Eggyé forrva
"...Jézusról azt írja a Szentírás, hogy „a Lélek arra indította, hogy gyógyítson”, vagy éppen „a Szentlélek kiragadta Őt a pusztába”. Másrészt viszont Jézus „jól tudta, hogy mi lakik az emberben”, vagy éppen „mindenkit meggyógyított, aki hozzá jött.”. Az isteni és emberi természet eggyé forrva munkálkodik. Ezért szeretem nagyon Erzsébet asszony imáját, amely a Szeretetláng Lelkinaplóban olvasható, s amelyet Jézus adott neki:
Add, hogy lábunk együtt járjon,
kezünk együtt gyűjtsön,
szívünk együtt dobbanjon,
bensőnk együtt érezzen,
elménk gondolata egy legyen,
fülünk együtt figyeljen a csöndességre,
szemünk egymásba nézzen és összeforrjon,
ajkunk együtt könyörögjön
az örök Atyához irgalomért! Ámen.
Ez az Istennel való egyesülés imája, ami a keresztények egyik nagy célja. A misztikusok beszélnek szívcseréről, megragadottságról, és még sok mindenről, de ezek lényege közös: Isten egyesül a lélekkel, és ez a lelki egyesülés jelenik meg a testben is, azaz az érzékekben, érzelmekben, vágyakban, akaratban, a képességekben és lelki tehetségekben. (A természetfeletti a természetesre épül, amit könnyű megérteni, ha tudjuk, hogy természetes adottságaink is ugyanannak az Istennek az ingyenes ajándékai, aki a természetfeletti kegyelmekben részesít minket.) Úgy érzem, hogy a Látó valóban ezen az úton, az egyesülés útján jár.
Azért ideírom Keresztes Szent János intelmét: „Csodálatosak a mai emberek! Mihelyt valami belső szózatot hallanak egy rövidke kis elmélkedés után, amelyet némi összeszedettséggel végeztek, azonnal Istentől eredőnek tartják azt és így kiáltanak fel: Az Isten mondotta nekem! Az Isten felelte nekem! Valójában azonban mindezt saját maguk mondják és felelik maguknak akaratuknak megfelelő módon.”
A megkülönböztetés megtanulása (igaz és hamis, jó és rossz, lelki és szellemi dolgok és lények megkülönböztetése) a Látónál együtt haladt az észlelés, érzékelés „újratanulásával”. Kicsit ahhoz hasonlította, mint amikor egy kómából feléledő betegnek újra kell tanulnia érzékei használatát. Ez nagyon nehéz, ugyanakkor csak így lehet stabil, krisztusi alapokra szert tenni. Példázat-szerűen: A szemünk előtt lebegő színes foltokból lassan kibontakozik egy beszélő arc, a hangokból az értelmes beszéd. A színeknek nevei lesznek, a nyelv egy határozott pillanatában már képes „megnevezni” - mint az első ember a Paradicsomban -, és ezzel a saját életében elhelyezni a dolgokat. Hasonlóképpen a „megkülönböztetés” kegyelmi ajándékának kibontakozásával új fényben tűnnek fel az eddig ismert arcok, történetek, élmények. Megváltozik a múltunkhoz való viszonyunk is, mert rácsodálkozunk Isten kegyelmére, és megértjük, mi miért történt épp úgy az életünkben. Azt is látjuk, hogy Isten a lehető legjobbat hozta ki az adott helyzetből, ami csak - makacsságunk és bűneink miatt - lehetséges volt.
De hogyan nevezzük meg azt, amit látunk, pedig nincs is ott, vagy legalábbis a többiek nem látják, mert belső kép, vagy épp látomás? Mit gondoljunk azokról az érzelmeinkről, amelyek mások szeme elől elrejtett dolgokra vonatkoznak? És mit gondoljunk arról a belső tudásról, amikor olyanokat értünk meg egyik pillanatról a másikra egy másik emberről, amit egyébként nem tudhatnánk, mert soha senki sem mondta el nekünk?
Nem könnyű kérdések ezek, amelyekkel meg kellett birkóznia a Látónak is. Egyáltalán: valóságos élmények ezek - még ha a természetfölötti világhoz kapcsolódnak is -, vagy csak érzékcsalódások?
Egy kicsit erről is szól a Látó története. Nagyon fontos az is, hogy tisztában legyünk egy ilyen életmód lelki és testi, életmódbeli alapjaival. Aszketika – ima, böjt, virrasztás, stb. azaz rendezett keresztény élet, rendszeres gyónás és áldozás, valamint bevezetés a misztikába az elmélkedő imán, a szem-lélődésen keresztül -, valamint a Szentlélek karizmatikus ajándékainak „használata”.
Azért nem kell túl bonyolult dolgokra gondolnunk. Az őskeresztények például így különböztették meg a hamis prófétát az igaztól: Ha a vándorpróféta egy nap után tovább megy, igaz próféta. Ha egy nap után nálad akar maradni, akkor hamis, mert csak élősködni akar.
Az egyház úgy tanítja, hogy a természetfeletti ajándékok a természetesre épülnek. (Hiszen amit mi természetesnek mondunk, az is Isten ajándéka, az életünkkel együtt.) Tehát valószínű, hogy a „léleklátás” nem független a lelki érzékenységtől. De hogy ezt vizsgálták-e már? Azt nem tudom. Mindenesetre Ádám és Éva még „együtt sétált” az Úrral az Édenben, s a Biblia világosan utal arra, hogy a bűnbeesés után más lett az érzékelésmódjuk a világról, mint előtte.
A szentek életének eseményei azt bizonyítják, hogy Istennek ezek az ajándékai ma is léteznek, és működnek, bár a tudatlanságunk és bűneink miatt sokszor csak „rejtetten” vannak jelen az életünkben.
Ennél a magyar férfinál - a Látónál - a lényeg az, hogy Istenben újra „felépült” és Istent keresve szolgálni kezdett. Ha elutasította volna Isten meghívását, most bizonyára egészen más életet élne. Isten ugyanis nem zaklat minket még az ajándékaival sem - bár van rábeszélőképessége! -, szemben a gonosszal, akitől kitelik minden különös, izgató akció, amivel csak felhívhatja magára a figyelmet, hogy aztán ölhessen és pusztíthasson.
Azt is fontosnak tartom nyomatékosítani, hogy a természetes képességek nem fejlődhetnek természetfelettivé, a látásból nem lesz szuperlátás, a hallásból szuperhallás, vagy a lelki érzékenységből valamiféle termé-szetfölötti antenna! Tehát az ember nem fejlődhet Istenné, ez keleti, és gnosztikus elképzelés. (Az ember örök vágyát az istenülésre meglovagolva, a „new age mozgalom” kínál ehhez mindenféle okkult, mágikus és zavaros kurzusokat.) Valójában Isten lép be szuverén módon az ember életébe, és jelenti ki önmagát, az Ő tetszése szerint..."
(Részlet aSípos (S) Gyula: Látó - a teljes könyv című kiadványunkból. Bővebb információ a Könyveink menüpont alatt.)