ISZLÁM, KERESZTÉNYSÉG ÉS A NYUGATI VILÁG

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2011. május 11. szerda

P. HENRI BOULAD SJ írásában áttekinti ezt a kérdéskört. Miért van konfliktus az iszlám és a kereszténység között, mik ennek a történeti és teológiai gyökerei, mi az iszlám valósága ma és miért és mennyiben jelent ez veszélyt Európára és a nyugati gondolkodásmódra...

 

Az iszlám és a kereszténység közötti vita évszázadok óta tart és még távolról

sem jutott nyugvópontra. Mindkét vallás egyetemesnek tekinti magát.

Krisztusnak a tanítványaihoz intézett utolsó szavai a következők voltak:

Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!”. A muzulmánok

számára, ahogy a Korán egyik egyértelmű verse kimondja: „Isten vallása az

iszlám”. Mivel mindkét vallás az egész földkerekségen kívánja tanait hirdetni,

elkerülhetetlenül összetűzésbe kerültek egymással. Ez a konfliktus már több mint

ezernégyszáz éve tart.

Mohamed halála után az iszlám futótűzként terjedt el a Földközi-tenger

medencéjének déli részén és a Közel-Kelet egészén: ezek az eredetileg színtiszta

keresztény államok fokozatosan a hatalmas moszlim birodalom részei lettek. Az

iszlám elterjedésének magyarázata részben abban rejlik, hogy az Egyházat

megosztottság és belső viták sújtották. A helyi lakosság a bizánci nagyhatalmi

törekvések elleni reakcióként tárt karokkal fogadta az új vallást, észre sem véve,

hogy az iszlám néhány év alatt bekebelezi őket.

Emeljük ki az iszlám és a nyugati világ közötti ellenségeskedés fő állomásait:

- 640-ben az arab hadsereg lerohanja egész Észak-Afrikát, és a kontinens

e része, az elenyésző kisebbséget alkotó egyiptomi koptokat leszámítva, felveszi

a muzulmán vallást

- 732-ben az Európa meghódítására készülő iszlámot Poitiers-nél

megállítja Martell Károly

- 11-12. század: a keresztes háborúk kora

- 1483-ban a törökök elfoglalják Konstantinápolyt

- A 16. században történik meg Spanyolországban a reconquista, melynek

során több millió muzulmánnak kellett áttérnie a keresztény hitre halálbüntetés

terhe mellett

-1529-ben Bécs alatt megállítják a török hadsereget

-1571-ben, a lepantói csatában a keresztény seregek felégetik a török

flottát

-1683-ban a magyar és osztrák hadsereg vereséget mér a Bécset

ostromló törökökre, és véget vet az Európa meghódítására indított újabb török

kísérletnek

-1878-ban Bulgáriában vereséget szenvednek a törökök

A „keresztény” Nyugat és az iszlám világ ezeknek az eseményeknek a során

határozta meg önmagát.

 

Iszlám és társadalom

Az iszlám kezdete Mohamed és az őt elutasító Mekka lakói közötti összetűzéshez

köthető. Mohamed ezután 622-ben, a hidzsra évében alapítja meg Medinában a

saría által irányított teokratikus társadalmat. A saría a Koránban és a Szunnában

megtestesülő isteni törvény, melyet később a négy nagy jogtudományi iskola

formált rendszerré. E jogalkotásnak mintegy háromnegyede az állam

felépítésével foglalkozik, a fennmaradó rész pedig az egyén és a társadalom

viszonyának minden részletére kiterjedő joggyakorlatot foglalja össze. A

hidzsrától kezdve láthatjuk tehát, ahogy az iszlám vallásból iszlám társadalom

lett. Ettől fogva az iszlámban a politika és a vallás szerves egészet alkot.

Khomeini ezt a helyzetet a következő aforizmai tömörségű mondatban foglalja

össze:

„Az iszlám nem létezhet politikai jelleg nélkül.”

Vele együtt én is úgy gondolom, hogy a politika és a vallás szervesen

összekapcsolódik az iszlámban. Néhány évvel ezelőtt II. Hasszán, Marokkó volt

királya maga is így nyilatkozott a francia televíziónak:

„Az iszlámban szétválaszthatatlan az egyház és az állam.”

„Észak-afrikai muzulmánjaink soha nem fognak beilleszkedni a francia

társadalomba.”

Ez azt jelenti, hogy a pluralista és laikus társadalom nem fogadható el az iszlám

számára. Európa ezt még nem értette meg, vagy nem akarja megérteni. Egyház

és állam szétválasztása annyira beleivódott a gondolkodásmódjukba, hogy

Európa nem képes fölfogni: ha megnyitja kapuit egy vallás előtt, akkor egy

természeténél fogva politikai jellegű rendszernek is kaput nyit. Ennek a

tudatlanságnak a következményeként terjedhetett el az iszlám radikális változata

Európában, és hozhatta létre azokat a terrorista sejteket, amelyek a szeptember

11-i támadásokat kitervelték.

