Fájdalmas tapasztalatok – és remény
Tegnap délután, amikor hazafelé jöttünk egy gyógyító összejövetelről, kérdeztem a többieket, mi a véleményük az alkalomról. Az egyik testvérünk, aki részt vett a közbenjáró imaszolgálatban, azt mondta, neki nagyon fájdalmas volt, mert többször teljesen tehetetlennek érezte magát. Valóban, akik komolyan elszánják magukat, hogy valamilyen formában szolgálni kívánják Istent és embertársaikat, azok számára elkerülhetetlen, hogy a tehetetlenség érzésével és ilyen fájdalmas tapasztalatokkal szembesüljenek.
Jöhetnek súlyos betegek, áttételes rákosok és mégis megmarad bennünk a hit, hogy Isten meg tudja és meg is akarja gyógyítani őket. Aztán jön egy lány, aki lassan megsüketül, hallókészüléket használ és látni rajta, mennyire bízik gyógyulásában. Mi is bízunk, hiszen láttunk már nagyothallókat, süketeket meggyógyulni. Imádkozunk – és nem történik semmi. Hiába a lány hite, a mi hitünk, Jézus ígérete – ez mind kevésnek tűnik. A lány is, mi is összetörten távozunk…
Eljön egy család néhány tagja, elmesélik problémájukat. Mindenki itt van, csak épp az az egy ember nincs itt, aki az egész bajt okozza. A családtagok minden jó tanácsot hallottak már, minden „keresztény praktikát” megtettek a házszenteléstől a mise-felajánlásig és buzgó imáig – még sincs változás. Mit lehet mondani, amikor már minden szó üres?
A közösség próbál segíteni egy családnak, többen sok időt, pénzt szánnak rájuk, irataikat elintézik, segélyt szereznek, munkát találnak… és a sok erőfeszítés eredményeképp a család kevesebbet dolgozik, mint azelőtt, mintegy „rászokik” a közösség eltartására. Komoly változást talán akkor lehetne elérni, ha valaki állandóan velük élne, de közülünk senki se tud Teréz anya lenni – marad a csüggedés?
De tágíthatjuk is a kört, hiszen a hazánkért imádkozó és cselekvő emberek vagyunk. Egy példa: két éve dolgozom részmunkaidőben egy iskolában, érzékelem, mennyi hiábavaló terhet rakott a pedagógusokra a félresikeredett Klikk-reform. Teljes szimpátiám a kockás ingeseké – és akkor egyszer csak olvasom, hogy a civil fórum követelései között szerepel a napi testnevelés és a kötelező hittan-erkölcstan megszüntetése. De miért? Minden felmérésből nyilvánvaló, milyen leromlott fizikai állapotban vannak gyerekeink, ráadásul a napi testnevelés pont azt a rekreációt biztosítja a gyerekeknek, amire az erős szellemi leterhelésük miatt olyan nagy szükségük van. Arról meg szót se kell ejteni, milyen mély erkölcsi válságban van az egész ország, a gyerekek számára pedig ez az erkölcstelen élet a természetes, hiszen mást se ismernek – és akkor pont ezt a két órát akarják megszüntetni?
Mit tegyünk, ha minden nap imádkozunk országunk vezetőiért (pártállástól függetlenül) és közben azt tapasztaljuk, hogy egyre gőgösebbek, hatalomvágyóbbak és életük bizonyos területein olykor (számunkra is) végzetes szűklátókörűségben szenvednek?
Nem tudunk tenni semmit. Talán elfog a tehetetlenség érzése: abbahagyni, menekülni – de azt nem lehet. Ha az emberek ész nélkül futnak a szakadék felé, akkor se. Ha Isten se válaszol, akkor se!
Ez a tehetetlenség ugyanis Jézus Krisztus tehetetlensége, amikor sírt Jeruzsálem felett. Az Ő tehetetlensége, amikor Júdást kénytelen volt elengedni az utolsó vacsorán, mert az megátalkodottan a saját feje után akart menni.
Jézus azonban sohasem adta fel a reményt! Még a teljes elhagyatottság óráiban, még a keresztfán is azt a zsoltárt imádkozta, ami előre megprófétálta halálát és feltámadását, győzelmét és dicsőségét a Nagy Gyülekezetben!
A fájdalmas tapasztalatok, a tehetetlenség érzése a mi próbatételünk. Remélünk-e a reménytelenség ellenére? Hisszük-e, hogy Isten kézben tartja a dolgokat és végül megoldja azokat? Szeretünk-e annyira, hogy az a halálon túlra, az örök életbe is átérjen?
Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
Hozzászólások
Én köszönök Neked mindent! Hasonlóan gondolkodhatunk , ugyanazokat az értékeket valljuk. Inkább testvérednek tartom magam, nem nővérednek, mert bizony én is csak botladozom. De szerintem a Jóisten úgy szeret bennünket, ahogy vagyunk. S köszönet Gyulának is az oldaláért! Sokat jelent ez mindannyiunknak !
Köszönöm szavaidat, mellyel bíztatást, reményt, szeretetett adtál nekem, pedig ezeket én akartam neked adni.
Hiszek a jószándékban, a szeretetben, a testvériségben.
Nővérem vagy, aki fel felsegíti botladozó húgocskáját és mesél nekem közös Atyánkról.
Különösen papjainkért imádkozok, gyógyítsd meg helytelen vágyakozásaikat és aggodalmaikat, hogy bátran, hűségben egyházunk hagyományai szerint járjanak minden ügyeikben! Ámen.
