dr. Torgyán Atilla: Szarovi Szent Szerafim
Élt egyszer egy hatalmas aszkéta. Szentként tisztelte őt mindenki. Egy forró sivatagban tanyázott. Ételre-italra alig volt szüksége. Vágyak, szenvedélyek, testi kísértések már régen nem gyötörték, ingerültség és harag már nem feszítették, és a legnagyobb fájdalmakat is békével viselte. Remete Szent Antal volt ő, Egyiptom nagy szentje, más remeték nagy példaképe. Egyszer Antal, amikor már úgy gondolta, hogy nagyon magas szintre jutott, arra kérte az Urat, mutassa meg számára, hol is tart az ő fejlődési útján.
Biztosan valami nagy elismerésre, önigazolásra, megnyugtató jutalmazásra számított, és igencsak meglepte a gyors és fura válasz, hogy „még nem érte el a varga mértékét”. Állítólag hamarosan útra is kerekedett és meglátogatta az Úr által felemlegetett egyszerű vargát. Persze semmi különöset nem látott rajta, így faggatni kezdte, hivatkozva arra, hogy személyesen az Úr küldte, s ez a hivatkozás a kis vargát igencsak megrémítette. „Semmi különöset nem teszek – mondta, csak munka közben nézem azokat, akik elmennek előttem, és arra gondolok, hogy s mint üdvözülnek majd ők, s én pedig hogyan kárhozom majd el…” A nagy Szent Antal, a sivatagi szerzetesség megalapítója, pedig állítólag a varga egyszerű szavainak hatására értette meg, hogy az alázat és az alárendeltség lankadatlan keresése nélkül valódi szerzetesi élet nem tud megkezdődni.
És pontosan az alázatnak, ennek a csodálatos erénynek az állandó keresése és gyakorlása emelte az ortodox kereszténység kiemelkedő szentjét, Szárovi Szent Szerafimot oly sok ragyogó életű szerzetes fölé. Az alázat példamutató gyakorlását jelképezi, hogy térden állva halt meg. (a földről távozására készülődvén fehér csuha volt rajta, és karjait mellén keresztbe fonta.) A nagy sztárec, aki rendszerint égő gyertyát hagyott a cellájában, így utalt már jó előre halálára az aggodalmaskodó kérdésekre, hogy tüzet fog okozni: „ amíg élek, tűzvész nem lesz, de ha meghalok, halálom beálltát tűzvész adja majd hírül.” És valóban, 1833. január 1-én kora hajnalban szerzetes testvérei a cellából erős füstöt észleltek kiáradni. Miután az ajtót betörték, hatalmas füstbe és titokzatos félhomályba tértek be. Ekkor pillantották meg a térden álló, imádkozó alakot. Azt gondolták róla, hogy alszik vagy önkívületben van. És csak miután ébresztgetni kezdték, ismerték fel, hogy a sztárec már halott.
Ahhoz, hogy jobban be tudjuk mutatni Szárov nagy szentjét, szükséges egy rövid történelmi kitekintést adnunk. Oroszország nagy egyháza, a legrégebbi őskeresztény alapokon nyugvó ortodox (görög-keleti) egyház, 1721-től egy nagyon nehéz időszakot élt át. Nagy Péter cárral elkezdődött egy úgynevezett szinódusi korszak. Ebben az időszakban a hivatalos egyházat uralta és meghatározta a politika és az állami vezető, a cár akarata. Az egyházi megújulást és lelkiséget befolyásolta a „Szent Szinódus”, amelynek élén egy világi ember – az ún. oberprokuror – állt, aki mindenben érvényesítette a cár és a világi politika akaratát. Ez a vészteljes időszak folyt át a következő sötét korszakba, melyet a kommunista és szocialista rendszer erőteljes materializmusa formált. És pontosan ezekben a vallási szempontból sötétnek nevezhető századokban indult el a „sztárecség” néven ismert szerzetesi megújulás, amely annyi jót és megújuló lelkiséget adott a világ szellemi