Ferenc pápa: A liturgikus reform visszafordíthatatlan

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2017. augusztus 29. kedd

Teljes terjedelmében közöljük a Szentatya augusztus 24-én elmondott beszédét, amelyet az olasz országos liturgikus konferencia résztvevőihez intézett. Az idei liturgikus hét az „Élő liturgia egy élő Egyház számára” címet kapta.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Isten hozott mindannyiatokat! Köszönöm az elnök, Claudio Maniago püspök szavait, melyekkel bemutatta ezt az országos liturgikus hetet, amelyet hetven évvel a Liturgikus Akció Központjának felállítása után tartotok.

Az azóta eltelt időszakban az Egyház történelmében és különösen a liturgia történelmében lényegi és nem csak felszínt érintő változások történtek. Amint nem lehet megfeledkezni a II. vatikáni zsinatról, úgy emlékezni kell az általa elindított liturgikus reformra is.

A zsinat és a reform két, egymáshoz szorosan kapcsolódó esemény, amelyek nem a semmiből születtek, hanem hosszú előkészítési szakasz előzte meg őket. Erről tanúskodik az, amit liturgikus mozgalomnak neveztek, és a római pápáknak az egyházi imádságban észlelt zavarokra adott válaszai; amikor szükséget észlelünk, még ha nincs is meg az azonnali megoldás, meg kell mozdulnunk.

Szent X. Piuszra gondolok, aki elrendelte a szent zene helyreállítását [1], a vasárnap liturgikus megünneplésének felújítását, [2] és bizottságot állított fel a liturgia általános reformjára annak tudatában, hogy ez „nagy és hosszas munka lesz; és ezért – amint ő maga elismerte – sok évnek kell eltelnie, mielőtt ez az úgymond liturgikus épület […] újból tündökölni fog a maga méltóságában és harmóniájában, miután megtisztíttatott az elöregedettség okozta megkopottságtól”. [3]

A reformterv megvalósítását XII. Piusz a Mediator Dei kezdetű enciklikával [4] és egy vizsgálóbizottság felállításával [5] folytatta; ő is konkrét döntéseket hozott, így például a zsoltároskönyv használandó fordításváltozatáról [6], a szentségi böjt csökkentéséről, a beszélt nyelv használatáról a rituáléban, a húsvéti vigília és a nagyhét fontos reformjáról [7]. Ebből az ösztönzésből – más nemzetekhez hasonlóan – létrejött Olaszországban a Liturgikus Akció Központja, amelyet olyan püspökök vezettek, akik törődtek a rájuk bízott néppel, és amelyet olyan tudósok segítettek, akik az Egyházat és a liturgikus pasztorációt is szerették.

Aztán a II. vatikáni zsinat mint az Egyház fájáról származó finom gyümölcsöt megérlelte a Sacrosanctum Concilium (SC) kezdetű konstitúciót a szent liturgiáról, amelynek általános reformra vonatkozó irányvonalai a megújulás valós szükségletének és konkrét reményének feleltek meg: az emberek élő liturgiára vágytak egy olyan Egyház számára, amelyet teljes egészében a szertartásban ünnepelt misztériumok éltetnek. Arról volt szó, hogy megújult módon fejezzék ki az Egyház örök életerejét az imádságban; arra törekedtek, hogy „a hívők ne kívülállóként és néma szemlélőként legyenek jelen a hit eme misztériumán, hanem – azt a szertartásokon és imádságokon keresztül jól megértve – tudatosan, áhítattal és tevékenyen vegyenek részt a szent cselekményben” (SC 48). Erre emlékeztetett Boldog VI. Pál, amikor kifejtette a meghirdetett reform első lépéseit: „Jó, ha észrevesszük, hogy épp az Egyház hatósága az, amely akarja, előmozdítja és elindítja ezt az újfajta imádkozási módot, nagyobb lendületet adva spirituális küldetésének […]; nekünk pedig nem szabad haboznunk, hogy előbb tanulói, aztán pedig képviselői legyünk a most kezdődő imádságiskolának.” [8]

