Tiltakozó öngyilkosság, óriási tömeg a párizsi meleg-házasság elleni tüntetésen

Kategória: Cikkek, írások
Megjelent: 2013. május 27. hétfő

A múlt héten egy idős történész tiltakozásul nyilvános öngyilkosságot követett el, vasárnap pedig a rendőrség szerint 150 ezer, a szervezők szerint egymillió ember vett részt a párizsi tüntetésen, amely az egyneműek házasságát lehetővé tévő törvény ellen tiltakozott.

Bővebben...

Vitairat a nevelésről

Kategória: Cikkek, írások
Megjelent: 2010. július 21. szerda

Sípos (S) Gyula: Vitairat a nevelésről

 

I. Védelem vagy felkészítés
II. A szeretetről
III. Vegye fel a keresztjét...
IV. Hitvallás vagy kínvallás

 


I. Védelem vagy felkészítés

Abban az időben történt, hogy odamentek Jézushoz a tanítványok és megkérdezték tőle;
'Ki nagyobb a mennyek országában?" Odahívott egy gyereket, közéjük állította s azt mondta; 'Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg,
s nem lesztek olyanok mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.
Akí tehát megalázza magát,
mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.
Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben,
engem fogad be.
De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek kőzül a kicsik kőzül, akik hisznek bennem,
jobban járna, ha malomkővet kőtnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék.
Jaj a világnak a botrányok miatt!
/Máté 18.1-7./

Jézus a gyermeki bizalmat, tiszta hitet, igazságosságot és egyszerűséget állította itt közénk. Tette ezt épp azért, mert mi már rég nem vagyunk gyermekek, "kinőttük" a gyerekes dolgokat. Okosak vagyunk és bizalmatlanok, rafináltak, s bár testünk egyre tisztább, hála a kozmetikának és higiéniának /reklám-tisztaság, body-milk-mind/ lelkiismeretünkről már nem mondhatjuk el ugyanezt. Most gyermekeinket is tönkretesszük - úgymond "felkészítjük” őket az életre. Jaj nekünk e botrány miatt!

Nem volt ez mindig így. A felkészítés ideológiája előtt létezett a gyermekkor védelmének elgondolása. Akkor a felnőttek világa "külön világ" volt, tiszteletet parancsoló és a gyermek "fölött" álló. Gyereknek lenni azonban nem "elnyomatás" volt (ezen elgondolás sem igen létezett akkoriban), hanem az élet természetes részeként megélt állapot - s annak egyik jellemzőjeként általában biztonság. (Hiszen talán mégsem a gyufaáruslányka helyzete volt a jellemző...) A gyermek számára adott volt a család és általában a felnőttek tekintélye és hierarchiája - ahogy máig is minden kicsi megéli azt. Ma az ezen az adott állapoton alapuló nevelési stratégia "nem ajánlott". Megvalósítása nehézségekbe ütközik többek között a családi élet szétesése, a nők munkába állása és a kulturális közeg megváltozása miatt is. A gyermekkor védelméről és elkülönültségéről vallott nézetek helyébe így az "életre való felkészítés/felkészülés" lépett. Tragikus, de ma a szülő abban vált érdekeltté, hogy gyermekei minél hamarabb "önállósodjanak". Ez az önállósodás azonban nem az önálló életre való felkészülést jelenti - mint amilyen volt az inasság a mester szoros keze alatt -, hanem csupán a szülőtől való elválasztottságot. Így a szülő a saját karrierjével, a saját munkájával, a saját szórakozásával törődhet.
Mindezzel párhuzamosan megfigyelhető az integrációra, a gyermek és a felnőtt közötti "fal" lebontására irányuló igyekezet. Ez együtt jár többek között az egyenlőség hirdetésével (nem rákérdezve ennek tartalmára), hierarchia- és tekintélyellenességgel. Nem mai nézetek ezek, de látnunk kell egy fontos különbséget: mást jelent egy merev, elnyomásra hajlamos rendszerben a tekintélyellenesség, és más ma, amikor szinte már senkinek sincs tekintélye, a szülőnek és a tanítóknak sem.

Megfigyelhető, hogy korunkban egyre inkább és egyre kisebb korban a gyermek dönt (a ruhaválasztástól a tanulandó tantárgyakig) anélkül, hogy ehhez a képességei, lelki érettsége meglenne. Viszont akaratossá, követelőzővé lesz, hiszen megszokta, hogy "dönthet" - így élete folyamatos dackorszakká válik. Kevéssé szabálykövető és alkalmazkodó - hiszen erre már a családban sincs szüksége. A tévé előtti időkben a gyereket rá kellett nevelni, hogy tudjon türelmesen várni, ha a szülő mással foglalkozik, lehetőleg ne szóljon bele a rá nem tartozó dolgokba, legyen fegyelmezett, és képességeit felhasználva (kibontakoztatva) foglalja el magát. Ma mindezt helyettesíti a tv bekapcsolása. A „gyereket látni kell és nem hallani" szlogen helyett "a tv-t nézni és nem zavarni" mondat lett egyre érvényesebb.

A generációk természetes hierarchiáját felváltotta a fiatalság felértékelődése. Míg régebben a gyereket önállótlannak és gyengének tartották, ma szívesebben látják erősnek és függetlennek. "Először a nőket és a gyerekeket mentsétek" - hangzott régen a hajóskapitány parancsa süllyedéskor. Ma egyre többen tennék fel a kérdést, hogy miért pont őket és miért pont én?
Sokszor "jópofának" tartják a gyerek szabadszájúságát, önkiszolgálását a máséból, sőt "életrevalónak" mondják - fel sem mérve, milyen életre való, s mit engednek szabadjára valójában... Egészen a közelmúltig elképzelhetetlen volt, hogy egy gyerek tiszteletlenül beszéljen a szüleivel - általában a felnőttekkel - hogy szidja, csúfolja, netán kezet emeljen rájuk. Ma lehetséges, és ez a tisztelet nélküliség kisugárzik minden létezőre, a tárgyakra és természetes környezetre is. A rosszul felfogott partnerség - amely nem vet számot a korral, képességekkel és a különbözőségekkel - hatásai már tapasztalhatók, következményei kiszámíthatatlanok...

A gyermek bízik szüleiben, a szülő gyermekében, bíznak társaikban, vezetőikben, s végül bíznak Istenben, akítől minden ered. A bizalom és a hit azonban felülrő1 sugárzik lefelé. A feltétlen bizalom feltétlen tekintéllyel együtt jelenik meg a csecsemő életében, s ez is a szülő felől árad a gyermekre, s csak ő tudja lerombolni ís azt a családban. Mégis, a bizalom és a hit formái gúny tárgyává lettek. Felvilágosult ember nem hisz, legfeljebb önmagában, abban amit a szemével lát, kezével megfog. Így mindent látni, fogni, mérni akar. A bizalom pedig nem megfogható, nem megmérhető és nem megmagyarázható. Van - vagy nincs. Bizalom híján az iskolában és a családban egyaránt beköszöntött a mindig mindent megmagyarázni és beláttatni akarás felőrlő világa. Bizalom nélkül ugyanis minden kérdésessé válik...

A felnőttek tiszteletének alapja vélt vagy valós tisztaságukban, tudásukban, rejlett. Ma a gyermek nagyon korán betekinthet a felnőttek világába - általában a tömegkommunikáció által mutatott képen keresztül – és példaképek, hősök helyett agresszivitást, vért, könnyeket, tökéletlenséget talál. Lelkileg még nem érett, értelmével sem tudja feldolgozni a látottakat, szorong, cinikussá válik, mégis, egyedül ezt a "meglátott" értékrendet sajátíthatja el - s így egyre kezelhetetlenebbé válik. A felnőttvilág titkainak feltárulásával kialakul egyfajta "én aztán tudom" korai öntudat. Innen-onnan összeszedett "tudásával" a gyerek egy kusza világot lát, amelyben az a legjobb, ha ő is úgy tesz, ahogy a felnőttek. "Van egy-két őslény az osztályban - írja egy ötödikes fiú. - Soha nem akarnak elmenni szórakozni, csak a játékautók és a rabló-pandúros játékok érdeklik őket. Meg sem próbálnak menő módon viselkedni."

A szórakozás és a játék kettéválik. Ma 6-10 éves korban a gyerekek már ugyanúgy "szabadidő-tevékenykednek" , mint a felnőttek. Nézik a tv-t, a videót, játékuk videójáték. Elég, ha egy csoportban azok a legnépszerűbbek, akik - úgymond - túl vannak már a játékokon - s akik még szívesen játszanának, azok is szégyelleni kezdik, hogy "még gyerekek".
A játék a megélt élmények feldolgozása, a tapasztalatok elrendezése, a szorongások feloldása és a belső világ építése és megfeleltetése a külsővel. A szórakozásból kimarad ez a teremtő aktivitás. A játék híján fel nem dolgozott élmények pedig visszaköszönnek a szorongásokban, de a gyermeket körülvevő világ iránti közömbösségben is - ami utat enged a rombolásnak.

A biztonság érzése, amelynek kialakításához bizalom, világos, áttekinthető szabályok és azok következetes betartatása szükségeltetik, szóval a biztonság érzése teszi lehetővé, hogy a gyerekek a játékkal, tanulással önfeledten foglalkozhassanak, vagyis hogy gyerekek lehessenek. Ha túlságosan feloldódnak a szabályok, ha mindig a gyereknek kell döntenie, ha minden hatásra figyelnie kell, mert semmi sem megszokható, kiszámítható - akkor létfontosságúvá válik számára az éberség, a gyanakvás, az énközpontúság... akár egy felnőttnek...
Biztonság és védelem - amelynek egyik alapja egy biztos, átlátható hierarchia. A gyermeknek joga van a biztonságos, önfeledt gyermekkorhoz, amelynek útjában áll, ha túl korán belekényszerül e felnőttvilágba. Joga van az ártatlanságra (hogy elfelejtettük ezt a szót!). Bizony, a világ dolgainak ismerete súlyos teher nekünk felnőtteknek is. Talán jó, ha a gyerek is lát bizonyos összefüggéseket - talán el sem rejthetnénk ezt előle. Az "életre való felkészítés" azonban nem lehet "pocsolyába vetés", merthogy "az élet besároz". Lássa bár a felkavart vizet - így tudja, mit kell kikerülnie -, de ne kelljen benne megfürödnie, mert mások benne fürdenek!

A rend betartatása éppúgy nem zsarnokság, mint ahogy a rend-nélküliség sem szabadság. Gondoljunk csak bele életünk rendezett mindennapjainak megtartó erejébe. (Tarts rendet, s a rend megtart téged - régi bölcsesség ez.) Bizony, még a tündérmesék csodás világa is szigorú szabályoknak engedelmeskedik. Hamupipőkének éjfélkor el kell jönnie a bálból. Ha megkérdezné - ahogy ma sokan, "szabadságra nevelésük" következtében megtennék - hogyan van az, hogy éjfélkor el kell jönnöm, a tündér minden bizonnyal visszakérdezne (Chestertonnal szólva): hogyan van az, hogy éjfélig ott maradhattál?
Természetes körülmények között hamar megtanulhatjuk, hogy az élet szükségszerű velejárója a rend, s azt is, hogy a "rendetlenség", az összhang megbomlása a szabadság elvesztését, a diktatúrát jelenti. Ha elvész a rend bonyolult összhangja, ha pl. egy tengeri ökoszisztéma rendjének összeomlása miatt robbanásszerűen elszaporodik a zöldalga, akkor veszélybe kerül az ökoszisztéma minden élőlénye - utoljára maga a zöldalga is...

A szabadsághoz mindig hozzátartoznak a korlátok is. Valami megtétele mindig választás, döntés valami mellett, valami ellenében. Cselekvés, kiválasztott út, ami feltételezi, hogy a többi útról lemondtam. A mai ember - s ez a nevelésben is érvényesül - nem óhajt lemondani semmiről, így hát nincs is semmije, egyre többet markol, s egyre kevesebbet fog. (Bizony, lelkünk közömbös ürességét nem feledtethetjük a körénk zsúfolt tárgyak birtoklásával...) Látnunk kell, hogy a nevelés a lemondás tanítása is, a döntés és választás tudományának elsajátíttatása. Azt kell most már eldöntenünk, mi az, ami mellett ki akarunk tartani, s mi az, amiről jó szívvel lemondunk...

