Az vesse rá az első követ – avagy a torz egyházi önképről

Kategória: Eheti Megjelent: 2010. december 13. hétfő

Óvakodnom kellene az ítélkezéstől, mert amiben elítélek másokat, abban magam is ítélet alá esek. Azt tapasztalom, hogy ha valakit megítélek valami miatt, hamarosan én is elkövetem ugyanazt a bűnt. És ez még Isten gyöngéd szeretete, amivel figyelmeztet: „ha én nem tartalak fenn, ugyanúgy elbuksz, mint a felebarátod”!

Kisgyerekként még inkább visszahúzódó, sírós fiú voltam, aztán a családi traumák következtében rettenetes, kötekedő kamasz vált belőlem. „Túlfejlett igazságérzetemmel”, szavaimmal hősi módon védtem az igazságot – már amit én annak tartottam -, és ha egyszer elkezdtem, ott kő kövön nem maradt. (Mindezt harminc kilósan, egy fiúkollégium húszágyas szobájában, csupa idősebbel körbevéve…)

Ez a „vitatkozó érzék” ma is itt van bennem, napjaink eseményei pedig tálcán kínálják a lehetőséget, hogy végre „jól megmondhassam nekik”! Néhány nappal ezelőtt is felkínáltak egy lehetőséget, egy internetes honlapot, ahová írhatnék. Persze rögtön beindult az agyam – fejben mindig jól hangzanak az érveim – már fogalmaztam magamban a „nagy megmondós írást”, amikor úgy éreztem, hogy imádkoznom kell. Imádság közben pedig az Úr mutatott egy igehelyet, hogy nézzem meg: János evangéliuma, 8. fejezet 7. vers. Elolvastam: „Amikor azok tovább faggatták őt (Jézust), fölegyenesedett, és azt mondta nekik: Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ.”

Így van ez.

Akkor már nem is szabad véleményt mondanunk semmiről? Dehogynem! Sőt, Isten egyenesen elvárja, hogy kiálljunk az Ő igazságai mellett – de nem mindegy, hogyan! Meg kell tanulnunk, el kell sajátítanunk, ki kell esdenünk Istentől a kegyelmet, hogy úgy tudjuk szólni és cselekedni az igazságot, hogy az ne megítélés, ítélgetés legyen, ugyanakkor ne is valami gyámoltalan maszatolás…

Ennyi felvezetés után megpróbálom úgy leírni ide egy friss élményemet, hogy az ne ítélkezés legyen:

„Bementem Budapesten a Ferenciek terén egy könyvesboltba, ahol épp nagy akciós könyvvásár van. Nem álltam meg, hogy vásároljak – bár a lapos családi pénztárca miatt igazán visszafoghatnám magam -, és amikor fizettem, kaptam ingyen egy szép színes kiadványt is a 2007-es Budapesti Városmisszióról. Örültem neki, mert annak idején mi is egész héten kint voltunk az utcán – egy sátrunk volt a Liszt Ferenc téren, mindenféle programokkal, zenével, evangelizációval, stb. – és engem akkor nagyon lelkesített az egész esemény. Nyílt utcai programok a Blahán, a Nyugatinál, a Moszkva téren, a Móricz Zsigmond körtérnél, kiállítások, fórumok, óriási keresztény klubhangulat és buli egész héten egy egyébként világi, ismert szórakozóhelyen meghívott vendégekkel és zenészekkel, a Gospel-fesztivál, püspöki és bíborosi misék és beszédek… hosszan lehetne még sorolni.

És mi látszik ebből a hallatlan sokszínűségből a kiadványban? Szinte semmi. Ellenben minden oldalon püspökök és bíborosok fotói, templombelsők szentmisékről, amúgy nagyon kedves és érdekes főpapi interjúk, riport szintén róluk. „Civileket” néhány képen látni: négy kislány szervezői pólóban – külön magyarázat nélkül -, ülő közönség egy szentmisén, interjú a Városmisszió egyik civil főszervezőjével, a másikról egy fotó…

Ennyire torz lenne még mindig az egyházképünk, negyven évvel a II. Vatikáni Zsinat után?

Felmerült az is bennem: kinek készítették ezt a füzetet? Ha azoknak, akik részt vettek a Városmisszió megszervezésében és lebonyolításában, hát őket alaposan kihagyták belőle. Ha meg azoknak, akik nem vettek részt, akkor bizony elég hiányos és torz képet mutatnak az eseményekről. Mintha a Városmisszió – ez a hallatlanul eleven, sokrétegű rendezvény-sorozat, ami akkor megmozgatta egész Budapestet -, néhány főpapi miséből, kerekasztal-beszélgetésből állt volna… elképzelem, ahogy az érdeklődő, istenkereső ember lapozgatja ezt a kiadványt – nem, inkább nem képzelem el…”

Ennyi röviden a véleményem. Remélem kitűnik belőle, hogy nem akarok elítélni senkit, főleg nem akarok a papok vagy püspökök ellen beszélni, hiszen nagyon nagy szükségünk van rájuk (is)! (Meg hát mégiscsak ők a vezetőink…) De szeretném valahogy kimondani az igazságot: az ilyen ügyetlen önreprezentációs kiadványok egy olyan egyház (katolikus egyház!) képét mutatják az olvasónak, aminek a Városmisszió épp az ellenkezőjét kívánta felmutatni és bizonyítani!

Imával és szeretettel: Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés