress csak másik gyümölcsöt, kevésbé szépet, azt bontsd föl. Majd meglátod, mi van benne." Fölfigyeltem a hangra, ugyan ki beszél? Egy szép nőt láttam, - mintha apáca lett volna, - de tudtam, hogy nem az. Szinte világított az arca, nem is láttam rendesen, pedig szerettem volna. Fölhívására újra keresgélni kezdtem a gyümölcsök között. Most már nem a legszebbekre, de nem is a leghitványabbra figyeltem. Tanácsára mégis egy csúnyácskát szakítottam le. Meglepően súlyos volt és kemény. Nem is tudtam feltörni, kísérőmet kértem. Nevetve vette kézbe és egy gombnyomásra felnyitotta. Amint kettépattant, szétnyílt, belseje vakítóan tündöklő arany volt. Majd a közepéből egy széles karkötőt vett elő s nekem nyújtotta. Gondolkoztam, mit csináljak vele, de kedves mosolygással fölcsatolta a kezemre. Ekkor láttam meg, hogy bilincsformája van, széles szalaggal és lánccal. Közben kedveskedve magyarázta: "Látod, néha látszatra a legjelentéktelenebb, semmitmondó külső milyen szép belsőt, ragyogó értéket takar." Amint nézegettem, magamban megállapítottam, hogy ez szabályszerű bilincs. Ijedten fordultam a kedves ismeretlenhez: "Hogyan fogok én ebben szabadon mozogni? Nagy akadály lesz és súlyos is." Ő kedves mosolygással mondta: "Próbáld csak meg!" Fölemeltem a kezem, mire nagy álmélkodásomra azt felelte: "Nem minden bilincs terhes és súlyos. Vannak nehéz vasból kovácsolt bilincsek is, amelyek aránylag könnyűek, sőt édes is viselni. Hát még a nemesfémből kovácsolt bilincs! Nemcsak hogy könnyű és édes, de még értékes is!"
Erre én különböző mozdulatokat tettem karjaimmal.
Emelgettem le s föl, mintha repülni akarnék. A mozdulatok közben megdöbbenéssel hallom, hogy a láncok csörrenése fülbemászó, andalító zenét hallat. Álmélkodásomra kedvesen magyarázta: "Figyeld csak meg, minden mozdulatnál különböznek a hangok. Ugyanígy van ez a cselekedeteinknél is. Mert minden tettünk a jó Istennél más és más hangot, színezetet áraszt. Tőlünk függ, hogy úgy játsszunk, hogy az a jó Isten gyönyörködjék benne."
Ekkor gyorsabban kezdtem forogni, lehajoltam, különböző mozdulatokat tettem, - gyönyörködve ebben a csodálatos zenében, - de elszomorodtam, mert eszembe jutott: Én mindig csak fekszem. Akkor hogyan fognak ezek az ékszerek zenélni? De vigasztalt kísérőm: "Ezen ne búsuljak. A zenét nem a mozdulatok gyorsasága és gyakorisága váltja ki mindig; a lassú és ritka mozdulatoknak is van zenéje. Ez még szebb és gyönyörködtetőbb. Ebben a pillanatban mintha kötözés lett volna és az ilyenkor megszokott mozdulatoknál a bilincs csodálatos, halk, finom, szinte lélekbemarkoló zenét adott. Gyönyörködve hallgattam." Azért szebb ez, mert ilyenkor nemcsak az ékszerek hangjai zenélnek, hanem a szenvedésnek még külön nagyon finom-árnyalatú hangjai is és a kettő egyesülése hozza létre a legcsodálatosabb zenét. Míg beszélgettünk, - észrevétlenül csinálta, - a rajtam levő bilincset kis lakattal, kulccsal lezárta. Megijedtem, mikor ezt a lakatot megláttam. Mi lesz velem, ha nem tudjuk levenni? Isten tudja, meddig kell még viselnem! Próbáltam tőle a kis kulcsot elkérni, de azt mondta, nem adja ide, úgyse tudnám magamon felnyitni a zárat.
- Majd felnyitja Kati, a kistestvérem!
- Ezt ő sem tudná kinyitni, mert a kulcsot megőrzésre annak adom át, aki legjobban ismeri, hogy mikor kell eljönnie, hogy a rajtunk lévő bilincseket feloldva, felszabadítson minket egy boldog életre. Addig pedig viseld ezeket az ékszereket türelemmel, könnyedén játszva rajta a legkülönböző zenét. Minden művész életének legutolsó dala szokott a legszebb lenni. Így te a még hátralévő életedet arra használd fel, hogy ezen az ékszeren játszd el a legszebb, leggyönyörködtetőbb dalod, a hattyúdalod. Erre fölébredtem.
(Részlet: KISS MÁRIA HORTENSIA: ÚJ IDŐK APOSTOLA – A STIGMATIZÁLT GALGÓCZY ERZSÉBET című művéből.)