A felkészítés ideológiája a gyermekkor elvesztését, elvesztegetését jelenti.
Így a gyermek nem "fantáziálhatja bele" életébe a körülötte lévő embereket, tárgyakat, természetet, stb. Már a homokozóban is mindig magát kell megvédenie. Végül létünk, hiányunk egyaránt "közömbös" lesz neki - mint a kőarcú cowboynak - s ez tragédia. Lassan az a paradox helyzet áll elő, hogy az iskolának kell megtennie mindent - családokkal való kapcsolatában, módszertanában, stb. - hogy a gyermekkor boldogságát visszaadja a gyermeknek. Erre figyelmeztet a "bomlások korának" jellegzetes vallomása is: "Amikor szüleim házassága felbomlott, minden összekuszálódott körülöttem. Ők túlságosan is a saját bajaikkal voltak elfoglalva, semhogy maradt volna idejük arra, hogy rám figyeljenek. Így tulajdonképpen önmagam neveltem fel magamat. Gyorsan kinőttem a gyermekkorból, gyorsabban, mint a többi gyerek, de valahogy mégis ők az érettebbek. Vagyis a dolgok pont fordítva működnek. Sokkal több figyelmet és megértést igényelek, mint a normális körülmények között, lassabban érő barátaim többsége."  Mondjuk ki: „az életre való felkészítéssel" szemben épp a „gyermekkor védelme" készíti fel legjobban a tanulót az életre.

A felkészítés ideológiájához jól illeszkednek azok a nézetek, amelyek az "iskola liberalizálódásához", lassez faire nevelési szemléletéhez fűződnek. E nézetek azonban túlhaladottakká váltak vagy bennük sajátságosan összekeveredtek a célok a módszerekkel. Túlhaladottak annyiban, hogy a gyerekek mára igen nagy tömegű és könnyen elérhető "élvezeti ingerbő1" választhatnak, amelyek finoman, de tudatosan és agresszíven (nem vagy alig kikerülhetően) manipulálják őket. Védeni kell őket, mert könnyen passzív fogyasztóvá, közönyössé, kiéltté, szorongóvá és erőszakossá válhatnak - egyszóval pont olyanná, amilyenné tétellel az autokratikus iskolát vádolták. Az ilyen megengedő gyakorlat kiszolgáltatja a gyereket egy külső, és általa nehezen kontrollálható erőnek. Bizonyos értelemben tehát éppen az iskolának kell megvédelmeznie a gyereket a civilizáció ilyen ártalmaitól...

A megengedő elmélet és gyakorlat vallói könnyen összekeverik a nevelési értékhierarchiát a tudáselsajátítás módozataival. Küzdenek a dresszúra ellen, s közben kihúzzák a gyerek lába alól a biztos talajt. Kreativitásra nevelnek - igen helyesen - de közben engedik, hogy a tanuló morálisan is "kreatív" legyen. Sőt olykor pont fordítva: 45 perc leült kínjai után a szabadszájúság engedett kompenzációja következik...

A védelem és biztonság tehát szabadságot jelent a civilizáció nyomasztó hatásai alól. Nem eltitkoltságot, hanem értő feldolgozást. Ha tudni akarjuk, mit jelent mindez, csak meg kell figyelnünk, mit tesznek gyermekeink, amikor nincsenek arra kényszerítve (akár áttételesen, éppen hiányunkból fakadóan is), hogy valami, általunk fontosnak tartott dologra figyeljenek. Kijátszák magukból a világot, megelevenítik, feldolgozzák, semlegesítik nyomasztó, szorongó érzéseiket, élményeiket.
Természetesen önfeledten játszani csak biztonsághan lehet...

II. A szeretetről


'Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlőld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket,
és imádkozzatok üldőzőitekért. Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.
Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek?
Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes.”
(Máté evangéliuma 5. fej., 43-48.)

Mi szeretünk, szeretetünk emberi szeretet. A jót jutalmazzuk, a rosszat büntetjük. Milyen hamis mindez! - bár minket arra tanítanak, így szeressünk. Csakhogy a Szeretet feltétlen. Bár gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. "A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr." /lKor. 13.4-7/ Könnyen beláthatjuk, erre a szeretetre mi egyedül képtelenek vagyunk. Magunkra maradunk csoportunkban, s ez a szeretet, ez a filia megfakul, elkopik a folyamatos gyötrődésben, meg nem felelésben. Bár akarjuk, újra és újra kudarcot vallunk, vádoljuk magunkat és a gyereket, aki nem akar figyelni, tanulni, megjavulni - egyáltalán, mit akar ez a gyerek? - cinikussá válunk, letudjuk óráinkat, napjainkat...
De mi nem vagyunk egyedül. Van Akibe kapaszkodhatunk. Az Isten szeretet, s Isten folyamatos önátadásába merítkezve el tudjuk fogadni magunkat is korlátainkkal együtt, s a gyerekeket is, "hibáikkal" együtt. Agapé, isteni szeretet. Szeretet, amely hiszi, hogy mindannyian képesek vagyunk a jóra, agapé, amely a szeretetet önmagáért adja. Csakis ez tehet képessé minket arra, hogy az osztály legrosszabb, legneveletlenebb tanulóját is elfogadjuk és szeretni tudjuk. Csak ha elfogadjuk önmagunkat olyannak amilyen s a gyerekeket is olyannak amilyenek, csak akkor válhatunk olyanná, amilyenné szeretnénk lenni, s csak akkor tudjuk a gyermekeket is olyanná nevelni, ami méltó az emberi léthez. Ez a nagy titok, ez a paradoxon. Más szavakkal elmondva: amíg egy mércéhez akarjuk igazítani osztályunkat, menthetetlenül "elbukunk". Ha elfeledjük - megnyerjük azt.
Lássuk be: ez a szeretet nem pusztán érzelmi, hangulatokból táplálkozó, jónak s rossznak kiszolgáltatott. Ez a szeretet tudatos akarati döntés következménye. Cselekvéseink ebből a tudatos akarati döntésből származnak, s nem pillanatnyi érzelmeinkből. Hitünk e szeretetbe kapaszkodik, s nem érzelmeinkbe, akaratunk hitünkkel kapcsolódik mindennapjainkba, s nem érzelmeink, érzéseink által...

A szeretet szolgálat. Szolgálat, amelyet akkor is gyakorolnom kell, ha fáradt vagyok, ha kimerültem. A tanítás és nevelés szolgálat, amely a szeretet által nyeri el biztos alapját. A tanítás és nevelés szolgálat, amelyben minden nap meg kell újulnom, amelyet ha esik, ha fúj, tennem kell. A tanítás olyan hivatás, amely az elhívottat is egyre inkább nemesít(het)i. A tanításban megvalósuló szeretet a szeretetben megvalósuó tanítás. Egy.

Mintha fogantatásunktól kezdve a szeretet kapcsolna a világba. Ahogy a kismama keze megnyugszik pocakján - ez a megnyugvás a szeretet. S születésünk után e szeretetért sírunk minden nap. (A csecsemőotthonokban lévő kisbabák rendesen kapnak enni, tisztába is teszik őket - feladat! - s ha csak ezen múlna... mégis testileg, szellemileg visszamaradottabbak családban növekvő társaiknál - mert hiányzik a dajkálás, a szó, a szeretet. Szeretet, amely hozzáköt a világhoz, simogatás, amiért érdemes ébren lenni vagy aludni, enni és büfizni.)
Ha nincs szeretet, mi tartsa ébren az érdeklődést? A gyűlölet? Hiszem, kezdetben egyikünk sem tud gyűlölni. De eljön az idő, hogy megtanulunk, s így fásulunk bele (belegyökerezünk, kitéphetetlenül/ e nemszeretem világba.

A legnagyobb ajándék az, hogy szerethetünk.
Nem érdekeink, nem mérlegelt hasznunk s mégcsak nem is csevegéseink (akár a szeretetről is) kapcsolnak társainkhoz. Aki nem tud szeretni, akit gyermekkorától megfosztottak a szeretettől úgy, hogy csak fájó hiánya él benne - az félig halott. De kicsit mindannyian halottak vagyunk. Kicsit mindannyiunkat megöl az olyan élet, amelynek nem felvállalt alapja a szeretet. Kicsit mindannyiunkat megöl(t már) az iskola is...

Mi tényeket tanítunk, s hisszük, hogy a kerek világ a tényekből összeáll. Úgy gondoljuk, ha elég sok tényt tudunk, akkor megérthetjük, mi az ami van, mi történik velünk, s ha változtatni akarunk, hogyan kell cselekednünk. E szemléletmódunk foglya iskolánk is. Akkor is tényeket oktat, amikor nevelnie kellene, még a felszabadultság perceiben is a levonható, megtanítható "tanulság"-ot keresi. Pedig milyen hamis mindez!
Ha a világ zavarosnak, csüggesztőnek tűnik, hát tőlünk tűnik annak. Tankönyveinktől, amelyek titokban tartják, hogy milyen célok szolgálatában írták őket, tanárainktól, akik maguk sem tudják megfogalmazni mi az, ami az ilyen természetű ügyekben vezeti őket.
Volt idő, amikor még azt mondták, a cél: Isten, és az Isten országa. Az egyetlen Isten, amelyről Szent János apostol azt mondja: „Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, S az Isten is benne marad. /.../ Ha valaki azt állítja, hogy: "Szeretem az Istent", de testvérét gyűlöli, hazudik. Mert, aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát." Isten- és emberszeretet, amelyet Krisztus főparancsnak mond: "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták."

III. Vegye fel a keresztjét...

A szabadság rend nélkül káosz. A rend szabadság nélkül falanxter. A rend és a szabadság eszméje csak a szeretetben valósulhat meg.
A teremtett világban minden súly, szám és mérték szerint elrendezett, Isten akarata szerint. Az Isten szeretet, s a mi szerető Istenünk az embert szabad akarattal teremtette - éppen mert enélkül képtelen lenne a szeretetre -, így az embernek szabadságában áll elfogadni vagy eltaszítani magától Isten szeretetét és vele az Ő rendjét is. Pedig Isten szeretete és rendje megmutatkozik a teremtményekben és a természetben magában is. Megnevezhetjük: szépség, jóság, célszerűség, elrendezettség.
Az Isten szeretete lett nyilvánvalóvá Jézus Krisztusban. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. "

Szókratész beszél a bábáskodás módszeréről, amely - mint a jó bábaasszony - napvilágra segíti az emberben rejlő jót, lenyesegeti a rosszat, hogy a vezetett felnövekedvén sok és jó gyümölcsöt hozzon. A bábáskodás útja az alázat útja, amely meghajlik tanítványai képességei előtt, s ahhoz méri az oktatást. A bábáskodás útja Isten útja, aki szabadsággal ajándékozott meg minket, s meghajlik akaratunk előtt (tanúsága ennek Krisztus keresztje), de aki soha nem szűnik meg a jóra késztetni, hívni minket...

Rend mindig van, ha rejtetten is. Még az is a rendhez tartozik, hogy lehet rendetlenkedni.
A rend nem külsődleges, ámbár külsőségekben is megnyilvánul.
A fegyelem legelőször is önfegyelem, az uralom önuralom.
Így gyökerezik az isteni rend a közösség szeretetében. Ha jobban szeretem önmagam, mint társaimat, akkor nem fejlődik ki bennem önuralom, önfegyelem, legfeljebb az önakarat torzója -, mert hiszen mindig arra törekszem, hogy azt tegyem, amit épp akarok. Avilai Szent Teréz azt tanítja, a lelki életben való előrehaladáshoz a kezdő lépés az önismeret, az állhatatosság és a lemondás elmélyítése. Ha tehát képessé akarok válni társaimat jobban szeretni önmagamnál, akkor szükségem van az önfegyelemre, önismeretre, az alázatra és az engedelmességre, a lemondás képességére - mindarra, ami segít eljutnom a tökéletes szeretetre.

A természetben megtapasztalható rend és szépség a Szent jele. Szeretetünk úgyszintén. Mindennek megvan a maga szent liturgiája. Ha képesek vagyunk társaink között (otthon, az iskolában, stb.) megeleveníteni ezt a szent liturgiát, akkor kétség kívül ott van az Isten országa, s annak jelei: békesség, szeretet, irgalom, csendesség - és vágy az imára...
A rendezetlenség nyugtalansággal és zaklatottsággal párosul, a rend szépséggel és nyugalommal. (Avagy a gnú-csorda együtt sétál a jóllakott oroszlánnal.) Mindennek megvan a maga természetes rendje. Érdemes erre a rendre építeni. De figyelmeztető a "legyek urának"  tanulsága; az értelmes vezetés hiánya könnyedén katasztrófába vezet. Merthogy a vezetés (képessége) is beletartozik ebbe a rendbe...