A zsinat által kijelölt irány az egészséges hagyomány tiszteletben tartásának és a jogos fejlődésnek az elve szerint (vö. SC 23) [9] a Boldog VI. Pál által közzétett liturgikus könyvekben öltött formát, melyeket igen kedvezően fogadtak maguk a püspökök, akik jelen voltak a zsinaton, és amelyek immár idestova ötven év óta általános használatban vannak a római rítusban. A gyakorlatba ültetés – melyet a püspöki konferenciák vezetnek az egyes országok számára – még folyamatban van, hiszen a gondolkodásmód megváltoztatásához nem elég a liturgikus könyvek megújítása. A II. vatikáni zsinat határozatai alapján megreformált könyvek egy folyamatot indítottak el, amely időt, hű befogadást, gyakorlati engedelmességet, a szertartásokon pedig bölcs alkalmazást igényel mindenekelőtt a felszentelt szolgálattevőktől, de a többi szolgálattevőtől is, a kántoroktól, és mindazoktól, akik a liturgián részt vesznek. A pásztorok és a hívők liturgikus nevelése ugyanis – jól tudjuk – mindig állandó feladat. Halála előtt egy évvel maga VI. Pál mondta a konzisztóriumra egybegyűlt bíborosoknak: „Eljött az óra, hogy végérvényesen felhagyjunk az egyik vagy másik irányba húzó és ártalmas hőzöngésekkel, és hogy hiánytalanul végrehajtsuk – helyes inspiráló kritériumait követve – az Általunk jóváhagyott reformot, a zsinat óhajának megfelelően.” [10]

Manapság tovább kell dolgoznunk ebben az irányban. Különösen is fontos, hogy újra felfedezzük a liturgikus reformmal kapcsolatos döntések indítékait, hogy túllépjünk a hamis és felszínes értelmezéseken, a részleges recepciókon és a reform természetétől idegen gyakorlatokon. Nem arról van szó, hogy újra kellene gondolni a reformot, felülvizsgálva a meghozott döntéseket, hanem arról, hogy jobban meg kell ismerni a mögötte meghúzódó okokat, az iratok történelmi, tudományos kutatásán keresztül is, hogy magunkévá kell tennünk a reform inspiráló elveit, és meg kell tartanunk a fegyelmet, amely azt szabályozza. E tanító hivatali előzmények után, e hosszú út után biztonsággal és tanító hivatali tekintéllyel kijelenthetjük, hogy a liturgikus reform visszafordíthatatlan.

A liturgia előmozdításának és óvásának feladatát a jog az Apostoli Szentszékre és a megyéspüspökökre bízza, akiknek a felelősségére és tekintélyére sokat számítok a jelen időszakban. Ebbe a feladatba be vannak vonva a liturgikus pasztorációval foglalkozó országos és egyházmegyei szervezetek, a képzési központok és a papnevelő intézetek is. E képzési területen Olaszországban kiemelkedik a Liturgikus Akció Központja a maga kezdeményezéseivel, köztük az évente megrendezésre kerülő liturgikus héttel.

Miután gondolatban felidéztem ezt a megtett utat, most szeretnék megemlíteni néhány szempontot annak a témának a fényében, amelyről ezekben a napokban gondolkodtatok: „Élő liturgia egy élő Egyház számára.”

– A liturgia „élő” Annak élő jelenléte következtében, aki „halálunkat halálával megtörte, és feltámadásával új életet szerzett nekünk” (I. húsvéti prefáció). Krisztus misztériumának valóságos jelenléte nélkül a liturgiának nincs életereje. Amint szívverés nélkül nincs emberi élet, úgy Krisztus dobogó szíve nélkül nincs liturgikus cselekmény. Ami meghatározza ugyanis a liturgiát, az Jézus Krisztus papságának a szent jelekben történő megvalósulása, vagyis életének felajánlása egészen karjainak kitárásáig a kereszten, az a papság, amelyet állandóan jelenvalóvá teszünk a szertartások és az imák által, a legnagyobb mértékben az ő testében és vérében, de a pap személyében, Isten szavának hirdetésében és az ő nevében imára egybegyűlt közösségben is (vö. SC 7). A láthatatlan Misztérium látható jelei között ott van az oltár, Krisztusnak, az élő kőnek a jele, akit az emberek kidobtak, de szegletkő lett a lelki épületben, amelyben lélekben és igazságban mutatják be az istentiszteletet az élő Istennek (vö. 1Pét 2,4; Ef 2,20). Ezért az oltárt, a középpontot, mely felé templomainkban a figyelem irányul, [11] felszentelik, megkenik krizmával, körbefüstölik, megcsókolják, meghajolnak előtte: az oltár felé fordul az imádkozók – a pap és a hívők – tekintete, akik egybehívattak a szent közösségbe az oltár körül; [12] az oltárra helyezik az Egyház felajánlott adományát, amelyet a Szentlélek Krisztus áldozatának szentségévé szentel; az oltárról adják oda az élet kenyerét és az üdvösség kelyhét, hogy „egy test és egy lélek legyünk Krisztusban” (III. eucharisztikus ima).