életének. A „sztárecség” egy ősi szerzetesi intézmény: a sztárec olyan szerzetes (akár pap, akár pappá nem szentelt szerzetes), akit eltöltött Isten lelke, az ún. Szentlélek. A sztárecek eképpen Istentől vezérelt szent emberek, akik tanítómesterei, vezetői és segítői lettek az orosz népnek. A sztárecek tanították meg az orosz embert arra, hogy belső-lelki életet éljenek. Celláik a népi műveltség alapjait adták és mindig nyitva álltak a szenvedő és segítségre szoruló ember előtt. A sztárecek tisztaságát és emelkedett lelkületét nemcsak az egyszerű emberek érezték meg, hanem gazdag földbirtokosok és előkelőségek is, akik közül sokan hallgattak a sztárecek véleményére és tanácsaira. Így hatásuk – bár a hivatalos papság mozgásterén kívül éltek – mégis gyakran messze felülmúlta a hagyományos papok és szerzetesek befolyását. A sztárecek közeledtek a néphez és mindenki számára tanították és elérhetővé tették a lelki élet célját. Így ír erről Johann Kologrivov atya, „Fejezetek az orosz lelkiség történetéből” című értekezésében: „… A lelki élet nem külső aszkézisből áll, hanem az Istenhez való közeledésből, a lelki tevékenységből, az állandó önmagamra figyelésből, a saját bűnös vonzalmaimmal vívott harcból, a szívnek belső imával történő megszenteléséből és megvilágosításából. Ez a cél nem érhető el másképpen, mint a bűnös akaratról való lemondás által…”
A sztárecek Szentlélek által vezérelt tiszta szellemiségéhez köthető a szerzetesi megújulás és egy új típusú életszentség útja, mely messze túlhaladta már Oroszországot és az Athosz-hegyi ortodox centrumot. És éppen ennek a szerzetesi megújulásnak az egyik kiemelkedő alakja az a szárovi remete, akit Szent Szerafim néven ismer a világ. Ki kell itt emeljük azt, hogy Szent Szerafim életével mintha egyesítette volna az őskeresztény hagyomány adta előnyöket és alapokat, valamint a modern életszentség fontos jellemzőit. Szent Szerafim egyszerre volt tisztánlátó pap, aki a szeretet által egyesülve belelátott az emberi lelkekbe, sőt, ismerte a modern korba átlépő ember összes lelki nyűgét, de egyszerre volt a legteljesebb egyszerűségben, kis kunyhóban lakó remete, aki a világot teljességgel elutasította, és akinek egyik legjobb barátja egy hatalmas barna medve volt, akivel úgy beszélgetett, ahogyan mi embertársainkkal. Szent Szerafim élete a szentek küzdelmének minden fontos jegyét magában hordozza: szerzetesi életének elején volt egy három teljes éven át tartó, olyan tisztító betegsége, amelyből másfél éven át ágyából nem tudott kikelni, és mely betegség Avilai Szent Teréz hosszú tisztító betegségére emlékeztet minket. Szent Szerafimnak volt továbbá egy hallgatási fogadalmakkal teli, 15 éven át tartó szigorú remete időszaka is, amelyben minden szinten diadalt aratott a kísértő fölött. (Ekkor olyan látomásokat, szenvedéseket és kísértéseket kellett kiállnia, mint amilyeneket Pio atya élt át.) Nagy tisztulásai és átalakulásai után sorra nyíltak meg számára azon képességek, amelyekkel mások nagy segítőjévé tudott válni. Majd még 5 esztendőt kellett várni arra, hogy belső sugallatra feladta világtól elzárkózott életét, és megtörtént a nagy nyitás: cellájának ajtaja innentől kezdve nyitva állt mindenki előtt, sőt még hallgatási fogadalmát is feloldotta, és senkitől sem tagadta meg a beszélgetést és útbaigazítást. (Ez élete végéig így is maradt.) Egész élete pedig