IV. Hitvallás vagy kínvallás

„Nem éppen régen tőrtént, hogy az angol királyné egyik minisztere (Palmerston lord) meglátogatott egy torinói intézetet. Egy nagy terembe vezették, ahol kb. 500 gyermek tanulgatott. Nagy volt a meglepetése, amikor azt a nagy gyermeksereget teljes csendben és felülgyelők nélkül látta. Csodálkozása még nagyobb lett, amikor megtudta, hogy talán egész éven át sem fordult elő zavaró szó, nem kellett büntetni vagy fenyíteni. Ugyan mondják meg, hogyan lehetséges elérni ekkora csendet és fegyelmet? - kérdezte. - Ön pedig - titkárához fordulva - írja fel, amit mondanak. Uram, felelé az intézet igazgatója, a nálunk használt eszköz nem használható Önöknél. - Miért? - Mert ennek titkai csak a katolikusok előtt vannak feltárva. Ugyan mik azok? - A gyakori gyónás és szentáldozás, meg a jól hallgatott mindennapi szentmise. - Igaza van Önnek, mi híjával vagyunk ezeknek a hatalmas nevelési eszközöknek. Nem lehetne ezeket egyéb eszközökkel pótolni? - Ha nem használjuk a vallásnak ezeket az elemeit, nem marad más, mint a fenyítés: a bot. Igaza van! Teljesen igaza van! Vagy hitvallás, vagy kínvallás, ezt el akarom mondani Londonban. "

A fenti történet Bosco Szent János Oratóriumában játszódott le. Ő az, aki a XIX. század közepén nevelési eredményeivel híressé lett Olaszországban. Összegyűjtötte az utcán kallódó gyerekeket és szinte csodát művelt velük. Megszelídítette őket, a rosszat kigyomlálta, a jót kiteljesítette bennük. Szegény kis tanítványai megbecsült és tisztességes emberekké lettek. Don Bosco nevelési módszerét „megelőző módszernek” nevezte, amely "egészen az ésszerűségen, vallásosságon és a szereteten alapszik: azért kizár minden erőszakos büntetést, és igyekszik távol tartani még az enyhe büntetéseket is.” Azt írja nevelési elveiről:
„A megtorló módszerrel szemben a megelőző módszer előnyei a következők:
- az előzetesen figyelmeztetett növendék nem szégyenül meg,
- nem gyúl haragra a feddés miatt, mert abban mindig van egy megelőző és barátságos figyelmeztetés, amely megindokolja azt,
- az "ifjú" ingatag, amely egy pillanat alatt elfelejti a szabályokat - ezért a megtorló módszer alkalmazása esetén gyakran azért kapja a büntetést, amire nem is figyelt, nem emlékezett, s nyilván elkerült volna, ha barátságosan figyelmeztetik,
- a megtorló módszer megakadályozhat ugyan valamit, de nehezen javítja meg a tettest. A feddés után keserűség, tüske marad a szívben, s bosszúvágy, míg a megelőző módszer baráttá teszi a nevelőt, aki meg akarja szabadítani a kellemetlenségektől, büntetésektől növendékét,
- a megelőző módszer esetén oly módon kap figyelmeztetést a növendék, hogy a nevelő mindenkor a szív nyelvén beszélhet vele.”

A fenti elvek gyakorlása csak a Szeretetre támaszkodva lehetséges. Szent Pál szavaival: "A szeretet hosszútűrő, kegyes, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. "
Ennek a csodának - mert nevezzük nyugodtan annak, hiszen tudjuk, mire képes csak egy osztálynyi gyermek is - az alapja az Istennel megélt bensőséges kapcsolat volt. És Ő az, aki ott szolgál minden szentmisében, ott munkálkodik minden nevelő és nevelt lelkében. A szentmise-áldozatban jelenlévő Isten csodája ez. "Így az is élni fog általam, aki engem eszik." - mondja Jézus. "A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne." Sokan megbotránkoznak akkor szavain - "Ettő1 kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele." - s sokan ezt teszik ma is. De Isten maga tesz tanúságot önmagáról, ahogy tanúságot tett Don Bosco Oratóriumában is. A mise szent rendje sugárzott át és képeződött le a teremben, így vált Istenben szeretetté és renddé a nyughatatlan vibrálás.
Ezért mi válasszuk a hitvallást, kiáltsunk fel Péterrel együtt: "Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás."

1993. M.LN.D.

Megjelent a Mérővessző című kötetben.

Sándor István vértanú – legyen kisközösségeink védőszentje

Kategória: Cikkek, írások
Megjelent: 2013. május 27. hétfő

Talán meglepő a címben foglalt állítás, annak megfogalmazása, de nem véletlen. És annak teljes tudatában írom ezt így, hogy Sándor István tudvalevően szalézi szerzetes volt és mindvégig rendi hivatásához hűségesen élt, következésképp a szalézi rend nyilván joggal tekinti őt saját szentjének (boldogjának). Ugyanakkor - őrá emlékezve - azt is figyelembe kell vennünk, hogy mivel foglalkozott, mi volt az a tevékenysége, ami mártíromságához vezetett.

Bővebben...

Egység és kétség

Kategória: Cikkek, írások
Megjelent: 2010. július 21. szerda

Sípos (S) Gyula: Egység és kétség

 

"Csakhogy! – emelhetjük fel mutatóujjunkat és máris sorolhatjuk a problémákat, az eretnek tanításoktól kezdve az önjelölt világmegváltók nagyívű tervein keresztül a vallási tőzsde nagy pénzmoguljaiig..."

 

„De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért s, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek, hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, mint ahogy engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt. Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük.”
(János 17, 20-26.)

Valóban szeretnénk egyek lenni, hogy  „elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”, azaz higgyen a világ Jézus szavainak és elfogadja az Általa felkínált lehetőséget a megmenekülésre. Csakhogy! – emelhetjük fel mutatóujjunkat és máris sorolhatjuk a problémákat, az eretnek tanításoktól kezdve az önjelölt világmegváltók nagyívű tervein keresztül a vallási tőzsde nagy pénzmoguljaiig. Mind-mind az egység akadályai - de nem vagyunk-e mindannyian eretnekek valaki más szemében? Megfeledkezhetünk-e a tanbeli különbségekről egy szeretetbeli közösség kedvéért, vagy ragaszkodjunk az általunk hitt igazsághoz, bízva Istenben, aki majd elvezeti a többieket is „a teljes igazságra”? Mondhatjuk-e: nagy az Isten állatkertje, elférünk benne mindannyian?

Azt mindenképpen látnunk kell, hogy az Egyház első évszázadai a krisztusi tanítás megértése, kibontakoztatása és tisztasága megőrzésének nagy küzdelmében teltek el. Csak a kr. utáni negyedik századra rögzült véglegesen, hogy mely keresztény iratok kerülnek be abba a kánonba, amelyet ma Újszövetség néven ismerünk. (Az Ószövetség könyveinek tartalmáról vitatkoztak ugyan, de könyvei /egy része/ kánoni jellegét nem vonta kétségbe 15 évszázadig senki - a reformátorok nemzedéke veti majd el iratai bizonyos részét új kánon érdekében...) 
Az egymás után tartott zsinatokban fokról fokra nyeri el végső formáját az az alapvető dogmatika, amelyet ma általában elfogadnak a keresztény felekezetek: az egylényegű Szentháromságban három személy van, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A Fiú testesült meg a Megváltó Jézusban, aki egyszerre tökéletesen Isten és tökéletesen ember, s aki élete példájával, tanításával, kereszthalálával és feltámadásával megváltott minket, szabadulást hozván a bűn rabsága alól az örök életre.

Nincs új eretnekség  a nap alatt. A gnosztikus tanok, a korabeli okkult és mágikus praktikák, tapasztalatok ma a New Age tanaiban keltek új életre. Jézus istenségét tagadják az unitáriusok éppúgy, mint a Jehova Tanúi, akik a Szentlélek személy voltát is tagadják. Akadnak viszont, akik a Szentlélek oly biztos pecsétjét hordozzák magukon, hogy tévedhetetlenül döntenek az élet minden dolgaiban  és kényúrként uralkodnak követőiken.
Azt is el kell ismernünk, hogy a hamis egyházak a mi hibáinkból és mulasztásainkból élnek. Erejüket nem tanrendszerüknek köszönhetik, hanem annak, hogy betöltenek valami olyan hiányt, amelyet az Egyház nem akar/tud betölteni. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Jehova Tanúi követőinek jó része – amely a népesség szegény, kevéssé művelt részéből kerül ki – nem a „teológiai finomságok” miatt lesz a gyülekezetük tagja, hanem azért, mert hetente többször meglátogatják őket, közösen olvassák velük a Bibliát – azaz megszólítják őket a saját életállapotuknak megfelelően. Úgyszintén azok a fiatalok, akik éhséget éreznek a szívükben Isten után, de életállapotuk, neveltetésük és a világi kultúra miatt teljesen szétszórtak, lelki képességeikben elkényeztetettek, nehezen találják meg Istent a szentmisében, amely fegyelmet, összeszedettséget és már Istenre irányult lelkiállapotot feltételez. A gitáros, beszélgetős összejövetelek viszont „kiszolgálják” ezt a szétszórtságot, s ezen keresztül ragadják meg a fiatalt és vezetik – olykor Istenhez, olykor egészen máshová...

Az egyházban is minden lelkiségi mozgalomnak meg kell harcolnia saját eretnekségeivel.
Azokat a csoportokat, amelyek a lelki megújulást helyezik előtérbe (pl: a karizmatikus mozgalmak), olykor az a veszély fenyegeti, hogy oly mértékben vetik el maguktól a „csupán hagyományokat”, míg végül hitehagyásba esnek. És valóban: ha az egyház struktúrája és szentségei csupán szokások, ki akadályozhatja meg, hogy mi létrehozzunk egy sokkal jobb, egy valóban krisztusi egyházat? Ha a szellemi tapasztalatok az egyedül valóságosak, ha Krisztus teste – az Egyház – csupán lelki valóság, amelynek nem feleltethető meg semmilyen földi struktúra, akkor miért kellene nekünk bármilyen közösségi rendet elfogadnunk, amely nekünk kényelmetlen?
Azokat a lelkiségeket, amelyek valamilyen igaz és jó magánkinyilatkoztatást építenek be vallásgyakorlatukba (pl.: a máriás lelkiségi mozgalmak), az a veszély fenyegeti, hogy a krisztusi tanítás alapjairól elfordítva figyelmüket, mindig új és új kinyilatkoztatásra vágyakozzanak, üzeneteket várjanak, titkok tudói legyenek – azaz a „fülüket csiklandozzák” -, s így végül a mindig nagyon érdekes ám hamis kinyilatkoztatások hálójába keveredjenek.
Akik a Biblia tanulmányozását és az Egyház hitigazságait helyezik a középpontba, azok könnyen úgy találhatják, hogy az abban szereplő tanok szinte elérhetetlen ideálok. Többféle rossz választ is adhatnak erre a kihívásra. Teljes következetességgel akarnak törekedni az ideál megvalósítására, de közben törvénykezővé és ítélkezővé válnak, valamint egyre hosszabb időszakot tartanak szükségesnek a külső érdeklődők számára, hogy beavattassanak a hitigazságokba. Téves következtetés az is,, amikor úgy vélik, hogy az ideálok csupán elérhetetlen vágyképek, amelyeknek nincs kötelező érvényük, s így kompromisszumot kötnek akár a legvadabb bűnökkel is, „a szeretet és megértés nevében”, azaz az evangéliumot akarják a világhoz hasonítani, remélvén, hogy akkor majd könnyebben elfogadják az emberek. És mit mondjunk az egyházi munkát „hivatali időbeosztásban” végző papokról, lelkészekről,pásztorokról és hitoktatókról,, akik belefáradva a „napi robotba”, s alig várják, hogy magukra zárhassák lakásuk vagy plébániájuk ajtaját, hogy ott ne zavarja őket senki?

