A megtérésről
A megtérésről, amire szüksége van a legnagyobbaknak és legkisebbeknek egyaránt. Meg kellett térnie Illésnek, aki Isten csodáját arra használta fel, hogy megölje ellenfeleit, majd elmeneküljön egy asszony haragja elől. Bölcs Salamonnak, aki templomot épített az Úrnak, majd romlásba vitte egész Izraelt. Keresztelő Jánosnak, aki látta leszállni Jézusra a Szentlelket és mégis azt kérdezte: Te vagy-e az eljövendő? Megtérés nélkül nincs megújulás, nincs életrendezés sem személyes, sem közösségi életünkben.
Illés jó példája annak, ahogyan Isten kiválasztását, csodás tetteit magunknak tulajdonítjuk, valamiképp azt érezzük, hogy mi azt kiérdemeltük – és ennek szörnyű következményei lehetnek. A próféta magát többnek, különbnek tartotta a többieknél, sőt, Istenhez egyedül hűségesnek vallotta magát. A Kármel-hegyi indulatos tömeggyilkosság után azonban kiderült, mi lakik e „bátor ember” szívében. Amikor Jezabel őt is halállal fenyegeti, elmenekül előle a pusztába. Ott aztán szembenéz önmagával és kimondja a megtérés mondatát: „Én sem vagyok különb atyáimnál…”
Ugyanígy gondolják magukat ma is különbnek a gazdagok, hatalommal bírók, vagy csak valamiben tehetségesek, esetleg egy kis elit szubkultúra tagjai, s hiszik, hogy ők megengedhetik maguknak azt, amit mások nem. (Szomorú népi bölcsesség: lopj száz forintot, és rád zárják az ajtót. Lopj egy milliárdot, és kinyitják előtted az ajtókat…)
Mielőtt azonban elítélnénk őket, vizsgáljuk meg magunkat, vajon mi jobbak vagyunk-e náluk? Vajon, ha a mi egyetlen igen szavazatunkat is milliókkal, pozíciókkal, lehetőségekkel honorálnák, nem győznénk-e meg magunkat arról, hogy meg kell nyomnunk a zöld gombot? Vagy: önértékelésünkben nem gondoljuk-e magunkat feljebb valónak egy koldusnál?
Bizony, amíg mi vagyunk életünk középpontjában és magunkhoz viszonyítjuk a világot, mindig lesz kit megítélnünk: egyiket a szegénysége, másikat a gazdagsága miatt, egyiket a sznob műveltsége, másikat a tuskó butasága miatt, egyiket mert túl csinos, a másikat, mert nem ad magára… De lehet-e más életünk középpontjában, ha nem mi? Hát ruha a mi testünk, lelkünk, amit fogasra akaszthatunk, ha nem tetszik?
Ha nem akarunk önmagunk bálványává válni és elbukni, akkor magunknál nagyobbhoz kell fordulnunk: Istenhez. Csak egyedül Ő képes arra, hogy előre vezessen a helyes önismeret és Isten-ismeret, azaz a megtérés útján. Megtérés nélkül minden jó csak etika, szokás, teljesítmény, a „rendes ember” önigazolása.
Az első megtérés, az első találkozás Istennel lehet radikális, ha valaki nagy mélységből, a bűnök tengeréből szabadul. Evilág sötétsége, teljesítmény-kényszere, megkötözöttségei után Isten szeretete, szépsége, világossága és szabadsága olyan hatalmas kontraszt, ami megrázza egész személyiségünket. De lehet a megtérés csendes is. Sokan vannak, akik jó természetűek, rendes nevelést kaptak, talán még tanulták is Isten tanácsait az Egyházon keresztül (pl. hittanra jártak). Az ő találkozásuk Istennel lehet sokkal csendesebb, bensőségesebb is – rácsodálkozás a személyesen szerető Atyára, a Megváltó Fiúra, a Szentlélek kegyelmeire… Megtérek Istenhez, azaz elhiszem és elfogadom, hogy szeret, hogy Jézus Krisztus kiváltott a bűn mocsarából, hogy életem lehessen benne és örök életem. Elfogadom Őt életem Urának és önmagam helyett Őt helyezem életem középpontjába.
Amilyen egyszerűnek tűnik ez, olyan lehetetlen is. Egyszerű azt mondani: többet nem lopok (nem nyomom meg a zöld gombot a szavazáskor a személyes előnyökért). És talán még a kísértésnek is ellen akarok állni… Csakhogy a bűnök gyökere nem valami tett – az csak következmény -, hanem a mögötte lévő, szinte kényszerítő erejű hajlam. Az Egyház ezért a hét főbűnnek sem egy-egy konkrét tettet mond, hanem ezeket a bűnös hajlamokat nevezi meg, amelyek behálózhatják egész személyiségünket: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség. (Ellentétük a hét erény: alázat, nagylelkű adakozás, testi-lelki tisztaság, a másiknak jót akaró szeretet, mértékletesség, szelídség, a jóban való buzgóság – vajon már ezek határozzák meg tetteinket? Én nem dicsekedhetek ezzel…)
Ebből az is nyilvánvaló, hogy megtérésünk nem lehet egyszeri alkalom, nagy élmény csupán, hanem egy folyamat, amelyiknek csak kezdő pontja ismeretes: Isten szeretetének elfogadása életünkben. Úton vagyunk, de hogy meddig jutunk, az már rajtunk is múlik!
Bűnös hajlamaink nem csak saját tetteinket, hanem közösségeink, egyházunk és hazánk életét is komoly mértékben torzíthatják, sőt teljesen meghatározhatják. Könnyen átláthatjuk ezt, ha felsoroljuk, hogy az Egyház – a Biblia tanítása alapján -, mit tart égbe kiáltó bűnöknek, amelyek az egész társadalmat veszélyeztetik: gyilkosság (beleértve az abortuszt is), homoszexualitás, özvegyek és árvák sanyargatása, a munkás megszolgált bérének megtagadása. Mind a négy bűn olyan, ami ma hazánkban társadalmilag is elfogadott, törvényekkel igazolt és szabályozott. Amennyiben tehát Isten gyermekeiként akarunk élni, óhatatlanul beleütközünk a bűn és a bűnös hajlamok mindent körbefonó hálójába. Ezért megtérésünk folyamata is túl kell, hogy nőjön rajtunk. Ha gyógyítani szeretnénk társadalmunk sebeit és gyökerében orvosolni a bajt, akkor megtérésre kell felszólítanunk annak minden tagját!
Nem elég szociális programokban gondolkodni. Nem elég gazdasági fellendülésért dolgozni. Nem elég politikai jogokat biztosítani. Ha a szív nem kész a jóra, a legjobb szándék is félre csúszik. (A rendszerváltás utáni huszonöt év ezt bőven bizonyítja.) A korrupció, a gazdasági bűnözés, a szegények kizsákmányolása, rabszolgatartás, szexuális perverziók ellen fel kell emelnünk a szavunkat – és a következő oldalakon bőven lesz ezekről szó -, tennünk kell ellenük, de nekünk, Krisztus-követőknek mindig azt is ki kell mondanunk: Térjetek meg, mert elközelgett Isten országa! Térjetek meg, nehogy a halálban maradjatok!
(Részlet az ősszel megjelenő: „A 21. század Isten évszázada” című könyvből)
Sípos (S) Gyula, (www.szeretetfoldje.hu)