A 20. században három egyetemes „vallás” létezett: kereszténység, iszlám és

kommunizmus. A kommunizmus bukása után már csak kettő maradt, a

kereszténység és az iszlám. A muzulmánok számára csak egy vallás van, az

iszlám, ahogy azt a Korán tanítja. Ebben semmiben sem különböznek a

kereszténységtől, amely természetszerűleg egyetemes: „Menjetek tehát,

tegyétek tanítványommá mind a népeket!”. Elkerülhetetlen volt, hogy ez a két

egyetemes vallás összeütközzön egymással. A történelemben meg is mutatkozott

ez a szembenállás. Ha az iszlám és a kereszténység nem tud ma összefogni egy

jobb világ érdekében, akkor megint szembe kerülnek.

A nehézséget az okozza, hogy az iszlám nem csupán vallás, hanem vallást,

társadalmat, politikát és kultúrát egyesítő rendszer. Olyan életforma, amely

egész embert kíván, ebben megfelel a középkori kereszténységnek, amely a

társadalom minden dimenzióját meghatározta: a vallást, a politikát, a kultúrát, a

társadalmi és családi kapcsolatokat. Innen ered, hogy ma igen nehéz objektíven

szemlélni az iszlámot, különösen Európában. A baloldali kötődésű emberek a

nyitottság és a tolerancia jegyében természetszerűleg befogadóan

viselkednének. A jobboldali kötődésűek pedig az ördögtől valónak tartanák az

iszlámot. A két ellentétes megítélés közül vajon melyiket kövessük?

 

Iszlám: angyal vagy ördög?

Az utóbbi évekig Európa inkább nyitott, toleráns és elfogadó módon viszonyult az

iszlámhoz. Az iszlám által képviselt értékek és az általa teremtett lenyűgöző

kultúra miatt tisztelet érdemlő vallásnak tartotta.

De a legújabb fejlemények már Európát is nyugtalanítják, és arra kényszerítik,

hogy kiderítse, honnan ered a nemcsak a Közel-Keletet, hanem az egész

bolygónk biztonságát veszélyeztető, terrorizmusba torkollott fundamentalista

hullám. Európának rá kell jönnie, hogy régóta lappangó jelenségről van szó,

amelyről a kontinens még nem vett tudomást. Éves körútjaim során már vagy 20

éve próbálom felhívni a Nyugat figyelmét arra, hogy az iszlám lassan, de

biztosan teret hódít magának a társadalomban és a közéletben. Szavaimra csak

vállvonogatás, hitetlenkedő mosoly volt a válasz, vagy olyan reakciók, mint:

„Nem ég a ház! Nyugaton messze nem olyan a helyzet, mint önöknél!”. Egészen

a radikális fordulópontot és új föleszmélést jelentő híres-hírhedt 2001.

szeptember 11-ig.

A Nyugat hozzáállása 180 fokos fordulatot vett, a boldog naivitásból páni

félelembe zuhant. Ezt a jelenséget már két éve leírtam a La Croix című

napilapban megjelent „Se nem angyal, se nem ördög” című cikkemben. A George

Bush-féle manicheizmus, amely szerint az iszlám a „Rossz birodalma”, mellyel

szemben áll a „Jó Birodalma” – ami természetesen Amerika – egyáltalán nem

járul hozzá a probléma megoldásához, sőt, megerősíti Samuel Huntington „A

civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása” című könyvében kifejtett

tézisét, mely szerint az iszlám és a nyugati világ közötti konfliktus

elkerülhetetlen.

Valójában azonban arra lenne most szükség, hogy a jelenség nyugodt,

békevágytól vezérelt és objektív elemzését kíséreljük meg, mely túllép a feketefehér

és a „jobboldal-baloldal” leegyszerűsítő kategóriáin. Ugyanis az iszlám nem

homogén, hanem sokrétű valóság, és sokkal összetettebb a róla kialakult képnél:

nem írható ugyanis le a bináris, egymást kölcsönösen kizáró ellentétpárokat

alkalmazó rendszerekkel.

