A szentségimádás misztikája
Az Oltáriszentség és a szentségimádás a kívülállók számára az egyik legzavarbaejtőbb része a katolikus egyház belső életének.
A protestáns keresztény felekezetek, akik tagadják Jézus Krisztus valóságos jelenlétét a kenyér színe alatt, a szentségimádást bálványimádásnak tartják.
Régebben néha azzal sokkoltam az ilyen, egyébként hitükre nagyon büszke keresztény testvéreimet, hogy azt mondtam nekik, az a bajuk, hogy hitetlenek, és nem hívők, mert nem hisznek Jézus szavainak, aki pedig azt mondta: „Az én testem valóban étel, az én vérem valóban ital” (Jn 6, 55). Ezzel a hitetlenségükkel nincsenek egyedül, hiszen mát Jézus hallgatói, sőt tanítványai közül is sokan értetlenül hallgatták a Mester szavait. János evangéliumában pontosan leírja ezt a helyzetet:
„Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és mégis meghaltak. Itt a mennyből alászállott kenyér, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, melyet adni fogok, az én testem a világ életéért.
Vita támadt erre a zsidók közt: Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk? – mondták.
Jézus megerősítette: Bizony, bizony mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van és én föltámasztom az utolsó napon. Az én testem az valóban étel s az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, énáltalam él. Itt a mennyből alászállott kenyér, ez nem olyan, mint a (manna), melyet atyáitok ettek és mégis meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.
Így tanított a kafarnaumi zsinagógában. Ennek hallatára tanítványai közül többen megjegyezték: Kemény beszéd ez! Ki fogadhatja el? (…)
Ettől fogva több tanítványa visszahúzódott tőle és már nem járt vele.” (Jn 6, 48-60, 66)
Mi, római katolikus keresztények azonban hiszünk Jézus Krisztus szavának, hisszük, hogy a szentmisében, az átváltoztatás során – amikor a pap Jézus Krisztus szavait ismétli meg a Szentlélek erejében – a kenyér valóban Krisztus testévé, a bor pedig Krisztus vérévé válik. Ha pedig Ő valóságosan jelen van a kenyér és bor színe alatt, akkor helyes és jó dolog, ha imádjuk Őt az Oltáriszentségben.
A nem vallásos emberek nem foglalkoznak azzal, hogy Jézus vajon tényleg jelen van-e a szent színek alatt, mert ez őket hidegen hagyja. Viszont értetlenül állnak az előtt, hogy ugyan mit csinálhatnak az emberek a szentségimádás alatt. Mi történik? Hogy-hogy nem unják? A tévé legalább szórakoztatja őket, a kocsmában lehet beszélgetni és mulatni, a kirándulásnál szép a természet – de mi a jó abban, ha csendben ülünk a templomban, vagy épp – számukra unalmas – litániákat mondunk?
Igen, a szentségimádásban van valami meghökkentő paradoxon is. Jól illusztrálja ezt az alábbi történet. Nálunk a Mária segíts kápolnában is van hetente egyszer szentségimádás. Ilyenkor a város másik felében lévő templomból kell áthozni a szentségtartót az Oltáriszentséggel, majd az imaóra után visszavinni. Egy alkalom után az egyik testvér aztán odajött hozzám, és elmondta, hogy őt zavarba ejti ez a dolog. Először egy táskában hozzuk az Oltáriszentséget, utána kitesszük az oltárra és imádjuk, majd visszatesszük a táskába és csak úgy visszük, mint bármi mást… Valóban, milyen Isten az olyan, akit kényünk-kedvünk szerint szállíthatunk ide-oda?
Erre a kérdésre Jézus Krisztus személye a válasz, aki maga a tökéletes paradoxon. Egyszerre Isten és ember, örökkön élő hallhatatlan, aki mégis meghalt értünk, a mennybe távozott és mégis mindig köztünk lévő… az érinthetetlen és mégis teljesen kiszolgáltatott. Csak így lehetett a Megváltónk, ezért az Oltáriszentség Isten jelenlétének, Jézus Krisztus megváltó művének köztünk lévő örök bizonyítéka.
A fentiekkel eddig csak az volt a célunk, hogy jelezzük, a szentségimádás nem pusztán valami emberi találmány, nem vallásos szokás, hanem az Istennel való kapcsolatunk fontos része. Hogy azonban ez a kapcsolat hogyan valósul meg, arról a következőkben lesz szó, abban a reményben, hogy közösen „fel tudjuk fogni az összes szenttel együtt, hogy mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, és megismerhessük Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét és beteljünk Isten egész teljességével” – ahogy arra Pál apostol buzdít az efezusiaknak írt levelében..
Részlet Sípos (S) Gyula: A Szentségimádás misztikája című írásából