valódi tanítás volt a hitből és Istenről való tudásból eredő keresztény örömről, az öröm gyakorlására szóló felszólításról, a feltámadásról és megváltásról szóló üzenetről, és a világban Krisztussal elindult színeváltozási folyamat örömteli titkának felfedéséről. És eképpen az egyik legfontosabb irat is mely fennmaradt e ragyogó sztárectől, éppen a Szentlélek megszerzésével kapcsolatos. Szent Szerafim arra a fontos tényre hívja fel a figyelmet, hogy a Szentlélek megszerzése a keresztény élet fő célja és az ima, böjt, virrasztás, erények kifejlesztése és keresztény praxis, sőt a jó cselekedetek végzése is eszközök, amelyek elősegítik azt, hogy a Szentlélek átjárhassa az embert. Az eszközöket (a jó cselekedetek gyakorlásától a böjt, ima, praxis stb. gyakorlásáig) mind Isten adta az embernek azért, hogy általuk és az Ő szeretetéből az embernek lehetősége lehessen közeledni Őhozzá. S ilymódon még a szenvedés és a betegségek is eszközök, melyeket helyesen viselve, a Szentlélek befogadását segíthetjük elő. Szárovi Szerafim – aki fiatal korában egy rokonától megtanulta a kereskedelmi fogásokat – a jó tanítványt egy jó kereskedőhöz hasonlította, és azt tanácsolta, keresse a tanítvány állandóan azt, hogy mi hozza számára szellemi szempontból a legtöbb hasznot: „… például ha neked az imádság és virrasztás adja leginkább Isten kegyelmét, akkor virrassz és imádkozz! Ha böjtöléssel nyersz el több kegyelmet, böjtölj, ha a jótékonyság hoz többet, adj alamizsnát! Ekképpen mérlegelj minden erényt, amit Krisztusért valósítasz meg!...” Így Szerafim atya a keresztény ember számára önvizsgálatra a legfontosabb és állandóan feltenni javasolt kérdésnek ezt javasolta: „ A Szentlélekben vagyok-e vagy sem?” És ha a válasz az, hogy nem, meg kell magunkban keresnünk, miért és mi okból hagyott el bennünket a Szentlélek. Sőt, el kell kezdenünk kiegyensúlyozni, azaz lelkünket a segítő eszközök által felemelni Hozzá. S így az ima, jó cselekedetek, másokért felajánlott tettek stb. adják a keresztény ember gyűjtését és éppen ezek által tud hozzá leereszkedni az Úr lelke. Erre mondja az evangélium: „aki nem gyűjt velem, az szétszór…” (Lk. 11,23).
A Szentlélekkel kapcsolatos kérdések kiemelkedő jelentősége mellett (a sztárec a hozzá érkezőket is úgy vizsgálta hogy kit milyen mértékben hatott át a Szentlélek) a sztárec életében van egy másik kiemelkedő jelentőségű személy is: az Istenanya. Az Istenanya egészen különleges szerepet játszott az életében. Háromszor is Ő gyógyította meg a sztárecet komoly betegségeiből. 12 fontos Mária jelenése is volt, legutolsó éppen a halálakor (egy Mária ikon előtt térdepelve halt meg). Az ortodox kereszténység úgy tartja, hogy az Istenanya fiával, Jézus Krisztussal együtt, az egész teremtés megújításának társvezetője. Szerafim az Égi Anyát „Minden öröm örömé”-nek nevezte. Az Ő parancsára nyitotta meg remetelakjának a világ számára zárt ajtaját, és úgy tekintett Isten Anyjára, hogy aki közeledik felé, az Istenhez közeledik, és ha az ember elfordul tőle, az a Szentlélek ajándékától fordul el. Szeráfim mester élete vége felé mesélte el tanítványainak, hogy amikor hosszú, 3 éven át tartó betegsége során miseáldozatot mutattak be társai az ágyánál, szenvedéseit érzékelve megjelent előtte az Istenanya János és Péter apostolokkal együtt, és rámutatva az ifjúra ezt mondta: „ Ő a mi nemzetségünkből való.”
