Van jövő…
A ’80-as évek közepén, főiskolásként, az akkori alternatív zenékbe szerelmesedve és ilyeneket barkácsolva írtam az egyik számunkban:
Nincs jövő, ez van, nincs jövő,
életünk csak egy utcakő.
Eltaposnak, vagy felemelnek,
egy kirakatban elhelyeznek.
Nincs jövő, ez van, nincs jövő,
az Idő fegyvert fog rád és lelő.
Így éreztük akkor, a pangás éveiben, így lázadtunk tehetetlenségünkben. Aztán a rendszerváltozás közeledtével felpezsdült az élet. Elmúlt a „búsulni jó, búsulni élvezet” hangulata, hirtelen úgy tűnt, mégiscsak van értelme küzdeni, mert van lehetőségünk egy értelmesebb, szebb jövőre, azaz: van jövő! (Én megtértem Istenhez is, nála optimistábbat pedig nem találni a világon…)
Az akkori jövőnk a mostani jelen – hát, nem egészen olyan lett, amilyennek elgondoltuk. Azt is látom, hogy sokan visszacsúsznak a „nincs jövő” állapotába, illetve az újabb generációk már megint ebben nőnek fel. Úgy érzik, hogy a fejük fölött dőlnek el a dolgok, nincs igazán ráhatásuk arra, mi történik a világban, vagy akár a saját életükben. Rengetegen vannak, akik a menekülés valamilyen útját választják, kivándorolva hazánkból, vagy maradnak ugyan, de visszahúzódva, valamilyen függőségbe, szenvedélybe feledkezve.
Én azonban most is azt gondolom, hogy van jövő, nekünk van jövőnk és ez nem egyáltalán független attól, hogy mi hogyan gondolkodunk és hogyan cselekszünk! Nem igaz, hogy a kiszámíthatatlan sors hány minket ide-oda! (Keresztényként ezt eleve nem gondolhatom, hiszen Isten, a mi Atyánk, egyben a Gondviselőnk is.) Igaz, hogy vannak olyan dolgok, amikre vajmi kevés befolyással bírhatunk, de még több olyan, ahol nagyon is számít, mit gondolunk, miért imádkozunk, hogyan cselekszünk.
Megbetegedhetünk – de meg is gyógyulunk. Elveszthetjük a munkánkat – de találunk újat. Összeveszhetünk a családtagjainkkal, munkatársainkkal – de ki is engesztelődhetünk. Megtagadhatjuk Istent – de meg is térhetünk Hozzá, hogy az Ő kegyelme, áldása kiáradhasson az életünkre, és egész egyházunk, hazánk életére is.
A kérdés csak az, hajlandó vagy-e időt, pénzt, energiát áldozni, dolgozni a szép és igaz, szent célokért?
Mi hisszük, hogy van jövő, olyan jövő, amit Isten készít. Ez mindenképp megvalósul, bár kérdés, hogy milyen áron. Mennyire kell visszabontani egy romos várat, hogy újjá lehessen építeni? Fel lehet-e használni a régi köveket, vagy félre kell dobni?
Mi már elég régi kövek vagyunk, kicsit talán el is koptunk, megtörtünk - de az Úr nem pazarol! Ő minket is be akar építeni, sőt arra hív, hogy munkásai legyünk az új világnak, a Szeretet földjének!
Mi elhatároztuk, hogy azt az évet kifejezetten a megtisztító, megújító munkának fogjuk szentelni. Nagyon örülünk, hogy február 2-án, csütörtökön már kezdhetünk egy Szentlélek-szemináriumot Tatán. Még ennél is jobb, hogy van két dátumunk: február 18., a katolikus karizmatikus megújulás kezdetének 50. évfordulója – kétnapos Szentlélek-ünnepet tartunk -, és május 1., a szokásos regionális karizmatikus találkozónk időpontja. E két dátum közötti időszakot a megtérés meghirdetésére (is) szánjuk. Februárban indul nálunk az Alfa-kurzus. Újra kinyomtatjuk a megtérésre hívó „Út a Szeretet forrásához” című leporellónkat, és terjeszteni fogjuk az egész városban, a környéken, és ahol lehet. Meg akarjuk dolgozni mindenki szívét, akit csak elérünk, hogy találkozhassanak Istennel, aki szereti őket, Jézus Krisztussal, aki megváltotta őket és a Szentlélekkel, aki a teljes életet ajándékozza nekik.
Sok programunk lesz, de nem sajnáljuk az időt, a pénzt, az energiát. Így lesz a szívünk a Szeretet földje, közösségeink, városaink a Szeretet földje, egyházunk és hazánk, de az egész Kárpát-medence is a Szeretet földje.
Azt mondod, ez lehetetlen? „Semmi sem lehetetlen annak, aki hisz.” Különben meg: „Csak a lehetetlen dolgokért érdemes küzdeni. Ami nem lehetetlen, az nevetséges.”
Mégis, hogyan másként tölthetnénk el a hátralévő időt? Kivándoroljunk? A háti batyuban vinnénk magunkkal az összes problémánkat. Esetleg kábítsuk el magunkat valamivel? Lehetetlenség. Marad a munka, az értelmes munka és Isten kegyelme: „és meglátjátok Istennek erővel és hatalommal eljövő országát…”
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)