Mi hiányzik? – az egyetlen kritérium…
2010-júl-19
Ha más vallások alapkönyveit olvassuk, meglepődhetünk azon, mennyi szép és igaz gondolat van bennük. „Ezt akár Jézus is mondhatta volna!”
A taoizmus szent könyvében (ha szabad ezt a szót használni), olvashatunk a gazdagok elvetéséről és a kicsinyek felmagasztalásáról, az erőszak elutasításáról. Konfuciusz a szeretet és az engedelmesség fontosságát hangsúlyozza. A hindu védikus irodalom alapműve, a Bhagavad Gíta éppúgy felismeri a teremtő Egyisten létét, mint a tao…
A sok szép, lés hitem szerint Istentől jövő inspiráció, megsejtés azonban mégis erőtlen és elmosódott marad, s végül ezek a vallások a teljes tévedésbe torkollnak. A háromezer hindu istenbe, a személy tagadásába, az emberi egyenlőtlenség igazolásába már a „szent művekben”…
Mi hiányzik? Mondhatjuk, hogy a Kinyilatkoztatás annyival több, mint a vallásos megsejtések, hogy éppúgy lehetetlen összevetni a kettőt, ahogy a hangya-kolónia sem feleltethető meg egy emberi társadalomnak. Ebben van is igazság, de én most egy egészen konkrét hiányra szeretnék rámutatni: egyetlen más vallás – és alapítója -, sem tudta elhozni hívei számára a Kiengesztelődést és Megváltást! A kiengesztelődés művét Istennel és egymással, a kiváltást evilág sötétségéből az örök élet világosságába. Jézus Krisztus nélkül még mindig a megsejtések félhomályában botorkálnánk, Pál apostol kérdését válasza nélkül kiabálva: ki menthet meg engem ebből?!
Jézus Krisztus megváltó műve – élete, tanítása, kereszthalála és feltámadása – az alapja hitünknek és vallásosságunknak. Sokan vannak azonban, akik Krisztusra hivatkoznak és magukat kereszténynek tartják - mégis érezzük, hogy valami nem stimmel náluk…
Jézus ezt az egyszerűnek tűnő tanácsot mondja a megkülönböztetésre: „gyümölcseiről ismeritek meg őket. A jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa rossz gyümölcsöt…” El kell azonban ismernünk, hogy ma már az is összezavarodott, hogy mi a jó gyümölcs. Mit értsünk pontosan a szeretet, a szelídség, a jóság, a türelem vagy az engedelmesség alatt? És meddig, és milyen körülmények között érvényesek ezek?
Ma sokan mondják: templomba nem járok, imádkozni nem imádkozok, de keresztény vagyok, mert jobboldali vagyok, vagy éppen: keresztény vagyok, mert nem vagyok zsidó… az ilyen végletekig hamis meghatározások és megkülönböztetések helyett szeretnék most javasolni egy egészen egyszerű dolgot, ami tulajdonképpen lelki próbakövünk lehet: ez pedig az ellenségszeretet.
Az ellenség szeretete Isten jelenlétét, a Szentlélek ihletését, Jézus Krisztus megváltó művének elfogadását és az abban való életet mutatja. Tulajdonképpen minden más vallási rendszer, ideológia, politikai filozófia megbukik ezen az egyszerű próbakövön: ellenségszeretet. Csak Jézus Krisztus megváltó művéből, Isten tökéletes önkinyilatkoztatásából érthetjük meg, hogy ez az Atya valódi természete: Isten önmagát adta értünk, ellenségeiért, hogy újra gyermekei lehessünk. Isten megbocsátott nekünk, s a Miatyánk tanítása szerint nekünk is meg kell bocsátanunk az ellenünk vétkezőknek (és nem csak azután, hogy bocsánatot kértek!). Aki nem szereti felebarátját, embertársát, az nem szereti Istent sem. (Jézus a „felebarát” szó meghatározását az irgalmas szamaritánus példázatával magyarázza, s tudjuk, hogy Szamária és Izrael lakói gyűlölettel tekintettek egymásra…)
Isten kiengesztelődött velünk, és a kiengesztelés művét bízta ránk – írja Pál apostol. Akiben nincs meg az ellenség szeretete, abban nincs meg Isten jelenléte sem – kemény mondat ez, és még keményebb, ha ennek fényében nézzük meg azokat a politikai, gazdasági, társadalmi erőket, áramlatokat, akik most keresztényeknek nevezik magukat. Bizony, elbukunk ezen mi is! Elbuknak pártjaink, elbuknak eszméink, de még Egyházunk is elbukna, ha be nem mutatnák minden nap a templomokban az egyetlen Áldozatot, ki értünk adta önmagát... De ha Ő ezt tette, nekünk is ezt kell tennünk, még az ellenségeinkért is…
Sípos (S) Gyula