Szarovi Szent Szerafim 1759. július 19-én Kurszk városában született, a mai Oroszország területén. A gyermeket az első hét diakónus egyikének a tiszteletére Prohornak nevezték el. Édesapja téglagyáros volt, de korán meghalt. A kis Prohor 7 éves korában lezuhant a Szent Szergij templom harangtornyából, de csodálatos mód teste ép és sértetlen maradt. 10 évesen halálos betegségbe zuhant, és az Istenanya álmában megjelent neki és megígérte, hogy meggyógyítja őt. Másnap volt éppen egy fontos búcsú és a hatalmas eső miatt az Istenanya ikonját Prohorék kertjén keresztül vitte át a körmenet. A haldokló Prohort édesanyja felkapta és az ikon elé tartotta. Nemsokára az ifjú teljesen felgyógyult. A gyermek, amint megtanult olvasni, rögtön a szent könyveket bújta. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az ifjú szerzetes szeretne lenni, édesanyja megáldotta fiát, és egy réz feszületet ajándékozott neki, amelyet Prohor élete végéig őrzött és viselt is. 19 évesen indult útnak. Kijevbe ment, az orosz kereszténység bölcsőjébe, a Pecserszkaja Lavra-nak nevezett barlangmonostorba. Itt éltek a XI. században Antonyij és Feodoszij, az oroszföld első szerzetesei, és itt akart Prohor életútjához eligazítást nyerni. Találkozott is egy Doszifej nevű remetével, aki e szavakat mondta: „Eridj gyermekem a szárovi kolostorba, az a hely válik üdvösségedre, ott is fejezed be földi zarándoklásodat.” Prohor 1778. november 20. napján érkezett ide, és 55 éven át élt a szárovi remeteségben, egészen haláláig. Itt van egy furcsa ellentmondás: bár a szentéletrajzok mind azt hangsúlyozzák, hogy a szent többet nem hagyta el az oroszországi Szárov vidékét, mégis megjelent egy francia szerzetes – Jean-Yves Leloup – nevéhez köthető írás, amely arról számol be, hogy Szerafim atya a görögországi Kalkidiki területén lévő Athos-hegyi köztársaságban hosszú időn át a Panteleimon-monostor mellett tanította a belső békét kereső ifjút.
Ha követjük az eredeti szentéletrajzot, két esztendei szolgálat után jelentkezett az ifjúnál az a 3 éven át tartó halálosnak tartott betegség, amiből újra csak az Istenanya segedelmével épült fel, és amelyről ezen értekezés első részében már beszámoltunk. Prohor 1876 augusztusában öltözött be szerzetesnek és ekkor kapta meg a Szerafim – lángoló – nevet. 7 éven át volt diakónus. Ebben az időszakában különösen jelentősek azok a látomások, amelyeket a Szentmise alatt élhetett át. Amikor szerzetespappá szentelték, megerősödött benne az igény, hogy remeteként teljes magányba vonuljon. Ezt követően, elöljárói engedéllyel, pontosan 16 évvel a szárovi monostorba érkezése után, elindult, hogy kis cellát keressen magának. A cella a Szárovka patak partján, kb. 5 versztára volt a monostortól. Itt az atya kis veteményeskertet és egy méhest is fölállított. Egymástól meglehetősen távol más remeték is laktak a területen. Szerafim a maga erdős dombocskáját „Athosz-hegyé”-nek nevezte, míg a domb körüli kedvenc helyeit Jézus Krisztus életének fő helyszíneiről nevezte el, volt például itt Betlehem sőt Getsemáné kert és Golgota is. Életének ebben a szakaszában az atya mindig ugyanazt a ruhát hordta. Hatalmas csönd volt körülötte és állítólag sokszor látták őt kővé dermedten szent imádságba merülten, és senki sem vette a bátorságot, hogy a mélységes csendet megzavarja. Alighanem ebben a csendben gyümölcsöző időszakban bimbózott ki Szerafim életében az a keresztény kontempláció, egy áhítatra és alázatos tiszteletre épülő belső imaállapot, amely egész életét végigkísérte. És éppen ebbe a mély csöndbe érkezhetett be a Szentlélek, amelytől eltelve annyi csodálatos dolog nyert kifejeződést Szerafim atya által világunkban. „Még senki sem bánta meg, hogy hallgatást fogadott.” – mondta később lelki gyermekeinek.