Szerintem csak addig érezd a szenvedésemet, amíg olvasol róla, s elmondasz értem egy imát. S aztán tudd, hogy már tettél értem valamit, s légy boldog! Azért, mert Isten biztos hallotta az imát, s biztosan lesz foganatja, ha nem rám nézve, hát valami más jó célért. S a fájdalomból szeretet lesz, az együtt érző szívből szerető szív, mely képes lesz mindig odafigyelni a másikra. S ez már igazi krisztusi lelkület.
S ami engem illet: én hiszem, hogy csak ki kell várnom a megfelelő időt, s az Úr előbb-utóbb meghallgat. Nálam nem az a helyzet, hogy bele kell nyugodnom a sorsomba. Nem halálos beteg vagyok, csupán csak szenvedek és képtelen vagyok bizonyos dolgokra S mivel sok sok éve küzdök, hogy felnevelhessem egyedül a fiamat, ez nem lehet kárba. Egy csodálatos gyermeket nevelek, akinek még szüksége van rám, hogy erősödjön benne a jó, felvértezze a szeretet, s alkalmassá váljon később egy önálló értékes életre. Hát ezért hiszem, hogy Isten végül megsegít. Köszönöm az imáidat s Isten áldjon téged is a gyermekeddel együtt, hiszem az írásaidból látom, hogy neked is van. S köszönöm a többiek imáit is!
Köszönöm észrevételedet, meg fogom nézni az említett videót.
Az ismert kedves stílusában elmondja, hogyan...
Kedves Edit, kérlek, nézd meg a filmet még egyszer. Kéri e Gyula azt a kést a szívedbe?
Szerintem inkább a szentgyónást kell fontosnak tartani, először a közbenjárónak, azután a segítségért folyamodónak. Ezek után a gyermeki alázat és valóban a szeretet. A késsel ráérünk hadakírozni.
Bocsássatok meg az ellenvélekedésé rt, én a szívem gyötrését a keresztúti ájtatosságban keresem.
Legyetek áldottak Krisztusban
Nagyon Ònzetlennek kell lennem ahhoz, hogy keserű sorsok egyáltalán érdekeljenek és nagyon meg kell, hogy hatódjak állapotodon, hogy segíteni akarjak neked.
Ez van. Az én szeretetem csak akkor tud túláradni, ha ismerem lelked, tested szenvedését, ha érzem fájdalmadat, mintha kést forgatnának a szívemben.
Kedves Margó
A te szavaid pont ilyenek, könnyeket csaltak a szemembe.
Kérem ezért az Istent, hogy hozzon neked gyógyulást, hogy tud, küzdelmed nem volt hiábavaló. Kérem ezt Isten az Atyám Dicsőségére, mely a te gyógyulásodban nyilvánvalóvá válik.
Ezt csak úgy értem, hogy amikor hozzá kiáltok, meghallgat. Elfogadom az evangélium szavait. Ezért hiszem, hogy amikor Tőle kérek, azt megadja. Bizonyosnak gondolom, hogy amit nem ad meg, az nem szolgálja a javamat, vagy nekem kell megvalósítanom. Nem kérem Tőle, hogy " Uram add, hogy felkeljek a székből és kössem be a cipőfűzőmet! " Inkább én felkelek, és bekötöm a cipőfüzőmet. Isten pedig nem a kötelessége szerint segít meg, hanem abban a szeretetben,ame ly az Ő Valósága, aki Van.
Kedves Gyula testvérem fenti kérdésére azt látom helyes válasznak, hogy imádkozni kell. Kitartóan kel imádkozni.
És nem szabad belefáradni. Ezt vélem hűségnek. Így, ebben a kitartásban isteni tulajdonságot veszünk magunkra, mert ő sem változik.
Van egy jelenet a kedvenc filmemben, a Csillagok háborúja egyik részében. Joda kiemel a mocsárból egy magára hagyott tengeralattjáró t. Ehhez hasonlítom a mi imáinkat, ahol a mocsár visszatartó ereje és a hajó súlya ellen hat az imádság és jóakarat, amely kiemel.
Tehát nem szabad csüggedni, a mocsár lefolyik és elérjük azt a tisztaságot, amelyben zavartalanul érvényesül a jóakarat.
Végül pedig lesz " dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség és jóakarat az embernek!"
Megemlítve a kockásingesek követeléseit, lehet, hogy nekünk kellene megjavítani a munkálkodásunk minőségét, nem pedig a rend kereteit gyöngíteni. A film példájához hasonlítva, abban látom a mocsár lehúzó erejét, hogy az iskola nem talál alkalmas munkaerőt, illetve sok esetben az ifjúság nevelésére alkalmatlan személyt kénytelen alkalmazni, remélve, hogy valahogy mégis sikerül... Ki kell adni az órarend óráit.!!!
Talán nem túlzás megfogalmazni, a szakmai ismereteket nem elegendő az érettségi vizsga utáni életszakaszra tervezni. Az oktatás változtatásait oda lehet irányítani, hogy igen, a szakközépiskolá ban ismerkedjen meg a fiatal az egyszerűbb műveletekkel és végül a legbonyolultabb al is. A technológiai műveletek féltékeny őrzését pedig elegendő a legújabb, a törvény licenszekkel védett tartományában tartani. Ezt pedig a gyártó cégek megoldják.
Ez a mocsár és a tengeralattjáró súlya.
Köszönöm, hogy ezt itt megírhattam!
Köszönöm az imáidat!
Imádkozom érted!
Szeretettel: Gyula
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.