Már az anyaméhben!
"Ahhoz, hogy valódi, élő hitünk legyen, meghatározó szerepet töltenek be a magzati élményeink, ugyanis már ekkor elkezdődik a kötődés anya és gyermeke között. Ha a gyermeket szeretettel várják, beszélnek hozzá, a gyermekek megérzik, és átveszik az anya érzelmeit. Ha nem kívánt gyermek, olyan gondolatok sűrűjében tölti magzati hónapjait, hogy meg sem kellene születnie, vagy netán a leendő anya ezt még valamilyen cselekedettel meg is tetézi, például a szekrény tetejéről való leugrással, vagy egyéb módon próbál szabadulni a babától, a gyermek egész életére kihat, különösen a hitéletére.
A magzatok sokat álmodnak, átveszik az anya képzeteit. Ha folyamatosan az az üzenet érkezik hozzájuk, hogy nincs szükség rájuk, ezt az érzést egész életükön át magával vihetik. A kötődés a születés után tovább erősödik. Az újszülött nagyon kiszolgáltatott lény, nem tud magáról sem fizikailag sem lelkileg gondoskodni. Ha éhes, vagy szomjas, vagy a pelenkáját kell kicserélni, arra vár, hogy szükségleteit azonnal kielégítsék. Amennyiben ez megtörténik, azt érzi, hogy figyelnek rá, van valaki, akinek fontos. A lelki életére ugyanez érvényes. Ha a szülők hagyják, hadd sírjon, mondván, majd úgyis megnyugszik, akkor valójában a baba nem nyugszik meg, mert fejletlen idegrendszerével képtelen rá, helyette sérülést szenved el. Ha megfelelő kötődés alakul ki a szülőkkel, akkor nagyobb az esélyünk arra, hogy Istennel is jó kapcsolatot alakítsunk ki. Ez azt jelenti, hogy tudjuk, Isten gondot visel ránk, még akkor is, amikor ennek semmi jelét nem látjuk. Sok hívő arról panaszkodik, hogy rengeteget imádkoznak, Isten mégsem hallgatja meg őket. Akinek megfelelő a kötődése, az tudja, hogy Isten meghallgatja őt, csak ő nem hallja Isten válaszát."
(Pál Feri)