Kit várunk?
Fel tudjuk mondani a leckét: advent a várakozás ideje, és ha rákérdeznek, akkor azt is tudjuk, hogy ez a második advent ideje. (Most tekintsünk el azoktól, akik semmit sem várnak, s a szertartásokon is úgy vesznek részt, hogy semmit sem várnak Istentől – legfeljebb a paptól annyit, hogy minél rövidebben beszéljen. Szomorú valóság ez – vannak, akik évtizedeken át úgy járnak templomba, hogy semmit sem várnak Istentől – nem várnak, így, bár kaphatnának, mégis mindig üres kézzel távoznak.) De ki az, akit várunk? Milyen Isten az, akinek eljövetelében reménykedünk?
Két nagy hibát követhetünk el. Mindkettő abból fakad, hogy saját elképzeléseinkre, félelmeinkre és vágyainkra hagyatkozva próbáljuk megalkotni istenképünket. Szélsőséges megfogalmazással: Isten vagy úgy áll előttünk, mint jóságos nagypapa, Mikulás-bácsi, aki már csak szeretni akar, nem törődve bűneinkkel – vagy pedig Isten rettenetes ítélőbíró, aki alig várja, hogy végre a fejünkre olvashassa bűneinket…
Isten azonban nem ilyen. Hogy Ő milyen, azt nem is tudhatnánk – és akkor csak a saját képzeletünkre lennénk utalva -, ha meg nem mutatta volna magát nekünk. De Ő megtette: mindaz, ami Istenről tudható és megismerhető, Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki nekünk a maga teljességében.
Kit várunk tehát? Jézus Krisztust. Milyen az Ő személyisége? És mit mond Ő a második eljövetelről?
Jézus tanításából azt láthatjuk, hogy a Megérkezés egyszerre lesz ítélet és megmenekülés. Nem csak ítélet, nem csak szigorú számonkérés a kettes alá érdemjegyért, de nem is csak a korlátlan elengedés és megmenekülés. Hogy még jobban pontosítsak: tulajdonképpen az ítélet és a tökéletes elengedés már megtörtént! Jézus Krisztus személye az ítélet próbaköve, s aki benne elbotlik, az elbukhat örökre, aki benne megmarad, az megmarad örökre. Jézus azért jött, hogy megmentsen minket. Megváltó áldozatán keresztül szabaddá vált az út az Atyához. Ez ingyen kegyelem, ezért mi nem tehetünk semmit, csak elfogadhatjuk, vagy elutasíthatjuk. Ez az örök Atya ajándéka – ezt akár gondolhatnánk Mikulás bácsinak is. Jézus azonban több példabeszédében is figyelmeztet minket, hogy a kegyelem ugyan ingyenes – és aki hisz, az megmenekül! -, de a hitnek meg kell teremnie a krisztusi élet gyümölcseit. Rajtunk kell, hogy legyen a menyegzős ruha, ott kell lenni a gondosan kezelt talentumoknak, a lámpásban az olajnak... nem sorolom tovább. A külső sötétség éppoly valóságos lehetőség, mint a menyegzős lakoma!
Advent célja, hogy felszítsa (felszítsuk!) a vágyunkat, hogy még közelebb kerülhessünk Istenhez. Boldogan vágyódva kiáltjuk: Marana Tha, Jöjj el Uram! Ez a közeledés azonban tisztítótűz is, a mi személyes tisztulásunk ideje, hogy szent és szeplőtelen menyasszonyként állhassunk (egyénileg és közösségileg) az Úr elé.
Pál apostol figyelmeztetése nekünk is szól: „Ne áltassátok magatokat, Isten nem hagy magából gúnyt űzni. Amit az ember vet, azt is aratja.” (Gal 6, 7) És azt is írja: „Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem öröklik Isten országát? Ne ámítsátok magatokat! Sem tisztátalan, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjenc, sem kicsapongó, sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem örökli Isten országát.” (1Kor 6, 9-10)
Bizony, tisztulásra van szükségünk, de nem csak nekünk, hanem egész Európának, Amerikának, az egész, valamikor keresztény világnak.
Mennyei Atyánk! Kérünk Téged Jézus Krisztus nevében, áraszd ki ránk a bűnbánat és a megújulás Szentlelkét, hogy együtt örvendezhessünk veled az „örök asztalközösségedben”! Ámen.
Sípos (S) Gyula