– A liturgia az Egyház egész népe számára élet. [13] A liturgia ugyanis lényegénél fogva „népi” [popolare], és nem klerikális, hiszen – miként a szóelemzés is mutatja – a népet szolgáló cselekmény, ugyanakkor a népnek a cselekménye. Amint sok liturgikus ima emlékeztet: olyan cselekmény, amelyet Isten végez népe érdekében, de a nép cselekménye is, amely hallgatja a hozzá beszélő Istent, és válaszképpen dicséri őt, kéri őt, befogadja az életnek és irgalomnak a szent jelekből fakadó kimeríthetetlen forrását. Az imádkozó Egyház egybegyűjti mindazokat, akiknek szíve az evangéliumot hallgatja, és nem dob ki senkit: egybe vannak hívva kicsinyek és nagyok, gazdagok és szegények, gyermekek és idősek, egészségesek és betegek, igazak és bűnösök. A mennyei szentélyben liturgiát tartó „mérhetetlen sokasághoz” (vö. Jel 7,9) hasonlóan a liturgikus közösség Krisztusban átlép minden életkori, faji, nyelvi és nemzetiségi határon. A liturgia „népi” jellege emlékeztet minket arra, hogy az befogadó és nem kirekesztő, közösséget teremt mindenkivel, mégsem uniformizál, minthogy arra hív mindenkit, hogy a saját hivatásával és eredetiségével járuljon hozzá Krisztus testének építéséhez: „Az Eucharisztia nem egy »nekem« szóló szentség, hanem sokak szentsége, azoké, akik egyetlen testet, Isten hívő, szent népét alkotják.” [14] Ne felejtsük el tehát, hogy elsősorban a liturgia hivatott Isten egész népe jámborságának kifejezésére, amelyet aztán kiegészítenek olyan jámborsági és ájtatossági gyakorlatok, amelyeket népi vallásosság néven ismerünk, amelyet meg kell becsülnünk és a liturgiával összhangban bátorítanunk kell. [15]

– A liturgia élet, és nem egy megértendő gondolat. Egy beavató, illetve a gondolkodás- és viselkedésmódot átalakító tapasztalat megélését szolgálja ugyanis, és nem Istenről alkotott elképzeléseink tárházának növelését. A liturgikus istentisztelet „elsősorban nem megértendő tan, vagy elvégzendő szertartás; természetesen az is, de másképpen, lényegileg eltérő: élet és világosság forrása hitben járt utunk számára”. [16] A lelki-szellemi elmélyedés más, mint a liturgia, amely „kimondottan belépés Isten misztériumába; annak engedése, hogy a misztériumhoz vitessünk és a misztériumban legyünk”. [17] Jelentős különbség van aközött, ha azt mondjuk: Isten létezik, és aközött, ha érezzük: Isten szeret minket úgy, ahogy vagyunk, itt és most. A liturgikus imádságban egy olyan közösséget tapasztalunk meg, amelyet nem egy elvont gondolat hoz létre, hanem egy olyan cselekmény, amelynek szereplői: Isten és mi, Krisztus és az Egyház. [18] A szertartások és az imák (vö. SC 48) – önnön létüknél fogva, és nem a hozzájuk fűzött magyarázataink révén – így a keresztény élet iskolájává válnak, mely nyitva áll mindazok előtt, akik készek arra, hogy nyitott füllel, szemmel és szívvel elsajátítsák Jézus tanítványainak hivatását és küldetését. Ez összhangban áll az atyák által gyakorolt misztagogikus katekézisekkel, amelyeket felújított a Katolikus Egyház katekizmusa is, amely a mai liturgikus könyvek szövegei és szertartásai fényében tárgyal a liturgiáról, az eucharisztiáról és a többi szentségről.