Ha a falusiak látták is vagy abban a szerencsében volt részük, hogy találkozhattak vele, a szent alázatosan és hosszan meghajolt előttük, és anélkül, hogy egy szót szólt volna, továbbment. Ebben az időszakban talált a monostor és a cellája között félúton egy hatalmas követ. Halála előtt árulta el tanítványainak, hogy 1000 éjjelen át járt ide titokban imádkozni. Szeme előtt az ősatyák aszkézise lebegett. Térden állva – tudnunk kell, hogy az atyát ifjúkorától kezdve hatalmas, szinte elviselhetetlen lábfájás gyötörte – kitárt karokkal imádkozott: „Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Ezen önátadó ima-felajánlás isteni segítség nélkül nem tudott volna létrejönni. „Ha a szívben meghatódottság van, akkor Isten is velünk szokott lenni.” – mondogatta a sztárec.
Remete élete alatt sok sötét támadás is kísértette. Ahogyan Bloch, a költő mondta: „Keresd a fényt, és megleled, hol a sötét”. Szörnyű hangok, üvöltések gyötörték. Kiverték például a cella ablakait és egy hatalmas fatuskót dobtak be rajta. Gyakran egy koporsó jelent meg cellája közepén, amelyből egy halott jött elő. A legszörnyűbb támadás azonban három hús-vér ember, környékbeli parasztok által történt, akik pénzt követeltek a szentéletűtől, és akiket dühíthetett és zavarhatott a szentség, amelynek ők közelébe sem érhettek. E három ember szó szerint halálra verte a sztárecet, aki tudvalevőleg rendkívül erős testalkatú volt, baltája is volt, és könnyedén védekezhetett volna. De a sztárec mégis békésen letérdelt, letette fejszéjét a földre, karjait mellén keresztbe fonta és így szólt a gonosztevőkhöz: „Amit tenni akartok, tegyétek meg.” Miután a rablók kiélték durvaságukat és mindent felforgattak, megmagyarázhatatlan félelem fogta el őket és elszaladtak. Az atya csak másnap tudott eljutni a kolostorig. Itt gyógykezelést nem kért, mert újra az Istenanya jelent meg neki, aki biztosította őt a felépüléséről. A sztárec a feladatait – sérülései ellenére – újra el tudta végezni.
Szent Szerafim remete korszaka 15 éven át tartott. Ekkor a kolostori káptalan úgy döntött, kötelezi az atyát arra, hogy a vasárnapi és ünnepnapi istentiszteleteken részt vegyen. Mivel lábai már nem bírták a sok gyaloglást, beköltözött a monostorban lévő cellájába. De még ekkor sem enyhített remete életének szigorán és 5 évet kellett még arra várni, hogy 1815-ben megnyissa cellájának ajtaját, majd egy újabb hosszú esztendő után törte meg hallgatási fogadalmát. Ettől kezdve senkitől sem tagadta meg a beszélgetést és útbaigazítást. A sztárec életének ezen szakasza nagyon hasonlít Pio atya életének azon szakaszához, amikor áradt hozzá a nép San Giovanni Rotondóból és a világból. A sztárec is belelátott a lelkekbe, látta a távolban történéseket, és minden pontosan úgy volt, ahogyan azokat megmondta.
A sok gyönyörű történetből most csak néhányat mutatunk be. Egyszer egy Jelizarev nevű falu vezetőjének a hitvese kereste fel az atyát, mert férje szörnyű betegségbe esett. Az asszony miután Szárovba érkezett, megtudta, hogy a sztárec senkit sem fogad. Már minden reményét elvesztette, amikor ott állt az atya látására érkezett hatalmas tömegben. Egyszer csak váratlanul kinyílt a cellaajtó és a szent megjelent a küszöbön. A tömeg jelenlétéről tudomást sem véve, a sztárec egyenesen a fiatalasszonyhoz fordult, nevén szólította őt, akiről tudomása sem lehetett. „Agrippina leányom, jöjjél ide hamar!” A leány átverekedve magát a tömegen, mielőtt bármit is szólhatott volna, a sztárec hirtelen adott neki egy adag szentelt vizet, áldozati kenyeret, szentelt bort, néhány kétszersültet, majd megáldotta őt és mintha ez lenne most a világon a legfontosabb dolog, így szólt: „Mielőbb vidd el ezt férjednek!”. Majd megfogván a lány kezét, azt saját vállára tette, ahol jól kitapintható volt a vastag madzag, melyen a sztárec súlyos vaskeresztje lógott. Aztán kedvesen így szólt: „Leányom, eleinte az embernek nehezére esik ennek viselése, de most már nem nehéz. Eridj férjedhez, és ne feledd el az én terhemet. Isten veled!” A sztárec még megáldotta az asszonyt, majd újra visszavonult magányába, anélkül, hogy valakivel is szót váltott volna. A fiatalasszony miután hazaérkezett, hitvesét haldokolva találta. De alighogy odaadta neki a sztárec által küldött dolgokat, a haldokló kinyitotta szemét, bocsánatot kért bűneiért, majd igazi istenfélő ember módjára áldással búcsúzott el szeretteitől és békében távozott e világból.
Sok történet maradt fent arról is, Szerafim atya imáinak hatására, hogy gyógyultak meg betegek. Bárki is kereste őt fel, szegény vagy gazdag, bármilyen nagy bűnös, ő mindenki előtt földre borult és mindenkit megáldva, még a fel nem szentelt személynek, sőt a legnagyobb ateistáknak is, kezet csókolt. „Örömöm! Gazdagságom! Krisztus föltámadott!” – ilyen szavakkal üdvözölt mindenkit.
Egy napon Szárovba érkezett egy nagy tábornok, hogy megcsodálja a környéket és a szép épületeket. Kíváncsisága hajtotta, hogy betérjen pár percre a sztárechez. Fél óra múlva a sztárec úgy vezette ki őt a cellából, mint egy kisgyermeket. A tábornok arca csupa könny volt, és továbbra is keservesen sírdogált. Sem tányérsapkája, sem rendjelei nem voltak rajta, azokat az atya vitte utána. Később elmondta, hogy ő sok mindent látott életében, de ilyen alázattal és szelídséggel sohasem találkozott. A sztárec feltárta előtte egész életét, annak legtitkosabb részleteit is, és amikor a rendjelek leválva leestek az egyenruháról, az atya csöndesen megjegyezte: „Látod, látod, érdemtelenül viseled őket.”
Már egészen közel volt a halála, amikor az atya meggyógyított egy négyesztendős vak leánykát, miután meghintette az erdei forrásból hozott vízzel. Ez volt állítólag az utolsó gyógyítás, amelyet még életében véghezvitt. Halála után a csodás történések – annyi más nagy szenthez hasonlatosan – nagy mértékben megsokasodtak. Temetése napján a szárovi kolostort több tízezer ember kereste fel. 1903-ban, amikor pedig szentté avatták, Szárovban 150 ezer ember gyűlt össze. Úgy tartják, ezen a nyáron feledésbe merült minden belső viszály és egész Oroszország eggyé vált „szegény Szerafim” ( magát így nevezte) sírjánál. Szentként ismert ereklyéje 1920-ban nyomtalanul eltűnt, de azt 1990 november elején egy múzeum szőnyegosztályán váratlanul megtalálták. A 70 évet, amíg az ereklye nem volt meg, az orosz történészek az orosz történelem legtragikusabb korszakának tartják. Érdekes tény az is, hogy Szárov városa a szovjet, majd később az orosz atomfegyvergyártás egyik fő központjává vált. 1946-ban egy zárt katonai objektumot alapítottak itt, és egy atomfizikai kutatóintézetet hoztak létre, amelynek helyéül éppen az egykori szárovi remetelak monostorát jelölték ki. A szovjetek első atombombája is itt készült.
dr. Torgyán Atilla
Ajánlott irodalom:
- Szárovi Szent Szerafim élete és tanítása (Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, Homokkomárom, 1996)
- J.Y. Leloup – Hészükhaszta imamód (Korda Kiadó, 2009)
- Szárovi Szent Szerafim: A Szentlélek megszerzése (Terebint Kiadó, 1996)
- Az emberiség fáklyavivői II. kötet (Etalon Kiadó, 2015)