Lelkiismeret – és ami nem az
A II. Vatikáni Zsinat forradalmi döntései közé tartozik, amivel újra kimondta, hogy a lelkiismeret végső szava az emberi törvények fölött áll. Azóta is boldog-boldogtalan hivatkozik a lelkiismeretére, főleg, ha ki akar kerülni bizonyos (erkölcsi) törvényeket, alaposan becsapva önmagát és másokat is. A lelkiismeret ugyanis nem azonos az emberi szokásokkal és elvárásokkal, nem azonos a tudattalanunkból feltörő vágyakkal és érzésekkel és nem azonos a freudi „felettes énünkkel” sem. Mik ezek és mi akkor a lelkiismeret?
Olykor egyszerűen a társadalmi szokásokat azonosítjuk a lelkiismeretünkkel. Ha a szokásaink, a törvényeink valamire azt mondják, hogy szabad, akkor megtehetjük, és „Isten se ítélhet el érte”. Ha a törvények szerint szabad a magzatgyilkosság, akkor jó lelkiismerettel én is megölhetem a gyerekem. Ha szabad becsapni a munkást, akkor én is csak „ügyes vállalkozó” vagyok, és ha nálunk az a szokás, hogy a lányt kitesszük a placcra pénzt keresni, akkor abba senki se köthet bele…
Más esetben az érzéseinket, érzelmeinket, érdekeinket tévesztjük össze a lelkiismeretünkkel. Már nem szeretem a másikat – sőt nem is szerettem, csak úgy alakult, hazudjuk magunknak -, tehát nyugodtan elválhatok. „Úgy érzem”, hogy az a helyes döntés, ha most nem adok a pénzemből, az időmből, mert nekem is szükségem van rá. Igazoltan, hiszen még időt is szántam rá, kutattam a belső világomat, így aztán a „belső indításaim” szerint döntöttem…
Van aztán, amikor a felettes énünk válik a vezérünkké. Ez gyerekkorunktól alakul bennünk, amikor még szüleinknek kellett megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz - ezzel azonosulunk, ez bensővé válik (interiorizálódik) bennünk. Így aztán önmagunkkal sokszor „vele” beszélgetünk, vívunk nagyokat. (Teljes meggyőződésem, hogy a világhálón terjedő magán-kinyilatkoztatások jó része is a „látnoknak” a saját felettes énjével való benső beszélgetései lejegyzése.)
Mindhárom közös jellemzője, hogy önmagunk isteneiként kormányozzuk vele önmagunkat, jó- vagy rosszhiszeműen becsapva önmagunkat is, környezetünket is, nagy károkat okozva ezzel. De mi akkor a valódi lelkiismeret? Először egy rövid történetet szeretnék felidézni:
Még régebben láttam a tévében egy dokumentumfilmet, amit egy kis esőerdei törzsnél forgattak. Mint általában a férfijogú társadalmakban, itt is a fiúgyermeket értékesebbnek tartották, a lánygyereket inkább csak tehernek vették. Az volt a szokás, hogy ha egy családban lány született, és volt már lányuk, akkor a csecsemőt kint hagyták az esőerdőben (abortusz amazóniai módra) meghalni. Az állapotos asszonynak pedig, akit követett a kamera, már két lánygyermeke is volt – belemondta a kamerába, hogy ha ez is lány lesz, akkor biztos, hogy kint hagyja, mert már így is haragszik rájuk a törzs, amiért haszontalan szájakat etetnek. Egyedül szült, egy fának támaszkodva, és amikor kiderült, hogy a baba kislány, akkor szépen betakarta falevelekkel (ebből is látszik, hogy szerette), és ott hagyta… Aztán félóra múlva visszament a nyöszörgő csecsemőhöz és felvette! Azt mondta, nem tudja ott hagyni, hiszen mégiscsak az ő gyereke!
Ez az asszony szembe ment a törzsi szokásjoggal, szembe a saját érdekeivel és a felettes énjével is – mert a lelkiismerete, a „szívében szóló hang”, az örökéletű lélek azt suttogta: „ne ölj!”.
Igen, örökéletű lelkünk van, amelyik ismeri Isten parancsait és sugallataival megpróbálja áttörni a világ és önzésünk által emelt falakat, hogy – Isten akarata szerint - megmentsen minket. Nem mintha ezek olyan nagyon titkos dolgok volnának. Ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne csalj, szeresd felebarátodat, bocsáss meg ellenségeidnek… Minden komolyan vehető vallási rendszerben fellelhetők, nélkülük semmilyen civilizáció nem maradhatott fenn huzamos ideig. Tökéletes formában pedig a Kinyilatkoztatás által ismerhetjük, a Szentírás szavai által és különösképpen is úgy, ahogy Jézus Krisztus elénk élte azt. Ha tehát valaki azt gondolja, hogy áthazudhatja magát a földről az égbe az emberi törvényekre vagy a saját érzéseire hivatkozva, az alapos tévedésben van!
Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség törvényekre, vagy épp a belső világunk mindig becsap minket – épp ellenkezőleg! A jó lelkiismeret ezeken keresztül is nevelődik, Isten szavára (az Egyházon keresztül is) figyelve.
A II. Vatikáni Zsinaton elfogadott Gaudium et spes (Öröm és remény) kezdetű lelkipásztori konstitúció ezt így fogalmazza meg: „Az ember lelkiismerete mélyén egy olyan törvényt fedez föl, amelyet nem ő ad önmagának, hanem engedelmességgel tartozik iránta, s e törvény hangja - mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót és kerülje a rosszat - a kellő pillanatban fölhangzik szívében: ’ezt tedd, amazt kerüld!’ Isten ugyanis törvényt írt az emberi szívbe, melynek engedelmeskedni maga az ember méltósága és szerinte ítéltetik meg. A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében. Lelkiismeretében ismeri föl csodálatos módon azt a törvényt, melyet Isten és a felebarát szeretetével teljesít. A keresztényeket a lelkiismerethez való hűség összeköti a többi emberrel az igazság keresésében, s az egyén és a társadalom életében fölmerülő számtalan erkölcsi kérdés igazi megoldásának megtalálásában. Minél inkább érvényesül tehát a helyes lelkiismeret, annál inkább tartózkodnak az egyének is, a közösségek is az önkényes döntésektől, s törekszenek arra, hogy az erkölcsiség objektív normáihoz alkalmazkodjanak.”