Az Egyház akkor élő igazán, ha egyetlen élő létet alkotva Krisztussal élethordozó, anyai, misszionárius, a felebarát segítségére siet, szolgálatkész, és nem tör őt meddővé tevő világi hatalomra. Következésképpen a szent misztériumok ünneplésekor megemlékezik Máriáról, a Magnificat szüzéről, és „mint legtisztább képben azt szemléli benne, ami ő maga egészen lenni vágyik és remél” (SC 103).

Végezetül nem szabad elfelejtenünk, hogy az imádkozó Egyháznak mint „katolikusnak” a gazdagsága meghaladja a római rítust, amely, jóllehet a legelterjedtebb, nem az egyedüli. A keleti és nyugati rítusok hagyományai közötti összhang – ugyanazon Lélek fuvallata által – ad hangot az egyetlen, Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban imádkozó Egyháznak, az Atya dicsőségére és a világ üdvösségére.

Kedves testvéreim! Köszönöm látogatásotokat, és bátorítom a Liturgikus Akció Központjának vezetőit, hogy az eredeti célkitűzéshez hűen haladjatok tovább, vagyis Isten szent népének imádságát szolgáljátok. A Liturgikus Akció Központja ugyanis mindig kitűnt a liturgikus pasztoráció elősegítésével, hűen követve az Apostoli Szentszék és a püspökök útmutatásait, és élvezve azok támogatását. Az Olaszország számos egyházmegyéjében tartott liturgikus hetek hosszú tapasztalata, a „Liturgia” című folyóirattal együtt, sokat segített abban, hogy a liturgikus megújulás eljusson az egyházközségek, a papnevelő intézetek és a szerzetesi közösségek életébe. Nem volt hiány fáradozásban, de örömben sem! Megemlítek még egy feladatot, amelyet ma szeretnék rátok bízni: segítsétek a felszentelt szolgálattevőket, és a többi szolgálattevőt is, a kántorokat, a művészeket, a zenészeket, hogy együttműködésük révén a liturgia „az egyház életerejének forrása és csúcspontja” legyen (vö. SC 10). Kérlek titeket, imádkozzatok értem! Szívből adom rátok apostoli áldásomat.

JEGYZETEK

[1] Vö. Tra le sollecitudini motu proprio, 1903. november 22.: ASS 36 (1904) 329–339.

[2] Vö. Divino afflatu apostoli konstitúció, 1911. november 1.: AAS 3 (1911) 633–638.

[3] Abhinc duos annos motu proprio, 1913. október 23.: AAS 5 (1913) 449–450.

[4] 1947. november 20.: AAS 39 (1947) 521–600.

[5] Vö. Szent Rítuskongregáció, Történelmi Szekció, 71: „Emlékeztető a liturgikus reformról” (1946).

[6] Vö. XII. Piusz: In cotidianis precibus motu proprio, 1945. március 24.: AAS 37 (1945) 65–67.

[7] Vö. Szent Rítuskongregáció: Dominicae Resurrectionis határozat, 1951. február 9.: AAS 43 (1951) 128–129; Idem: Maxima Redemptionis határozat, 1955. november 16.: AAS 47 (1955) 838–841.

[8] Általános kihallgatás 1965. január 13-án.

