Szavazz, ne savazz
Nem elírás, hanem többjelentésű újkőkori szleng: a savazás az, amikor a másikat lejáratjuk, rosszat mondunk róla, marjuk, másrészt a szó a drogokra (acid) is utal. Szóval folyik a savazás a népszavazási kampányban mindkét oldalról, ahogy csak a tehetségből telik, pedig lehetne ezt másképp is. Ha még a józan eszünknél lennénk, adnák magukat a történelmi példák is.
Most csak egyet hozok ide, anélkül, hogy bármelyik akkori szereplőt megfeleltetni akarnám valamelyik mai oldallal, politikussal. Célom inkább az, hogy megmutassam, hová vezetnek az előítéletek, és hogy milyen nagy szükség lenne differenciált gondolkodásra.
IV. Béla király uralkodása kezdetén megpróbálta a belülről meggyengült, báróságokra (oligarchákra) szakadozott és apja által széttékozolt Magyar Királyság javait újra egybegyűjteni, és saját fősége alá hajtani. Természetesen erős ellenállásba ütközött, de talán még így is sikerült volna céljait elérni, ha a tatár-mongol áradat közben el nem éri Európát és benne hazánkat. Béla az ország befolyási övezetében, de határain kívül élő, mongolok elől menekülő pogány kun (török nyelvű, kipcsák) törzseket beengedte hozzánk és letelepítette azzal a szándékkal is, hogy a kun harcosok a tatárok ellen velünk együtt harcolnak majd. Csakhogy a főurak és a köznép a kun migránsokban a tatárok szövetségeseit és a kereszténységünktől idegen pogányokat látta. Az országgyűlésre meghívott Kötöny vezért orvul megölték, mire a kunok dúlva, rabolva déli irányban elhagyták az országot. (De a mongolok mellé ekkor sem álltak.) A folytatást ismerjük: a magyar sereg elbukta a muhi csatát, IV. Bélának menekülnie kellett, a tatárok pedig két évig dúlták az országot, s csak a nagykán halálának hírére takarodtak ki.
A visszatérő Béla királyt kijózanítja a vereség, kiegyezik a főurakkal, aztán újra behívja a kunokat és letelepíti őket…
Történelmietlen módon fantáziálhatunk arról, hogy mi lett volna, ha a király és a főúri pártok még időben megértik egymást, mi lett volna, ha nem ölik meg Kötöny vezért, mi lett volna, ha a magyarok győznek a muhi csatában, mi lett volna, ha a szembenállás, vádaskodás és gyanakvás helyett megpróbálnak együttműködni a nehéz helyzetben.
A muhi csata előtt a király és a főurak is lehetetlennek tartották, hogy kiegyezzenek egymással, hiszen a másik csakis mocskos gazember lehet. A háború és mongol mészárlás elől menekülő nemzetrontó migráns kunokról meg szó se essék! Hiszen ha azok jönnek, jön velük az összes kutyafejű tatár is!
Milyen súlyos árat kellett fizetnünk akkor ezért a kérlelhetetlen szembenállásért!
„Nekünk Mohács kell” - rettenetes, ami Ady Endre belekiált a szívünkbe:
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
Valóban, mi már csak a verésből értünk? Ha senki nem ver minket, hát verjük mi magunkat – nem-ek az igen-eket, oda és vissza?
Bevallom, én az „igen” és a „nem” szavazat mellett is fontos, józan és megfontolandó érveket tudnék mondani (mint ahogy írtam is már erről, magamat ne ismételjem). Lehet az is, hogy mindkettőt beikszelem, még ha érvénytelen is lesz a szavazatom – legalább a népszavazás érvényes legyen, kárba ne vesszen a sok idő, pénz, akarat. De mennyivel jobban örültem volna annak, ha ez a sok idő, pénz és akarat a közös álláspont kimunkálására ment volna el!
Lehetőleg még a tatárjárás előtt…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)