A legnagyobb akadályai a keresztények közötti egységnek mégis valószínűleg azok az emberek, akik csupán céljaik eléréséhez szükséges eszköznek tekintik a krisztusi hitet, akik ambícióikat egy keresztény gyülekezet megteremtésében vélik valóra válthatónak, valamint azok lelki problémák és szellemi megkötözöttségek, amelyeket ezek az emberek magukban hordoznak, s amelyek rajtuk keresztül kisugárzódnak az egész közösségre. Belőlük lesznek a szuperkeresztények, az önmagukat tévedhetetlen apostoli ajándéknak nevezők, a nagy manipulátorok és nagy vádolók, a keresztény világfiak és a kiválasztottak eleje.
Ők azok, akik vallják, hogy „minden a kegyelem”, mégsem fogadják el, hogy a megszületett kisbabát is átjárhatja ugyanez a kegyelem és bekeresztelheti Isten országába. (Avagy az egyetlen bűn, amelyet nem lehet megbánni az áteredő bűn, az ősbűn, amit csak lemosni lehet – a csecsemőnek nincs mit megbánnia és nincs mit megvallania, viszont részesül a Szentlélek pecsétjében és védelmében, belenövekedvén abba a korba, amikor már képes számot adni a tetteiről...)
Ők azok, akik minden további nélkül gyakorolják a bűnök alóli az oldás hatalmát, sőt bátorítják követőiket is, csak épp a gyónás szentségében nem tudják e hatalmat felismerni.
Ők azok, akik „isteni sugallatra” képesek megmondani, egy fiú és lány összetartozik-e, hiszen „kijelentést kapnak” erről, „Isten előtt” összeadják vagy szétválasztják a párokat, sőt még az együttélés szabályait is képesek aprólékosan elmagyarázni – csak a templomi esketési szertartást  tartják érvénytelennek, hogy helyébe a saját „áldásukat” rakhassák.
Ők azok, akik igyekeznek szó szerint venni a Szentírást minden olyan helyzetben, ahol ez érdekükben áll, de azt mégsem hiszik, hogy Jézus valóban komolyan gondolta, amit a testéről és véréről mondott: az én testem valóban étel, az én vérem valóban ital, aki engem eszik, annak örök élete van, és én feltámasztom azt az utolsó napon – hiszen akkor el kellene ismerniük a szentmise és az Eucharisztia valóságát.
Ők azok, akik vallják, hogy a Szentlélek elvezet a teljes igazságra, mégsem hiszik, hogy a katolikus egyházat is ugyanúgy vezetheti a Szentlélek, mint őket.
Ők azok, akik lelkükben melengetik önmaguk és terveik bálványait, miközben a templomokat bálványokkal teli démoni helynek bélyegzik, mert ott szobrok vannak, feledve Salamon templomának leírását a bronztengerrel, a bikák szobraivval és a faliképekkel, a frigyláda kitárt szárnyú angyalairól és a belehelyezett kődarabokról nem is beszélve... (Pedig ezek Isten egyenes utasítására kerültek oda – úgy tűnik, Ő is bálványimádó és ereklyetisztelő...)
Ők azok, akik abszolút szabadsággal rendelkeznek a gyülekezet vagyona fölött és áldásnak tartják a vagyoni gyarapodást – hogy aztán ugyanazzal a lendülettel átkozzák a katolikus egyházat (vélt) gazdagsága miatt. (Ha tudnák, mennyi egy plébános fizetése...)
Ők azok, akik vallják, hogy Krisztus teste egy és mi a tagjai vagyunk, mégsem hiszik a szentek közösségét, mintha csak a halál kikeresztelkedés volna Krisztus testéből, s nem beteljesedés és végső találkozás Teremtőnkkel és Megváltónkkal. (Mintha Isten – miután egész életünkben gyengéden hívogatott magához, épp a halál pillanatában mutatna fityiszt nekünk... vagy épp az életében testvéreit segítő embernek kellene lemondania szolgálatáról, amivel egyben személyisége nagyon fontos részét is elveszítené éppen akkor, amikor mindent meg kellene nyernie Krisztusban...)

Felismerhetjük e lelki vezéreket a körülöttük kialakult személyi kultuszról. Mindig erősek, mindig határozottak, soha nem tévednek és a gyülekezet fölött álnak. Elérhetetlen, megfoghatatlan példaképek és vezetők, akiket „munkatársak” sora zár el a közönséges tagoktól. (De hát nem ezt akarták tenni a tanítványok is Jézussal? Csakhogy Ő soha nem engedte e kettős mérce kialakulását...)
Felismerhetjük őket arról, hogy csak náluk van az üdvösség. (Ahogy az egyik magyar gyülekezet vezetője fogalmazott: mi vagyunk a legökumenikusabbak, mert nálunk volt katolikusok, volt reformátusok, volt evangélikusok, pünkösdiek egyaránt vannak.) Akik hozzájuk jönnek, üdvösséget nyernek, akik elmennek, elvesztik azt, mert démoni befolyás alá kerültek.
Felismerhetjük őket arról, hogy minden módon igyekeznek magukhoz kötni gyülekezetük tagjait. Nem riadnak vissza családok szétszakításától – hagyd ott a bálványimádót, hisz megmondatott: ne legyetek felemás igában a hitetlenekkel – nem riadnak vissza az érzelmi zsarolástól vagy a pszichikai nyomásgyakorlás különböző módozataitól és a megfélemlítéstől sem. Ha tehetnék, elszakítanának minden külső kapcsolatot, hogy egészen az övék lehessen a „testvér” gondolataival, érzelmeivel, kapcsolataival és pénztárcájával együtt.
Felismerhetjük őket arról, hogy náluk mindig „nagyobb a kegyelem”. Az egyik magyar gyülekezet is ezzel a szlogennel szakított szét több pünkösdi karizmatikus közösséget: gyertek oda, ahol nagyobb a kegyelem - természetesen náluk volt nagyobb. Közösségek és szolgálatok estek szét, régi barátságok szűntek meg e „nagyobb kegyelem” következtében...

Megismerhetők arról, hogy a lelki nyomásgyakorlást állítják a Szentlélek munkája helyébe. Ezért istentiszteleti alkalmaikon soha nincs megállás: a hangos és folyamatos zenét követi a több órán át tartó prédikáció. A belépőt az alkalom kezdetétől foglalkoztatják, ültetik, állítják, énekeltetik, tapsoltatják. (Az elfogadottól eltérő viselkedés gyanús, démoni befolyást sejtet,) Eltömik érzékeit és nem engedik, hogy, elrendezhesse gondolatait vagy csendben összeszedhesse magát. Egy ilyen „lelki nap” végére a jó testvérek már mindent hajlandók elhinni és megvallani: azt is, hogy szabadok mindentől és teljes örömmel dicsőítik az Urat, és azt is, hogy szabadulásra van szükségük a démoni hatalmaktól – amelyet természetesen csak a „felkent pásztor” hozhat el nekik.
Dogmatikájuk túlzó de nem következetes, érzelmeik hevesek de nem tartósak, szeretnének „saját társadalmat” kialakítani, közben egymás terheit is alig tudják elhordozni. A vége sokszor kiábrándultság, félbetört életek sora, olykor pszichológiai kezelés a félelmek és a függés miatt, s olykor bizony valódi szabadító szolgálatra is szükség lehet.

Közeledjünk megértéssel: e gyülekezetek tagjaiban sokszor megvan az őszinte szeretet Isten iránt és törekvés a szép és hitvalló keresztény életre.  Talán olyanok ők, mint az ifjú szülők, akiknek meggyőződésük, hogy sokkal jobban értenek a gyerekneveléshez, mint szüleik korosztálya. Sok évnek kell eltelnie, mire elismerik, hogy hibáztak, tévedtek, s talán mégis jobb lett volna megfogadni a szülők némely tanácsát...
Nem csak ők tehetnek arról, hogy Jézus Krisztus mellé megkapták vezetőjüket is, aki saját hálóját fonta köréjük. Mi is bűnösök vagyunk. El kell ismernünk újra: hibáink és mulasztásaink, bűneink miatt vesztettük el ezeket az embereket.
Mi vonzza a katolikus templomba a más felekezetű embereket? Neveltetésük hiányosságai miatt nem nyerhettek bepillantást az Egyház kincseskamrájába, amelyet a katolikus egyház őriz – gyülekezetükben viszont megláttak egy-két drágakövet, s azt a keveset, amit látnak, féltékenyen őrzik és olykor mélyebben átélik, szemlélik (s ezért többet is tudnak róla), mint a környezetükben élő katolikus hívő.

A katolikus templomba járók életszentsége és a kiszolgáltatott szentségek ereje egyaránt nagy vonzerő lehetne. Ha azonban ez utóbbit nem hirdetik (hittel) és nem emelik fel általuk Jézust, az Élet Urát, mi támogassa a kételkedők hitét? Ha a templomba járók életét a világ gyermekeinek életétől csak a heti egy óra templomi ücsörgés különbözteti meg – ugyan mi vonzót találjanak bennünk? Hogyan, ki által vonzza őket Krisztus?

Íme egy kép, amelyet az Egyház elénk tár az ige által: „Ők pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban. Félelem fogott el mindenkit: számos csoda és jel történt az apostolok által. A hívek mind összetartottak, és mindenük közös volt. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották, mindenkinek szükségéhez mérten. Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eledelt. Dicsérték Istent, és az egész nép szerette őket. Az Úr pedig naponta növelte az üdvözülendők számát.” Megvalósulhat ez az egység a keresztény felekezetek között? Egyszer bizonyosan, legkésőbb Krisztus visszajövetelekor. És addig? Megvalósulhat-e az egység a tanításban? Aligha. A szentségek terén? Nem valószínű. Az imádságban és a szeretetszolgálatban – már inkább. Igen, feltört a vágy az egyházakban, hogy közösen dicsőítsék az Urat és közösen szolgáljanak az elesettek és szenvedők felé. Látjuk ennek jeleit időről időre.
Ha egység nem is, de közösség kialakulhat, hasonlóan ahhoz, ahogy azt az apostol mondta: „Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik és ketten egy test lesznek. Nagy titok ez; én pedig Krisztusról és az egyházról mondom!”
A jó házasságban a férfi megmarad férfinak, a nő pedig asszonynak. Ha a férfi letagadná férfiúi voltát az asszony pedig nőiségét, ezzel nem jutnának közelebb az egységhez, sőt még azt is elveszítenék, amijük eddig volt. Ugyanez igaz a részegyházakra is. Ezért a katolikus élje meg teljes szépségében a katolikus hitét és segítse kincseivel Krisztus testét. A református élje meg a maga református hitét és segítse kincseivel Krisztus testét. Hasonlóképp tegyen minden felekezet, amely megvallja Jézust, mint az Isten fiát, a testben eljött megváltót, aki az Atyával és a Szentlélekkel egylényegű, aki feltámadt a halálból és egy akarattal üdvözít mindannyiunkat.
Ha a katolikus elveszti a maga katolikus hitét, mi haszna van abból az Egyháznak? És ha a pünkösdi elveszti a maga hitét, mit nyerhet általa? Ha a só megízetlenül, mire lesz jó? – kérdezi ma is Jézus. Csak arra, hogy a szemétre dobják. Tehát mindenki sózzon azzal, amije van és így menjen bele a házasságba más felekezetű testvérével.
Össze kell házasodnunk! Keressük hát ezt a közösséget. Keressük az imádság közösségét, keressük a szolgálatok közösségét, keressük a hit és tanítás közösségét is. Legfőképpen pedig áhítjuk a szeretet közösségét. „Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást!”

Mennyei Atyánk! El kell ismernünk, hogy sokszor gyanakodva tekintünk keresztény testvérünkre, ha kicsit is másképp él, másképp viselkedik mint mi. Féltjük hitünket mert nem elég mély, féltjük személyiségünket, mert nem bízunk eléggé a Te védelmedben és féltjük egyházunkat is, amelynek egysége oly fontos neked.
Bocsáss meg nekünk minden fölösleges vitáért, megszólásért, a gyanakvó kijelentésekért és erőszakos beszédért, az igazsággal való vagdalkozásért és a szeretetlenség minden formájáért.
Kérünk, adj nekünk mély hitet, erős meggyőződést igazságodban és nagylelkű szívet minden testvérünk iránt, aki a Te fiadról neveztetik krisztusinak, azaz kereszténynek.
Kérünk, add meg nekünk a közösség ajándékát a Szentlélekben és vezess el minket a teljes egységre, hogy meglássa a világ, hogy Te eljöttél és köztünk vagy most és mindenkor. Ámen.
(Megjelent a Mérővessző c. kötetben, 2001-ben

Döbbenetes mennyiségű pénz hagyta el Magyarországot

Kategória: Cikkek, írások
Megjelent: 2013. május 26. vasárnap
A hetvenes évektől fogva Magyarországról 242 milliárd dollárt vittek ki offshore területekre egy 2010-es adat szerint. Figyelembe véve, hogy az IMF adatai alapján 2009-ben hazánk bruttó külső adóssága nem érte el a százmilliárd dollárt, Magyarország nemhogy nem eladósodott ország, hanem finanszírozó - derült ki egy tanulmányból.

Bővebben...

A teremtőképesség titka

Kategória: Cikkek, írások
Megjelent: 2010. július 21. szerda

Sípos (S) Gyula: A teremtőképesség titka

 

Amikor teremtőképességről beszélünk, meg kell azt különböztetnünk az alkotóképességtől és kreativitástól. Ezért először ez utóbbiakról kell beszélnünk, hogy a megkülönböztetés világos legyen...