[9] „A szertartások és a liturgikus könyvek reformja szinte azonnal a Sacrosanctum Concilium konstitúció közzététele után megkezdődött, és néhány éven belül megvalósult, köszönhetően annak, hogy nagyszámú szakember és püspök dolgozott rajta – a világ minden részéből – szorgalmasan és önzetlenül (vö. Sacrosanctum Concilum, 25). Ezt a munkát a zsinati elv vezette: a hűség a hagyományhoz és a nyitottság a jogos fejlődésre (vö. ibid., 23); ezért azt mondhatjuk, hogy a liturgikus reform szoros értelemben hagyományos »ad normam Sanctorum Patrum« (vö. ibid., 50; Institutio generalis Missalis Romani, Prooemium, 6)” (II. János Pál: Vicesimus quintus annus apostoli levél, 4).

[10] „Az Egyház életének egyik külön területe, amely ma ismét felkelti a pápa figyelmét: a liturgikus reform vitathatatlanul jótékony eredményei. A Sacrosanctum Concilium zsinati konstitúció kihirdetése óta nagy fejlődés ment végbe, amely a 19. század utolsó szakaszának liturgikus mozgalma által megfogalmazott kívánalmakra felel, megvalósította annak legmélyebb várakozásait, aminek érdekében sok egyházi személy és tudós dolgozott és imádkozott. A mise új szertartása, amelyet az illetékes szervek hosszú és felelős előkészítő munkája után tettünk közzé, és amelybe a lényegileg változatlanul hagyott római kánon mellé beillesztettünk más eucharisztikus imákat, áldott gyümölcsöket hozott: a liturgikus cselekményben való nagyobb részvételt; a szent cselekmény elevenebb tudatát; a Szentírás mérhetetlen kincseinek nagyobb és alaposabb ismeretét; az Egyház közösségi érzékének növekedését. Az elmúlt évek azt bizonyítják, hogy a helyes úton járunk. De volt sajnos – a papság és a hívők egészséges és jó erőinek nagy többsége mellett – visszaélés és szabadosság is az alkalmazásban. Eljött az óra, hogy végérvényesen felhagyjunk az egyik vagy másik irányba húzó és ártalmas hőzöngésekkel, és hogy hiánytalanul végrehajtsuk – helyes inspiráló kritériumait követve – az Általunk jóváhagyott reformot, a zsinat óhajának megfelelően.” (Gratias ex animo beszéd, 1977. június 27.: Insegnamenti di Paolo VI, XV [1977], 655–656, olaszul: 662–663).

[11] Vö. A római misekönyv általános rendelkezése, 299. pont; Az oltárszentelés szertartása, előzetes megjegyzések, 155., 159. pont.

[12] „E körül az oltár körül táplálkozunk Fiad testével és vérével, hogy a te egyetlen és szent egyházadat alkossuk” (Az oltárszentelés szertartása, 213. pont, prefáció).

[13] „A liturgikus cselekmények nem magáncselekmények, hanem az Egyháznak, »az egység szentségének«, vagyis a püspökök vezetése alatt egybegyűlt és rendezett szent népnek az ünneplései. Ezért a liturgikus cselekmények az Egyház egész testéhez tartoznak, azt teszik láthatóvá és azt feltételezik” (SC 26).

[14] Homília Krisztus szent testének és vérének főünnepén, 2017. június 18.: L’Osservatore Romano, 2017. június 19–20., 8. old.

[15] Vö. SC 13; Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 2013. november 24., 122–126: AAS 105 (2013) 1071–1073.

[16] Homília a szentmisén a szent negyvennap harmadik vasárnapján, Mindenszentek-plébánia [Parrocchia di Ognissanti], Róma, 2015. március 7.

[17] Homília a szentmisén a Szent Márta-házban, 2014. február 10.

[18] „Látjuk hát, miért olyan jó nekünk az eucharisztikus emlékezet: ez nem egy elvont, hideg, a szavak szintjén maradó emlékezet, hanem Isten szeretetének élő és vigasztaló emlékezete. […] Az Eucharisztiában ott rejlik Jézus szavainak és tetteinek teljes zamata, az ő húsvétjának íze, az ő Lelkének hamisítatlan jelenléte. Amikor magunkba fogadjuk, szívünkbe vési azt a bizonyosságot, hogy ő szeret minket.” (Homília Krisztus szent testének és vérének főünnepén, 2017. június 18.: L’Osservatore Romano, 2017. június 19–20., 8. old.)

Fordította: Tőzsér Endre SP

Magyar Kurír

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés