Két pogány közt…
Az idősebbek talán még emlékeznek a Képes történelem könyvsorozatra. Ennek egyik kötete volt a „Két pogány közt”, amely a Rákóczi-szabadságharc történetét dolgozta fel. A két pogány akkor épp a német és a török volt, ízlés szerint. Mindenki Krisztusról és békéről beszélt, mégis a vérfürdő lett egyre nagyobb a hamis szembenállásokban. Hagyománya ez nemzetünknek, ma is bőven válogathatunk belőlük.
A centrális erőtér hívei szerint természetesen a két nemzetrontó pogány tőlük jobbra és balra található (az ellenzék szerint meg épp fordítva), béke csak az ő kiszorításukkal lehet (hogy a megsemmisítés szót ne használjam, bár igény volna rá).
De lehet a két pogány Brüsszel és a migráns hadak is. Vagy alámerülhetünk a kis szubkultúrákba, hogy lássuk, vannak, akik szerint a főpogány antikrisztus most is a pápa, csak most nem a protestánsok hirdetik, hanem Luther és Kálvin legjobb római katolikus tanítványai, a fő-főkatolikusok (épp tegnap kaptam egy levelet, miszerint abból, hogy Ferenc pápa megvendégelt négyezer szegényt, abból egyértelműen látszik, hogy ő a fő gonosz. Mit lehet erre mondani? Nevetnék, ha nem lenne sírhatnékom…)
Hosszan lehetne még sorolni ezeket a szembenállásokat, amelyeknek közös jellemzőjük, hogy bár magukat nagyon igaznak tartják, a krisztusi mércéhez mérve őket, nyilvánvalóvá válik hamisságuk. Nem kell ehhez túl sok ész. Az evangéliumok szerint gyümölcséről ismerni meg a fát, mert a jó fa jó gyümölcsöt terem, a szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, kedvesség, fegyelmezettség gyümölcsét. Mi pedig milyen gyümölcsöket termünk?
Egy napokban készült nemzetközi felmérés szerint az európai országok között legelöl állunk félelem tekintetében – így többek között mi félünk legjobban a migránsoktól (miközben talán nálunk van a legkevesebb). De félünk a gyerekeinket egyedül iskolába engedni, félünk a jövőtől, félünk a szomszédtól…
Mit mond Pál apostol? „Ti nem a félelem lelkét kaptátok, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét…” Ha legalább egy csöppnyi józanság lenne bennünk! De nincs, így aztán akkor és úgy bolondítanak el minket, ahogy csak akarnak. Miközben a szükséget szenvedőben ellenséges pogányt látunk, hagyjuk, hogy egy pogány kultúra járjon át és határozza meg egész gondolkodásunkat, belső világunkat és tetteinket. De nem lehet a kereszténységet keresztényellenes módon védeni! (Vagyis lehet, de mi lesz a vége? Tudhatjuk, a történelem néhányszor megmutatta már. „Aki nem tanul a történelemből, az arra ítéltetik, hogy újra átélje azt.”)
Az első keresztény nemzedékeket nem a félelem jellemezte, hanem a szeretet: az Isten iránti és felebarát iránti feltétlen szeretet. Ahogy a korabeli pogány író értetlenül csodálkozva megfogalmazta: mi gondot viselünk a családunk elesett tagjaira. A zsidók gondot viselnek más családok szegényeire, de a keresztények gondot viselnek nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül minden elesettre… Ez felfoghatatlan volt előtte, mint ahogy azt se értették, hogyan szerethet valaki annyira egy istent, hogy érte dalolva menjen az oroszlánok szájába is.
Azt akarom ezzel mondani, hogy akkor ne védekezzünk? Épp ellenkezőleg! Ha kell, akár kerítéssel is – de ha a szívünk elé tesszük a kerítést, akkor nagy bajban vagyunk. Akkor ugyanis valójában nem a kereszténységet, nem egy élő, krisztusi kultúrát akarunk védeni – hanem csak önmagunkat. A nagy kollektív „ÉN” azonban csak illúzió, amiből könnyen kipottyanhatunk - és akkor mi is ott találjuk magunkat a kiirtandó pogányok között.
Így volt ez a kuruc időkben és így van most is. Ezért akik a félelemre építenek, bármilyen szép szavakat mondjanak is, épp az ellen az európai (keresztény) kultúra ellen dolgoznak, amit megvédeni óhajtanának.
Sípos (S) Gyula (www.szeretefoldje.hu)