 

A teremtmények jó része képes alkotó módon viszonyulni környezetéhez. Értékel és kiértékel, „reflektál” környezetére. Nem csak létezik benne, hanem alakítja is azt. Amikor az ausztráliai lugasmadár hímje megtisztít egy területet és azt feldíszíti, a génjeibe kódolt ösztöneinek engedelmeskedik. Mégis, látva a különbözőképpen feldíszített lugasokat, amelyeknek „esztétikája” döntő a nőstény madár számára, nehéz lenne azt állítani, hogy ez csupán automatizmus. Itt a tapasztalatnak, az „érettségnek” és egy sajátos látásmódnak is szerepe van, amely jelzi az alkotóképesség kifejlődését és kifejeződését, még ha töredékes formában is.
Jane Goodall írja le híres, csimpánzokról szóló könyvében, ahogy egyes hímek felfedezik, hogy az olajoskannák zajosabbak és ezért hatékonyabbak a vetélytársak elijesztésében, mint az addig használt faágak. Alkotó módon viszonyulnak környezetükhöz, az ott talált tárgyakat „újraértelmezik” és a céljaiknak megfelelő módon használják fel.
A tanulás és kreativitás összefonódására tehát számtalan példát találhatunk már az állatvilágban is. Az emberek között pedig természetesnek vesszük az alkotóképesség létét és kifejlődését. Képesek vagyunk arra, hogy ismereteinket és a körülöttünk lévő anyagi valóságot egyaránt felhasználva, valamilyen új anyagi és szellemi minőséget hozzunk létre. Ez az alapja a tudományoknak és művészeteknek egyaránt. Azt mondhatjuk tehát, hogy az alkotóképesség a teremtmények közül egészében az embereknek adott ajándék.

Hogy az angyalok és az ördögök mennyiben rendelkeznek alkotóképességgel és teremtőképességgel, arra legfeljebb csak utalások találhatók a Kinyilatkoztatásban és sejtések a népek mítoszaiban. E szerint volt idő, amikor „óriások éltek a földön (és később is), amikor az Isten fiai az emberek lányaival összeházasodtak, és ezek gyermekeket szültek nekik; ezek a régi idők híres hősei.” (Ter 6.4) Ez a szűkszavú leírás a bukott angyalok földi tevékenységének leírása is lehet. E szerint képesek voltak úgy manipulálni az anyagot, hogy az nagyobb, erősebb, félelmetesebb formát öltsön. Az Írás rögtön hozzáteszi: „az Úr látta, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön és szívük állandóan a rosszra irányul” (Ter 6.5). A különféle mítoszok pedig beszámolnak arról, hogy az istenek különböző emberi, állati vagy egyéb természeti jelenség formájában lejöttek a földre, és földi asszonyokkal utódokat nemzettek. Ezek hol emberek, hol különféle félemberek, szörnyek lettek. (Pl.: Minotaurusz.) Okoskodhatunk úgy, hogy a bukott szellemek igyekeztek teljesen uralmuk alá hajtani az anyagi világ minden területét. Létrehozták a nagy elnyomó királyi rendszereket, kasztokat, de az élő rendszereket is befolyásuk alá vonták és formálták. Ezt tükrözik a mítoszok az isteni eredetű királyságokról a félisten uralkodókkal, és az istenek, félistenek és szörnyek életéről és tevékenységéről szóló leírások.
(Természetesen van ennél egyszerűbb és természetesebb megoldás is. E szerint a mítoszok az ember belső világának és a szellemvilágról alkotott tudásának kivetülései és általában nem valóságosan megtörtént események lenyomatai. Az viszont valóságos, hogy mára „természetes módon” a legrosszabb rémálmainkat és mítoszainkat is túlszárnyaló módon vagyunk képesek manipulálni az az élő és élettelen anyagot is.)
Bármi legyen is az igazság, annak a kornak Isten véget vetett. Ítélete alapján a bukott angyalokat „láncra verte” a végső ítéletig, a Földet özönvízzel pusztította – amelyről minden kultúra tud és beszámol! – csupán néhány embert és kevés élőlényt megmenekítve. Hogy mit jelent a bibliai „láncra verve” a gonosz szellemek esetében, nem tudhatjuk pontosan. Az biztos, hogy a bukott angyalok ma nem működhetnek teljes szabadsággal az anyagi világban. Korlátozva vannak, de az embereken keresztül – mint tapasztaljuk - ma is lehetőségük van az anyagi és szellemi világ formálására. (Ezt egyértelműen mutatják kultúránk életet romboló vonásai.)
Isten nem önkényesen ítélte el őket, hanem mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy gonoszak a tetteik. Az utolsó ítéletet pedig részítéletek előzik meg. Így Jézus Krisztus eljöveteléig a sátán - a vádoló – még szabadon mozoghatott a szellemi világban. Jób könyve szerint Isten elé is állhatott, vádolva az embert. Amikor azonban Jézus eljött, életével és kereszthalálával világossá tette a sátán gonoszságát. Ekkor vetették ki a gonoszt a mennyből, ott már nem cselekedhet szabadon. Ahogy Jézus mondta: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből” (Luk. 10, 18). De a Földön még tevékenykedhet. Péter apostol ezért figyelmeztet: „Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el.” (1Pét 5.8). Ehhez pedig a gonosz szellem igénybe veszi minden erejét, szellemi hatalmát és kreativitását azokon a területeken, amelyek megmaradtak neki.

A gonosz lelkület még a jó dolgokat is rosszra fordítja. Ezt mutatja az Istentől jövő törvény eltorzulása is. Az alkotóképesség mindig az Istentől kapott törvény keretei között működik (a teremtőképesség átlépheti azt). A Szentírás tanítása alapján a törvények az ember életét védő, személyiségének kibontakozását segítő szabályok. Hasonlattal élve, olyanok, mint a kresz-szabályok, amelyek a biztonságos közlekedést segítik. De mint minden törvény, ez is akadállyá és „átokká” lehet. Aki éjjeli két órakor a néptelen utcán a zebráig gyalogol, áll a piros lámpa előtt és nem mer átmenni az üres úttesten a másik oldalra, az olyan önálló létet tulajdonít e „törvénynek” amely nincs annak. Így a kresz-szabály az adott szituációban akadállyá, korláttá válik. Még rosszabb, ha ebben a helyzetben ott bújik a sötétben egy „rendőr” arra várva, hogy megbüntethessen minket szabálysértésért. Ez a visszaélés a törvény hatalmával - neki „bevételi forrás”, nekünk „átok”, értékeinktől való megfosztás.
Hasonlóképpen, bár egyesek „természetüknél fogva” erős késztetést éreznek valamely alkotó tevékenység kibontakoztatására életükben, a hamis törvénykezés visszatartja, sújtja, sőt egészen eltorzíthatja őket.

János apostol azt írja: „mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból.” (1Jn 2.16) Ez azt jelzi, hogy a gonosz lélek befolyása, inspirációja (ihlete) ma is átjárja a világot, sokakat befolyása alá vonva. Mindez tükröződik abban, ami az emberi alkotásként megjelenik, a tudományokban és művészetekben egyaránt. Ezért az alkotóképesség ihletettsége három forrásból is eredhet: az emberi tapasztalatból, Isten ihletéséből vagy a gonosz lélek ihletéséből. Ez sokszor nem könnyen szétválasztható, még egy-egy műben is keveredő forrás. Ki tudná megmondani, hogy Dosztojevszkij nagy szenvedő hőseinek leírásában mennyi az emberi tapasztalat, a lélek mélységeinek leírása és mennyi az Istentől jövő ihlet, amelyik fel akarta tárni ezt az olvasók okulására?
Amikor azt tapasztaljuk, hogy a pogány istenek különböző típusai megelevenednek képernyőinken, tudjuk, hogy emberi érzéseinket használják fel, mégsem lehet sok kétségünk az inspiráció egyik forrásáról. A hamis istenek bálványkultusza virágzik. Mars isten mai „reinkarnációi” a hősök az erőszakos filmekben, Vénusz istennő követői uralják a „romantikus” alkotásokat éppúgy mint a szexipart, míg a patás Pán körme nyoma ott van a szabadon terjesztett és minden eltorzult vágyat is kielégítő „szórakoztatóipar” minden területén.
A Szentírás az eredmény alapján is képes megkülönböztetni az inspiráció forrásait. A „jó fa jó gyümölcsöt terem, míg a rossz fa rossz gyümölcsöt”. A lélek gyümölcsei alapján a szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, kedvesség, tisztaság, stb. Istenből fakadnak, míg a gonosz gondolatok, paráznaság, gyűlölet, stb. a gonosztól. Az alkotóképességet pedig úgy is értelmezi, mint ajándékot, „talentumot”, amelyet az ember – a bibliai hasonlattal élve -, eláshat (azaz nem fejleszti ki, nem használja), disznók elé vethet (azaz rossz célok szolgálatára fordítja), illetve megsokszorozhat, azaz tehetségét kibontakoztatva és százszoros jó termést hozva.

Az Özönvíz idején kimondott ítélet az alkotóképesség szabad kibontakozását meghagyta, de a teremtőképességét nem. Lényeges különbségtétel, mert az alkotóképesség csak „valamiből” tud „valamit” létrehozni, azaz mindig szükséges valamilyen anyagi vagy szellemi „tárgy”, amit az alkotó manipulál. A teremtőképesség működéséhez ez nem szükséges hiszen a Teremtő a semmiből hozta létre a világot! (A világ kelekezéséről vallott legismertebb természettudományos elmélet is ezt állítja, csak a tudományos zsargonban. E szerint a “Nagy Bumm”, az ősrobbanás előtt csak egy „végtelenül kis kiterjedésű”, egy pontban összesűrűsödött anyag létezett. A mértan meghatározása szerint a pedig pontnak a térben semmilyen irányban sincs kiterjedése. A semmilyen fizikailag  megmérhető  tulajdonsággal  nem  rendelkező  “egy-pont-anyagról” tehát nyugodtan mondhatjuk azt, hogy – semmi.)
Az ember önmagában képtelen a semmiből valamit alkotni. Istennel együtt azonban semmi sem lehetetlen, hanem a lehetetlen is lehetségessé válik! Elizeusról így ír a Biblia: „Nem volt neki semmi lehetetlen, még a holttestében is prófétaerő volt.” (Sir 48.13) Jézus pedig így beszél: „Mert gyenge a hitetek. Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! - odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen.” (Mt 17.20)

Isten eredeti terve az volt, hogy maga mellé munkatársként állítja az embert. „Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik.” (Ter 2.19) Ezt a névadást realizálja újra Jézus, amikor Simont Péternek nevezi, Jánost és Jakabot pedig a Boanergész fiainak. A névadásban egyszerre nyilvánul meg a Messiás tökéletes istensége és tökéletes embersége. Önmagában egyesíti azt, ami Isten eredeti szándéka volt: hogy munkájában az emberek is részt vegyenek. Hiszen ezért adott nekik részt a saját életéből! „Isten újra szólt: ’Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.’ (…) Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket.” (Ter 1.26-27) Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mi is „olyanok lettünk mint az Isten” - ezek éppen az őskígyó kísértő szavai az Édenkertből. Hanem azt jelenti, hogy Isten megajándékozta az embert a teremtés munkájában való részvétellel. Ez a bűnnel elveszett, de Jézus Krisztussal Isten országában, Isten királyságával újra visszatért az emberek közé. Isten teremtőképességének megnyilvánulása Jézus Krisztus nyilvános működésében a kenyerek megsokasítása éppúgy, mint a vakon született meggyógyítása. Ez folytatódik az Apostolok cselekedeteiben a születésétől fogva béna ember meggyógyításában – és ez jelenik meg az Egyház életében mindmáig.

Az „Új Szövetség” részeként az ember lehetőséget kapott arra, hogy Isten munkatársaként részt vegyen az élet újjáalkotásában. Ennek legnyilvánvalóbb esete az, amikor valaki visszafordul, megtér Istenhez. Ilyenkor valóban a halálból élet lesz, a lélek megelevenedik és az egész személyiség elindul(hat) a gyógyulás útján. Sőt, ez az újjászületés nélkülözhetetlen eleme a Szövetségnek. „Jézus azt felelte neki: Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.” (Jn 3.3) Péter apostol pedig így ír a hívőkről: „Nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, az Isten élő és örök szava által.” (1Pét. 1, 13) Ezt az „örök szót” pedig emberek közvetítették, emberek mondták ki Isten munkatársaként. A Jelenések könyve az újjáteremtő munkát az emberek között lakozó Istennek tulajdonítja: „Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az Ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradtság, mert az elsők elmúltak.” Akkor a trónon ülő megszólalt: „Íme, újjáteremtek mindent!” Majd hozzám fordult: „Írd fel: ezek a szavak hitelesek és igazak.” (Jel 21.3-5)

A teremtőerő és teremtőképesség az élet minden területére kiterjed. Ábrahámnak azt mondja az Úr: „Van, ami az Úrnak lehetetlen? A jövő évben ez idő tájt újra eljövök hozzád és Sárának már fia lesz.” (Ter 18.14) Ahol Isten teremtő ereje által az ember teremtőképessége megjelenik, ott élet fakad a halálban, s az ott élőknek lehetőségük nyílik arra, hogy az életet válasszák. A teremtőképesség van jelen az egyház szentségeiben. A bűnbánat szentsége és az Eucharisztia az Élet közepébe emel minket. De a teremtőképeség Istennek az emberekbe alkotott képességein és tehetségein keresztül éppúgy megjelenhet, mint természetfeletti ajándékain és adományain (karizmáin) keresztül. Beszélhetünk olyan művészi alkotásokról, amelyek képesek katarzist előidézni az emberi szívekben, mert mélyen megvilágítják Isten igazságait. Lehetséges, hogy már nem pusztán esztétikai értékeikkel vagy erkölcsi mondanivalójukkal ragadják meg az embert, hanem Isten újjáteremtő erejét közvetítik az emberek felé? Így hitték a régi ikonfestők: művük kapu Isten felé amely nem szavakba foglalhatóan közvetíti a kimondhatatlant. Nem bálvány, nem istenség, hanem – ahogy Pál apostol mondja az evangéliumról – közvetítő. „Nem szégyellem ugyanis az evangéliumot, hiszen Isten üdvösséget hozó ereje minden hívőnek: először is a zsidónak, azután a görögnek.” (Róm 1.16) És később: „A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje.” (1Kor 1.18) Ez a keresztről szóló tanítás szavakban, képekben vagy más módokon egyaránt megjelenhet, de formától függetlenül „Isten üdvösséget hozó ereje”.

Egy példa a film világából: a „Babette lakomája” című film egy szi-gorú vallási közösség életét mutatja be, pásztoruk halála után. A magukra maradt emberek zúgolódnak, egymást ítélgetik. Bezárkóznak egy-egy tanítás mögé és onnan ülnek törvényt a másik felett. Ebbe a gyanakvó légkörbe érkezik Babette, aki a francia forradalom elől menekül a szigetre. Itt él közöttük szolgálóként, míg szép lassan befogadják. Aztán a francia terror végével hazatérhet ahol szép örökség várja. Ekkor derül ki, hogy a forradalom előtt mesterszakácsként dolgozott. Egész örökségét arra használja fel, hogy egy nagy lakomát készítsen a szigeten élő zárt közösségnek. Azok gyanakodva figyelik a csónakokon érkező gyanús alapanyagokat. El is határozzák, hogy udvariasságból ugyan elmennek, de nem esznek az ördögi ételekből. Hanem aztán nem tudnak ellenállni a gyönyörűen feltálalt rengeteg fogás látványának és illatának. És étkezés közben megtörténik a csoda – feloldódnak, beszélgetni kezdenek egymással, tisztázzák régi félreértéseiket, kiengesztelődnek egymással és rendezik a közösség életét. „Mintha Jézus lenne köztünk!” Íme, egy szakácsnő szívén és munkáján, mesterségbeli tudásán keresztül Isten újjáteremtő munkája nyilvánul meg!

Meg tudjuk-e különböztetni mi az, ami az Istentől jövő teremtőképességből fakadt, és mi az, ami „pusztán” emberi alkotóképesség eredménye? Néha igen, gyakrabban nem – főleg, ha a megszokott emberi tevékenységekről van szó. Itt is igaz a Biblia tanítása: „gyümölcséről ismerni meg a fát”. Minden alkotást pedig „tűz emészt meg”, és ami értékes, az megmarad, a többi elhamvad, semmivé válik, elfelejtődik az idők folyamán. Az is igaz, hogy aki „sziklára építi házát” annak háza megmarad, míg a homokra, múló divatokra, emberi véleményekre épített művek bármily dicsőségesen kezdik is pályájukat, végül önmagukba omlanak. Ez a szétválasztás „lélekben és igazságban” történik. Elsősorban lelkünkben ég a „tűz”, ami megemészt mindent, ami nem Istentől jövő. (De lesznek még nagy selejtezések könyvtárakban, múzeumokban, mint ahogy volt a kommunista rendszer évtizedei után is…) Óvakodnunk kell azonban az elhamarkodott ítéletektől, törvénykezéstől, nehogy saját kútfőnkből mondjunk elhamarkodott ítéletet.
Könnyű törvényt ülni bizonyos alkotások felett, de nehéz kideríteni az igazságot. A szokásainkban és szívünkben élő kettősségre szemléletes példa Michelangelo két monumentális freskója a sixtusi kápolna falain. Mielőtt bemennek az emberek a kápolnába, felvetetik velük a felöltőt, mondván, csupasz vállal erkölcstelen dolog oda belépni. Aztán odabent végignézhetik a freskókon megfestett rengeteg meztelen férfit és nőt… Hát nem ellentmondás ez? Ha valóban erkölcstelen, mi helye Isten egyházában? Ha meg nem – miért kell a látogatóknak képmutató módon öltözni, vetkőzni? Vagy talán az alkotó (a művészet?) felmentést kapott bizonyos erkölcsi normák alól – de a nézői már nem? És mit mondjunk a képekről: csodáljuk a lenyűgöző emberi teljesítményt? Vagy lehetséges, hogy Michelangelo a maga zseniális módján olyan isteni igazságokat volt képes megfesteni a Teremtés és az Utolsó ítélet freskóin, amely több, mint csupán egy művészi irányzat, több, mint bibliai illusztráció, több, mint erkölcsi katekézis – Isten örök gondolatainak a korokon átnyúló katartikus erejű megfogalmazása? Az Egyház sem tudott vagy mert erre egyértelmű választ adni. Hol ünnepelték, hol átkozták művét. Hol lepleket festettek a meztelen testekre, hol eltávolították. Úgy tűnik van, amire nem az idő hozza meg a választ…

Lehetséges-e belépnünk a teremtőerő világába? Nem csak lehetséges, de szükséges is az Egyház életében, minden ember javára. Szükséges a szentmisében, hogy a kenyérből és borból Jézus teste és vére legyen. Szükséges hogy Isten újjáteremtő műve megmutatkozzék, hogy a halálból élet legyen. Mert csak így képes az ember betölteni küldetését, amelyet teremtésekor, Isten munkatársaként az Édenben kapott. Hatalmas ajándék volt ez, amit bukásunkban eltékozoltunk, magunkkal rántva a sötétségbe az egész Földet. De az Atya Jézus Krisztusban kiengesztelődött velünk és lehetővé tette, hogy részt kaphassunk az „újjáteremtés művében”. Mindez Tőle van, ingyen és megjelenhet az élet minden területén: a kultúrában, tudományban, művészetekben, közösségi kapcsolatokban egyaránt.  Ki akadályozhat meg minket abban, hogy elfogadjuk Istentől ezt az ajándékot, minden teremtmény javára?

Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked azért, hogy meghívást adtál nekünk a Te munkádban való részvételre. Kérünk, járj át minket a Szentlélek erejével, hogy egész lényünkkel megdicsőítsünk Téged! Jézus Krisztus Örömhíre legyen valósággá minden ember szívében! Ámen.

(Részlet A Szeretet titkai című könyvből.)

A helyreállító terápia gyakorlata nem kívánt homoszexuális vággyal küzdőknél

Kategória: Cikkek, írások
Megjelent: 2013. május 26. vasárnap

"...Tény ugyanis, hogy az aktív homoszexuálisok körében jelentősen magasabb arányban fordul elő depresszió, fóbiás zavarok, alkoholizmus, erőszak, anyagfüggőség, öngyilkossági késztetés..."

Bővebben...

Korforduló idején

Kategória: Cikkek, írások
Megjelent: 2010. július 21. szerda

Sípos (S) Gyula:Korforduló idején

 

Korforduló idején élünk, ezt mindennél jobban bemutatja két összehasonlítás. Az egyik általánosságban véve a Római birodalom (Krisztus idejében) és mai korunk bemutatása, a másik pedig hazánk vonatkozásában...

 

az első ezredforduló Európája és a mai Európa és benne hazánk természeti, éghajlati és morális helyzete. Ebben az összehasonlításban feltárul az is, milyen izgalmas és reménységgel teli időket élünk napjainkban!

