Nagyon személyes írás
Vagyis inkább pontosítanék, hiszen a missziónk is személyes ügyem és nagyon fontos számomra. Tehát inkább: nagyon magánjellegű. Ilyesmiről nem szoktam írni, főleg nem a honlapunkra, aminek nem az a célja, hogy magánügyeinket kiteregessük. Most mégis megteszem, amiatt a mérhetetlen sok segítség miatt, amit kaptunk, ami lenyűgöz, meghat és zavarba hoz, és amit sehogyan se tudok viszonozni.
Nem mintha nem lenne gyakorlatom a segítségek elfogadásában, sőt a kérincsélésben és koldulásban. Missziós munkánk fenntarthatatlan lenne nagylelkű adományozók nélkül. Az ingyenes kiadványainkat és könyveinket nem tudnánk megjelentetni. A cigány-misszió úgy nyeli a pénzt, mint kacsa a nokedlit.–(El is jutottunk oda, hogy valamit újra kell gondolnunk, nehogy krisztusi misszióból szociális szolgáltatóvá váljunk, amik nem vagyunk.) A missziós utak, az internetes jelenlétünk fenntartása, az alkotótábor… sorolhatnám még, mi mindenhez kérünk és kapunk segítséget tőletek. De ennek mindig volt valami közösségi dimenziója, missziós jellege, és ha kaptunk is, legalább tudtuk viszonozni valahogy. Volt valami, amit adhattunk: megjelent könyveket, elkészült alkotásokat… Ha épp kellemetlenül is éreztem magam, hogy már megint koldulok, azzal nyugtatgathattam magam, hogy hát a nagy szentek is így koldultak, így tartották fenn a nagy művüket…
De most? Nincs semmi mentségem, nincs mit felmutatnom.
Múlt héten kedd este kigyulladt a házunk, kiégett a konyha, az előszoba fele, kormosak lettek a szobák, újra kellett szerelni a villanyórától kezdve a villanyvezetéket, gázt, stb. Bár igazából nem tudom, hogyan történt a dolog, biztosan mi vagyunk a hibásak. Csak Isten kegyelme, az otthon lévő fiam lélekjelenléte és a szomszédok gyors segítsége (no meg a tűzoltóság) mentett meg minket a nagyobb katasztrófától.
Ami azonban ezután történt, az mutatta meg igazán, milyen jók az emberek, s hogy a Szeretet földjévé lenni nem hasztalan fantáziálás, hanem az emberek szívében ott élő valóság! Rögtön felajánlották a segítségüket a szomszédok, volt hol aludnunk – és ez csak a kezdet. Segítséget nyújtott az önkormányzat (meglátogatott minket a polgármester és az alpolgármester is, hogy mire van szükségünk). támogatást kaptunk az egyházközségtől (karitasz), az iskolai kollégáktól, gyűjtöttek nekünk a közösségekben… ha akartuk volna, már lenne legalább három gáztűzhelyünk, három hűtőnk, egész nap ehetnénk amit főznének, kimosták a ruháinkat – egyszóval túlcsorduló mértékben adták, ajánlották fel segítségüket, anyagi és lelki javaikat az emberek, barátok és ismerősök egyaránt.
Ezt egyáltalán nem érdemeltük ki és nem is tudom, hogyan viszonozhatnám!
Marad az ima, és az elszántság, hogy nekünk is hasonlóan kell cselekednünk, ha mások bajával, szenvedésével találkozunk.
Azt azonban látom, milyen nagy tanúságtétel ez a feleségemnek, gyerekeimnek is Isten szeretetéről, a közösség erejéről, az emberek nagylelkűségéről. Nekem pedig az Úr kegyelméről az, hogy a családom milyen békességgel és nyugalommal él ezekben a nehezebb napokban. (Már visszaköltöztünk a házba. Először az egyik szomszédtól kaptunk áramot, de hétvégére újraszerelték a miénket is. Tudunk fűteni, összemelegszünk az egyik szobában. Hamarosan jönnek a festők is, mert le kell kaparni a kormos falakat és újra festeni a szobákat is…)
Nem tudok mást mondani: teljes szívvel köszönöm mindannyiótoknak ezt a sok törődést és szeretetet amit kaptunk – imádkozunk értetek, Isten adja vissza nektek százszorosan. Ha pedig én vagy a családom tudunk valamiben segíteni – állunk rendelkezésre!
Imával és szeretettel: Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)