A római birodalom és korunk összehasonlítása
A Római birodalomban Jézus Krisztus születése és nyilvános működése időszakában felfokozott várakozás volt tapasztalható. Egy új korszak beköszöntét várták, ahol egy nagy király egyesít mindent, béke és nyugalom lesz a földön. (Ez áll a hátterében a "háromkirályok" útjának is.) Legalább háromféle nagy koncepció létezett, és mindegyike beteljesedett a maga módján.
Az első a Nagy Birodalom létrejöttét várta, ahol egyetlen uralkodó erős keze alatt rend és a béke lesz. Ez a vágy teljesedik be Augusztus császársága alatt, amikor az "egész ismert világ" a rómaiak uralma alá kerül. Ez a római béke világa a római hadsereg és törvények ereje alatt. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez nem hozta el a valódi békét. A kard erejével létrehozott béke felszíne alatt újra és újra feltörtek az indulatok. Ezt a császárok "cirkusszal és kenyérrel", azaz bűn teljes szabaddá tételével próbálták orvosolni. Így a béke felszíne alatt felmorzsolódtak az emberi közösségeket összetartó erkölcsi és szeretet-kötelékek. Mielőtt a birodalom összeomlott volna a népvándorlás korának háborúi alatt, belülről már megroppant a belső tartó pillérek hiánya miatt. (A császárok elgonoszodó életformája pedig pontosan megmutatja, hová vezet a korlátlan hatalom és anyagi lehetőségek birtoklása - Szeretet, azaz Isten Lelke nélkül…)
Ma ugyanígy várják sokan a "nagy birodalom" létrejöttét. Azt remélik, hogy ennek segítségé-vel megállíthatók az egyre szaporodó háborús konfliktusok. Az ENSZ, az USA vagy épp az Európai Unió vezetése alatt, az ő törvényeik, gazdasági- és haderejük segítségével remélik egy új kor megvalósítását. És valóban, mennyi jót lehetne tenni ilyen hatalmas erővel! Az emberi tudás és szabadság szinte korlátlan módon kitágulhat - de hová is? Újra csak azt látjuk, hogy az emberi élet elsivárosodását, az emberi szívek segélykiáltásait a bűn és az erőszak szabadjára engedésével, a "cirkusz és kenyér" ősi gyógyszerével próbálják gyógyítani. És most is ugyanúgy fog történni, mint egykor. Minél erősebbnek tűnik kívülről ez a birodalom, annál gyengébbé válik belülről, hogy végül összeomoljon. (Ez az összeomlás az ítélet, amely mindenkit elér, aki benne él…)
Hasonlóan erős volt a vágy az istenné válás útjának megragadására. A különböző misztériumvallások és beavatások, majd a gnózis hihetetlen elterjedtsége és népszerűsége mutatja ennek az útnak a sikerét. A szellemvilágba való veavatás egy egyre veszélyesebbé váló világban a hatalom és biztonság illúzióját adta. Ismerjük az apostolok cselekedeteiből Simon mágus történetét. „Élt a városban egy Simon nevű férfi, aki varázsló volt, és azzal ámította Szamaria népét, hogy fontos személynek adta ki magát. A népnek apraja-nagyja hallgatott rá. "Ő az Isten ereje, melyet nagynak neveznek!" - mondták. Csüggtek rajta, mert már jó ideje ámította őket mesterkedéseivel.“ (ApCsel 8, 9-11) Ez az ember, amikor meglátja a keresztények körében lévő csodákat, azt is szeretné megszerezni magának. Meg is keresztelkedik, és pénzt ajánl a "erőért" cserébe… (Hányszor akartuk már megvásárolni Istent! A boldogságot, a szeretetet! De azt megvenni nem lehet, csak ingyen megkapni Attól, akinek van hatalma azt nekünk ajándékozni…) Az ókor nagy szellemi kutatása ebben a formában kudarcot vallott. Félrevezetett és gonosz lelkek által gyötört és gyötörtetett emberek maradtak csak a nyomukban.
Ma is ismerjük ezt a hatalmas szellemi áramlatot, amely megtölti a könyvespolcokat és a tévéműsorokat is. Most "New Age", azaz Új Kor néven foglalják össze a szellemi, "spirituális" tanoknak ezt a kotyvalékát, amelyből mindenki bátran válogathat kedve szerint, hogy szellemi megvilágosodást, saját istenséget és istenségét elnyerje belőle. És ahogy egykor, úgy ma is tévútnak, a gonosz lélek hamis világosságának bizonyul ez az út. Miközben hosszú évek, évtizedek óta emberek milliói próbálják ezen keresztül elérni a nyugalmat és a megvilágosodást, mintha mi nem találkoznánk közülük eggyel sem. Sőt, azt tapasztalhatjuk, hogy a new age mocsarába süllyedt emberek egyre több testi és lelki problémával küzdenek. Amíg azonban a megoldást ugyanabban a hamis rendszerben keresik, ahonnan problémáik gyökere fakad, csak még mélyebbre merülnek a bajokban.
És végül ott volt a szeretetteli megoldásra vágyakozók hatalmas csoportja is. Ezek felismerték a hatalmi megoldás csődjét éppúgy, mint a szellemi vakvágányok hiábavalóságát. Egyszerű emberek, akiknek szíve nyitott maradt a szeretet és igazság hívására. Olyanok voltak, mint Jézus születésekor, Simeon, ez az "igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta." (Lk 2, 25) A szívek vágyára a választ Isten Jézus Krisztusban adta meg. Az Ő élete, halála és feltámadása győzelem volt a sötétség minden ereje felett, és kaput nyitott egy hatalmas megújulás felé. Pünkösdkor kiáradt a Szentlélek az apostolokra, akik az egész világon hirdetni kezdték az Örömhírt, és mindenhol rájuk találtak a nyitott szívű emberek. Amikor a rendíthetetlennek tűnő Római birodalom összeomlott és az önmagukat hallatlan szellemi fölénnyel bírónak bemutató hamis kultuszokról kiderült, hogy nem tudnak valódi segítséget nyújtani az embereknek, a keresztény közösségek ott voltak, hogy megkülönböztetés nélkül anyagi és lelki segítséget nyújtsanak minden rászorulónak. Ma már nem is sejtjük, mennyi mindent köszönhető nekik! Így rövidült le az átmenet időszaka, ezért nem temette maga alá az összeroskadó birodalom az emberi kultúra javait, ezért járt sokkal kevesebb anyagi és lelki áldozattal az összeomlás, mint járt volna nélkülük.
Jézus Krisztus eljött, és reményt és lehetőséget adott az embereknek egy új kor felépítésére. Ma ugyanez a helyzet. Ez a világrendszer, amelyben élünk, összeomlóban van. Mi az átmeneti időszakban, a korforduló idején élünk. Egyre jobban látjuk, hogy a jóléti civilizációk alapfeltevései dőlnek meg. Nem lehet korlátlan növekedést elérni korlátos természeti feltételek (nyersanyagok, stb.) mellett. Nem lehet következmények nélkül felborítani a természetes, ökológiai egyensúlyt. A tudomány nem képes minden problémát megoldani. És végül a legfontosabb felismerés: Isten ihlető, inspiráló és segítő jelenléte nélkül az Isten alkotta világ önmaga nyomasztó torzképévé válik.
Isten azonban nem hagyott el minket, hanem megkezdte felszabadításunkat. Ennek csodálatos és mindenki számára érthető jele az Egyház által meghirdetett millenniumi "jóbel év" volt - a Nagy Jubileum. Ahogy egykor a jóbel évben - azaz minden ötvenedik évben - az izraelitáknak el kellett engedni az adósságokat, hazaküldeni a rabszolgákat és visszaadni a földeket az eredeti tulajdonosnak, ugyan-így történik most s. Az Egyház Jézus Krisztus akaratából hirdette meg a Nagy Jubileumot 2000-re, és biztosak lehetünk benne, hogy ez Isten részéről az "adósságok elengedésének éve" volt. (Ezt készítette elő a pápai bocsánatkérések sorozata.) Ugyanakkor ez győzelem volt a minket körülvevő gonosz szellemi hatalmasságok felett is.  Hogy ez a győzelem azonban hogyan realizálóik az életünkben, az már rajtunk is múlik!
Istennek elsősorban nem az épületekkel, eszközökkel vagy a technológiákkal van "baja" és nem leli örömét a pusztulásban. (Mi sem pusztulatot építünk, hanem a Szeretet földjét!) De ha ezek az épületek és eszközök megmaradnak a rossz célok szolgálatában, összeomlanak. Ha azonban a szívünk keménysége törik meg, befogadjuk Isten szerető jelenlétét - és képesek vagyunk ezzel átitatni kultúránkat és civilizációnkat -, akkor ezzel mérsékeljük az új korszakba átvezető "szülési fájdalmakat".
Ne legyenek illúzióink, az ördög nem adja fel a harcot. Célja továbbra is az antikrisztusi birodalom felépítése, az emberek totális ellenőrzése és mindenki megsemmisítése, akit nem tud maga alá rendelni. A Jelenések könyve bemutatja a sátánnak ezt a törekvését. Már a Római borodalom keretein belül, és annak eszközeivel is ezt próbálta megvalósítani. Elbukott Jézussal szemben, de nem hagyta abba tevékenységét, sőt gyűlöletét még fokozottabban kiárasztotta a világra, főleg, ha megfelelő médiumokat is talált hozzá, mint a keresztényüldözések idején. Most is így van ez - ezért nem szabad elcsüggednünk akkor sem, ha a körülöttünk zajló események esetleg időlegesen ilyen fordulatot vesznek.
Jézus feltámadása után még több, mint háromszáz évig tartott az átmeneti időszak. Most azonban nem fog ennyi ideig tartani! Keresztények hallják az Isten hívó szavát az egész világon, és beállnak a munkába. Bármilyen hullámhegyen és hullámvölgyön is megyünk még át, Isten győzelme és az új békekor eljövetele immár elkerülhetetlen. A sátán nagyhangú fogadkozása - "adjatok egy évszázadot és mindenkit magam mellé állítok" - kudarcba fulladt. Ezzel szemben Jézus prófétai mondata Krisztus testéről, az Egyházról - "a pokol kapui sem vesznek rajta erőt" - újra igazzá lettek. Újra nagy lehetőség nyílott Isten királyságának kiteljesedésére itt a földön. Hogy milyen gyorsan és milyen erővel, ez csak rajtunk múlik - és különösen is rajtunk, magyarokon.

Ezredfordulók idején Európában és a Kárpát-medencében
Az előzőekhez hasonló összehasonlítást tehetünk az első és második ezreforduló Európája között. Az első ezredév felé közeledve Európa egyre kaotikusabbá vált. (Lásd erről bővebben a Magyar nemzet hívatásáról… című fejezetet.)  Délen a muzulmán vallásó mórok foglaltak el egyre nagyobb területeket - ma muzulmán vendégmunkásoknak hívjuk őket, jelenlétük és befolyásuk egyre nagyobb Spanyolországban, a Benelux-államokban, Franciaországban és Németország-ban...
Akkor nyugaton és északon a népvándorlás újabb  hullámai keresték a helyüket, az erő-szaktól sem riadva vissza. Ma is itt vannak a népvándorlás népei az ázsiai országokból, keletről és délről, akik itt keresik a helyüket, megélhetésüket, magukkal hozva az európaitól erőteljesen eltérő hitvilágukat, gondolkodásmódjukat, kultúrájukat.
Akkor a római egyház megroskadni látszott belső vitái miatt, pápái erőszakos halállal haltak. (Bizánc befolyása egyre erősödött és a két részegyház között egyre feszültebbé vált a viszony, amely majd elvezet az 1054-es nagy egyházszakadásig.) Az Egyház ma sem egy-séges - erről hosszú oldalakat lehetne írni -, befolyásának mértékét jól jelzi, hogy a nemzetek politikai vezetői az Európai Unió alkotmányából (annak preambulumából) kihagytak minden, a kereszténységre utaló pozitív megfogalmazást.
Közép-Európa akkori állapotáról mindennél többet elmond, hogy az azon keresztül Jeruzsálem felé vezető zarándokút az itt élő népek veszélyessége és harcai miatt járhatatlanná vált. Ma Közép-Európa és a Kárpát-medence népei szintén megosztottak, és a politikai hatalom ereje alatt ott parázslanak a fel nem dolgozott és fel nem oldott feszültségek. A nemzetek keresik valamikori "természetes" határaikat. A Szovjetúnió összeszorító markából kikerülő Jugoszlávia, Csehszlovákia népei "szétváltak", Ukrajna "szabaddá" lett, s a magyar nép is keresi az összetartozás és egyesülés sehetséges útjait. Még egyáltalán nem dőlt el, hogy a további  rendeződés békésen, vagy újabb véres harcok árán történik meg. (A délszláv háborúk előtt Medjugorjéban figyelmeztette a Szűzanya az ott élőket egy lehetséges, de még elkerülhető háború borzalmaira, és kérte tőlük a megbékélést és a kiengesztelődést. Nem hallgattak rá. Most a romániai Szőkefalván megjelenve tőlünk, a Kárpát-medence népeitől kérte ugyanezt. Vajon hallgatunk-e rá?)
Akkor a Magyar Királyság megjelenése békét, szilárd és törvényeket betartató államot, az utak szabaddá válását jelentette Európa számára. Az ideérkező magyar törzsek kultúrája megtermékenyítette az itteni életet. Gazdálkodó erejük, tudásuk fellendítette a gazdaságot, több területen meglévő fejlettebb technológiájuk új inspirációt adott a többi népeknek is.
Kevesen tudják, hogy akkor a Kárpát-medence földrajzi egységének természetes védelme a gazdálkodás számára kedvezőbb klimatikus körülményeket biztosított, mint Nyugat-Európában, és részben védelmet nyújtott a nagy járványok ellen is. Az ide érkező utazók egyöntetűen "tejjel-mézzel folyó kánaánnak" nevezték a Magyar Királyságot, amely Európa egyik meghatározó hatalma volt. (Lakosainak száma több, mint Angliáé, gazdasági, katonai ereje pedig kimagasló...) Egészen a XV. századig - Mátyás koráig - így volt ez. Ekorra a lassú éghajlatváltozás kiegyenlítette a klimatikus viszonyokat. Most pedig egy új éghaj-latváltozás korát éljük, és a vizsgálatokból már tudhatjuk, hogy földrajzi helyzetünk megint védelmet nyújt nekünk. Kevesebb és kevésbé pusztító természeti katasztrófa sújt minket, vízbázisunk nagyobb tartalékokkal rendelkezik… Elképzelhető, hogy újra az a "tejjel-mézzel folyó kánaán" lehetnénk, mint az első ezredforduló idején?
A Magyar Királyság akkori szellemi súlyára és erejére jellemző, hogy kisugárzása átjárta Európát. Az Árpád-házból származó férfiak és nők ezt az erős szellemi, isteni jelenlétet vitték magukkal és ezzel szolgáltak mindenhol. Nem véletlen, hogy Lengyelország, Csehország vagy épp Skócia nemzeti szentjei az Árpád-házból származnak. Ma ugyanerre vagyunk hivatottak - hogy Isten embereiként átjárjuk és megerősítsük a roskadozó Európát.
Mennyire nehezen értjük és mennyire félreértjük saját kiválasztottságunkat! Pedig Isten - és Szűz Mária - különös figyelmet fordított ránk az elmúlt évszázadban is. Titokzatos vo-nalként húzódik végig történelmünkön ez az szál, amelynek jelenlétéről még az Egyházban is kevesen vesznek tudomást. Ismerjük egyházunk XX. századi nagy alakjait. A boldoggá avatott Battyhány-Strattmann Lászlót, Romzsa Tódort vagy épp a tiszteletreméltó Mindszenty bíboros életét és munkásságát, küzdelmeiket és vértanúságukat. De ki emlékszik ma már arra, hogy Natália nővéren - aki több misztikus kinyilatkoztatást is kapott az égiektől, amit az egyház is elfogadott - keresztül Isten azt tanácsolta a magyarországi egyházi vezetőknek: osszátok szét földjeiteket, mert ha nem teszitek, jönnek mások és még azt is elveszik tőletek, amit megtartanátok! Nem hallgattak rá - pedig milyen jó lett volna, ha az Egyház hirdet földosztást, így megelégítve a magyar parasztság földéhségét és elősegítve egy igazságosabb rendszer kialakulását - és nem a kommunisták a háború után! Mennyire más lett volna a történelmünk! (Az engesztelő mozgalom felkarolását sürgető szavait is késve fogadták meg, így hatása töredéke maradt annak, ami lehetett volna. Natália nővér élete átíveli az évszázadot, 1991-ben, kilencven évesen hal meg Törökbálinton.)

Ki emlékszik Csépe Klára asszonyra, akinek a háború után a Szűzanya egy forrást mutatott, amely gyógyító erővel bír. Fallóskúton valóban felfakadt a forrás, megdöbbentő csodák történtek, a vallásos emberek pedig hetek alatt kápolnát építettek oda. Aztán a látnokot pszichiátriára vitték, hogy napi elektrosokk-kezeléssel próbálják kigyógyítani "vallási téveszméjéből". Ő azonban sohasem tagadta meg Urát, hanem együtt szenvedett vele, értünk.
Így szenvedett értünk a stigmatizált - Krisztus sebhelyeit látható módon hordó és szenvedéseit vele együtt megélő - Galgóczy Erzsébet, ez az egyszerű alföldi lány. Ő 1919-ben, amikor a román seregek a Tiszáig jöttek, már a vértanúságra készült, hogy így jusson egészen Krisztushoz. 1929. nagyböjtjében jellennek meg látható módon kezén és lábán a sebhelyek. Ettől fogva haláláig rendszeresen átéli Jézus kínszenvedéseit, együtt hordozza vele a terheket, hazájáért. Jézus és Mária többször is megjelenik neki álomban, látomásban vagy valóságosan, és képeket mutatnak neki az országról (pl.: az ostrom idején), így kérve segítségét, amit Ő mindig megad…

Galgóczy Erzsébet 1962-ben hal meg, s ugyanebben az évben kezdődik a Szeretetláng-lelkinapló első bejegyzése. Kindelmanné Erzsébet asszony - a lelkinapló írója - egyedül neveli fel hat gyermekét, majd unokáit. Nehéz fizikai munkát végez, s közben hűségesen kitart Isten mellett, naponta jár a templomba imádkozni, engesztelni. A Lelkinapló bejegy-zéseit Jézus és Mária inspirálja. Hatására jellemző, hogy az egész világon elterjedt, az összes világnyelvre lefordították, és a Szeretetláng Lelki Mozgalom nemzetközi találkozójára évek óta sok országból gyűlnek össze a küldöttek, köztük püspökök és bíborosok is. (Magyarországon is évente van országos találkozó, és országszerte többszáz csoport… Erzsébet asszony szintén Törökbálinton halt meg, 1985-ben.)
Mindez Isten gondoskodó szeretetéből fakadt. (Ezért lehettünk mi a "legvidámabb barakk" még a kommunizmus diktatúrája alatt is!) Jól mutatják ezt Pio atya szavai is. Ő a XX. század világhírű ferences szerzetese volt. Sokat szenvedett, engesztelt, ő is Jézus sebhelyeit hordta testében. Már életében rengeteg csodás gyógyulás fűződött nevéhez. Belelátott az emberekbe és sok mindent ismert előre a történelemből. Pio atya ezt mondta:  "Magyarország egy kalitka, amelyből egyszer egy gyönyörű madárka fog kiszállni." Mélységesen hiszem, hogy mi vagyunk az a nemzedék, amely megláthatja ezt a gyönyörű madárkát! Abban is szilárdan bízom, hogy azért szállhat fel ez a madárka, mert a kalitka-börtön  falai  megnyílnak,  egy  új  korra  és  új életre!
Ez a szabadulás megpróbáltatások közepette megy végbe. De hogyan és hová is lehetne elmenekülni a megpróbáltatások elől? Nyilván sehová. Több, mint hatmilliárd lakosú bolygónkon már rég nincsenek üres helyek. (Sőt, hazánk "üresedik" éppen, vonzó célpont-jává válva a betelepülőknek.) A megoldás nem a "kilépés" valahová, hanem a "belépés" Isten országába, a Szeretet földjére. Belépés személyesen és belépés közösségileg is. Isten inspirációja ugyanis ott is talál megoldást, ahol mi azt nem vennénk észre. Isten ereje ott is megtart, ahol egyébként elbuknánk. Isten szeretete ott is segít, ahol minden segítség reménytelennek tűnik.
Isten országában, a Szeretet földjén megmaradnak és megerősödnek az összetartó, egymást segítő kapcsolatok. Áldás alá kerül a föld és meghozza termését. A betegek és szenvedők meggyógyulnak és vígaszra lelnek, a sötétségben élők megszabadulnak kötelékeiktől.
Isten országa most is itt van közöttünk. Mennyei Atyánk arra hív minket, hogy a Kárpát-medencét tegyük egy különleges menedékhellyé, ahol az élet, a kultúra és civilizáció akkor is virágozhat, amikor máshol elfojtják. Ez a kor jön - a mi korunk, a nekünk előkészített lehetőségekkel. Csak rajtunk áll, hogy mihez kezdünk velük! Jézus Krisztus minden kegyelme a rendelkezésünkre áll - csak rajtunk múlik, hogy hazánk valóban a Szeretet földje lesz-e, vagy tovább sodródik az egyre mélyebb sötétségbe…
Ezért szervezzük évek óta a Nemzeti imanapot január 18-ára, Szent Margit ünnepére - és nincs kétségem afelől, hogy az egyházunk által meghirdetett Nemzeti Imaév is emiatt, Isten nagy tervének valóra váltását elősegítendő hirdettetett meg. Ezért szervezünk lelki napokat, konferenciákat (Korforduló konferencia, Szeretet Földje Találkozó, stb.). Ezért igyekszünk minél több helyre eljutni a gyógyító misék rendszerével, hogy elősegítsük a testi- és lelki megújulást az országban. Ezért adjuk ki könyveinket, ingyenes újságjainkat, szórólapjainkat és kiadványainkat.
Bárcsak mindenki magáévá tenné ezt a gyönyörű képet: hazánk Isten jelenlétében fürödve valóban a Szeretet földje lehet, ahol az emberek tehetségei és képességei szabadon kibontakozhatnak mindannyiunk és az egész világ közös javára. Egy ország, amely békét és biztonságot teremt a Kárpát-medencében, egy nemzet, amely létével újra megerősíti  ezt az öreg és haldokló kontinenst…

Részlet Sípos (S) Gyula: Magyar jelenség - a reménység könyve című művéből.

Sztárok-árok (Kedves Barátom - 6. levél)

Kategória: Cikkek, írások
Megjelent: 2010. július 21. szerda

Sípos (S) Gyula: Sztárok-árok

 

Kedves Barátom!
Amikor kisgyerekek voltunk, szüleink jelentették az abszolút mércét a számunkra. Anyu volt a legszebb nő és apu a legerősebb férfi. Amit ők helyeseltek, az jó volt, amit pedig nem, az biztosan rossz.

 

Tőlük vártunk és tőlük kaptunk mindent: nem csak az ételt és italt, ruhát és játékot de világlátásunkat is. Aztán ahogy növekedtünk, lassan kiderült, hogy ők is tévednek, vannak hibáik, és bár még mindig fontos volt a véleményük, de már nem volt „kőbevésett ige” – sőt, egyre több mindent láttunk másként, esetleg sokkal kritikusabban, mint ők. Végül kikerülhetetlenül elérkezett az a pillanat, amikor már nem rájuk néztünk fel, hanem új „iránytűt”, új példaképeket kerestünk magunknak.


Természetes állapot, hogy tizenéves korban nem csak a testünk indul rohamos változásnak, hanem szemléletmódunk is. Korábbi játékainkat gyerekesnek érezzük, mozgásterünket szűknek, eddigi elképzeléseinket pedig elavultnak.


Új utakat szeretnénk felfedezni – bár természetesen ugyanazokkal a problémákkal nézünk szembe, mint előttünk minden nemzedék. Egy nagy különbség azonban van közöttünk!
Amikor szüleink, nagyszüleink új példaképeket választottak maguknak, a kultúra, a tudomány, a művészetek vagy a sport világában olyan embereket találtak, akik mögött valóságos teljesítmény húzódott meg. Őket követve maguk is egy valóságos teljesítmény elérésére törekedtek, ami igénybe vette és fejlesztette testi és lelki képességeiket egyaránt. Így a példakép vonzásában maguk is jól felkészültek arra, hogy egykor szüleik helyére léphessenek.
Ma azonban nem a tudomány vagy a művészetek, hanem a média világa kínál nekünk a semmiből előhúzott, majd oda visszaejtett alakokat - sztárokat. Legtöbbször nincs mögöttük semmilyen valóságos teljesítmény, kiemelkedésük a szerencse és a tudatos manipuláció különös keverékén alapszik. Kiemelkedésük sokszor őket magukat is tönkereteszik.


A kitalált és ideig-óráig működő „arc” mögött lévő érzékeny emberrel ugyanis senki sem törődik.


Míg kívülről sikeres, híres, akihez dől a pénz, addig belülről egyre bizonytalanabb, üresebb és kiszolgáltatottabb. Nem véletlen, hogy a sztárhírek közé odatartoznak a sűrű partnercserék, az alkohol- és drogproblémák, vagy épp az, hogy ki milyen lelki kezelésre jár. És ha véletlenül még néhány év múlva is olvashatunk róluk, addigra már túl vannak egy-két váláson, elvonón, de még kirívóbbak, növekszik a tetoválások, testékszerek száma, öltözékük már a nevetségességig feltűnő… hátha még kisajtolhatnak egy kis figyelmet maguknak. Ha nem, futtatóik éppoly könnyedén ejtik őket, mint ahogy kiemelték.
Mit mutat nekünk egy ilyen példakép? „Ha én vagyok a legkihívóbb, a leglázadóbb, ha én is úgy öltözködöm, akkor én is sikeres lehetek. Nem kell hozzá tanulni, nem kell erőfeszítéseket tenni, sőt…” Ez egy széles út, amelyen látszólag mindenki járhat. Mindenki beszélhet trágár módon – mert az érdekes -, mindenki készíthet különc öltözéket és frizurát – a legújabb sztárdivat szerint, ezredmagával -, így akár mindenkit „felfedezhetnek”.


És miközben ez a kusza álom lefoglal minket, épp azt az időt vesztegetjük el, amikor a legerősebbek és legrugalmasabbak vagyuk, amikor testileg és lelkileg is a legnagyobb erőkifejtést tudjuk tenni egy valóságos cél érdekében, így fejlődve és érlelődve.


„Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz - sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják. Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok.” – Jézusnak ez a figyelmeztetése talán sohasem volt annyira aktuális, mint napjainkban. A mindenhová eljutó műsorok, újságok örömmel hirdetik a széles utat, mert ez könnyű pénzkereset – nekik. Prófétáik hirdetik ennek nagyszerűségét, csillogó előnyeit. De időről-időre kiderül, mi rejlik a kulisszák mögött: árok, sőt hatalmas szakadék, benne pedig az egyre őrültebb vágyaikat kielégíteni akaró, kiégett emberek, akik másokat is megrontanak, majd továbbmennek, újabb áldozatokat keresve. Ez az egyre mélyülő árok aztán elválaszt a többiektől is, magányossá, beteggé és depresszióssá tesz.
Ahogy telnek az évek és felnövünk, rájövünk arra, hogy mégiscsak azok jártak jól, akik vállaták a keskeny utat. A tanulást, az erőfeszítést, a küzdelmet.


Az osztálytalálkozókon kiderül, kik maradtak kocsmasztárok, kik tengődnek még mindig helyüket keresve, és kik azok, akiknek tanulmányaik, erőfeszítéseik meghozták a jó gyümölcsöt: a valódi lehetőségeket az életben és kiegyensúlyozott személyiséget, amelyik valóban képes is élni a feltáruló lehetőségekkel.


Tudom, hogy nem könnyű ezt a „keskeny utat” választani. Tudom, hogy időnként minden erőnket össze kell szedni. Tudom, hogy van, amikor ez sem elég. Ezért kérjük Istent, akinek van hatalma arra, hogy erőt adjon, hogy csillapítsa szívünk indulatait és őrizzen meg minket a helyes úton.


Mennyei Atyánk!
Te tudod, hogy mennyire szeretnénk a társainkkal együtt lenni, velük együtt örülni, lelkesedni. Azt is látod, hogy ez veszélyes dolgokba is belesodorhat minket. Ezért kérünk Téged, Jézus Krisztus nevében – aki az élet útját tanítja nekünk -, hogy segíts megmaradnunk azon az ösvényen, amit Ő a legjobbnak tart számunkra! És kérünk segíts, hogy ne kelljen egyedül mennünk ezen az úton, hanem legyenek ott barátaink, társaink is. Kérünk, mutass jó célokat és példaképeket, akiket követhetünk. Óvj meg minket a sztárkultusz hazugságaitól és adj erőt, hogy ellent tudjunk állni csábításainak.
Köszönöm Istenem, hogy mindenkor velünk vagy és megsegítesz minket. Ámen.


Köszönöm, hogy elolvastad ezt a levelet.


Sípos (S) Gyula

Ferenc pápa: Nyitott kapukat találjanak, akik az Egyházhoz közelednek!

Kategória: Cikkek, írások
Megjelent: 2013. május 26. vasárnap

Május 25-én szombaton reggel a Szent Márta házban bemutatott szentmisén a pápával koncelebrált Agostino Cacciavillan bíboros, az Apostoli Szék Vagyonkezelőségének (APSA) nyugalmazott elnöke. A szertartáson papok egy csoportja volt jelen. 

Hittel összeegyeztethető befektetések - a szociális vállalkozásokról

Kategória: Cikkek, írások
Megjelent: 2013. május 25. szombat

Lehetséges-e hittel összeegyeztethető pénzügyi befektetés? A válság idején a munkalehetőségek szűkek, a megtakarításokat élik fel az emberek. Miért érdemes most befektetésekről gondolkodni?

Bővebben...