 

Az iszlám Európa meghódítására tör

Ha az iszlám csupán egy megbocsátó Istent hirdető vallás lenne, amely beéri

azzal, hogy böjtölést, imát és alamizsnálkodást ír elő híveinek, nem lenne semmi

gond. De az Európában jelenleg megjelenő radikális és hódító iszlám alapjaiban

veszélyezteti a kontinenst. Napjainkban a földrész lassú iszlámizálódása folyik,

amely a bevándorlásra, a demográfiai folyamatokra és az áttérésekre vezethető

vissza. Ha így folytatódnak a dolgok, az iszlám kevesebb mint egy évszázadon

belül többségbe kerül, és a demokrácia többségi elve folytán rákényszeríti

Európára a saját látásmódját és a saját törvényeit. Ekkor vége lesz a drágán és

nagy áldozatok árán megszerzett szabadságnak! A tolerancia nevében Európa

utat nyithat az intoleranciának. Nem szabad elfelejteni, hogy az iszlám „nem

retúrjegy”, ahogy az angol mondja: “Islam is a one way ticket”, ha egyszer

valaki megváltotta, nincsen visszaút.

Számomra egyértelmű, hogy az iszlám beszivárgása révén jelenleg Európa

alattomos és tervszerű iszlámizálása zajlik. Egy európai muzulmán mondta

nemrégen egyik francia barátomnak: annak idején megállítottatok minket

Poitiers-nél és Bécs alatt. De mi Bécsnél és Poitiers-nél is messzebb fogunk jutni,

csak más módszerekkel. Jelenleg az iszlám óriási előnyre tett szert Európában,

mivel a keresztény hit visszaszorulóban van, a vallásukat gyakorlók száma pedig

soha nem látott mértékben csökken. Így két dolog lehetséges: vagy a

kereszténység megújul, és új erőre kap, vagy pedig az általa hagyott szellemi űrt

betöltik az iszlám, a keleti vallások, az ezoterika, a New-Age és a többi szekta. A

természet irtózik a vákuumtól.

Manapság egyre több nyugat-európai tér át iszlám hitre, mivel rabul ejti őket a

szúfi irányzat különleges szépsége, arról pedig nem vesznek tudomást, hogy ez

az irányzat eretneknek számít az iszlámon belül. Így csapdába esnek, nincsen

már visszaút. Az újonnan megtértek közül sokan maguk is sikerrel térítenek.

Az Alexandriában tartott arab nyelvi órámra egyszer egy szőke, kék szemű dán

fiatalember akart beiratkozni. Ahogy elolvastam a nevét: Mohamed Abdel-

Rahman, megdöbbentem. A fiatalember elmondta, azért tanul arabul, hogy

jobban megismerje új iszlám hitét, és hogy elterjessze azt hazájában. Ha az

iszlámot Nyugat-Európában sötét bőrű ember képviseli, azt gyakran

bizalmatlanul fogadják. Ha azonban európai arca van, nyitottabbak felé az

emberek. Véleményem szerint az iszlám így fogja meghódítani Európát.

A bevándorlás az iszlám elterjedésének másik módja. Amikor a Caritas vezetője

voltam, azt mondtam európai partnereinknek: „Ha otthon békét akartok,

segítsetek, hogy nálunk béke legyen. Ha stabilitást akartok Északon,

támogassátok a Dél fejlődését. Ha nem akartok a harmadik világból származó

menekülteket, segítsétek őket a hazájukban boldogulni.” Nem lehet Európáról

gondolkodni a világ többi része nélkül.

Az „Életben marad-e a Nyugat?” elnevezésű, nemrég lezajlott konferencián

Európa egyetemes küldetését hangsúlyoztam. Ha Európa begubózik, hogy saját

határai mögött békében és biztonságban éljen, akkor az unalomba hal bele.

Európának „nagy célokra” van szüksége, ahogy Charles de Gaulle kifejtette. Ha

nincs megfelelő látásmódja és célja, akkor megszűnik önmaga lenni. Évszázadok

alatt a hódítás és a nagyhatalmi törekvések szellemétől vezérelve szemet vetett

az egész világra, ma azonban a szolgálat és a felelősség elvén meg kell nyílnia a

világ előtt, hogy segíthesse növekedni és önmagára találni.

A mára megvalósult gazdasági egység után Európának feltétlenül létre kell

hoznia politikai egységét is. Ez nem könnyű feladat, hiszen az európai államokat

túlságosan meghatározza és jellemzi saját múltjuk, kultúrájuk, önazonosságtudatuk

és nemzeti büszkeségük. Mindegyiküknek kompromisszumot kell kötnie

és komoly áldozatokat kell hoznia, hogy létrejöjjön a politikai egység.

 

Törökország és Európa

Én határozottan ellenzem, hogy Törökország tagja legyen az Európai Uniónak, a

következő okok miatt:

- Földrajzi szempontból egy elhanyagolható földnyelvet kivéve Törökország

nem Európa része. Törökország ázsiai ország.

- Történelmi szempontból Törökország folyamatosan szemben állt az európai

államokkal. Az európai és a török történelem csupán háborúk és összetűzések

sorozata.

- Kulturális szempontból Törökországnak semmi köze Európához.

- Végül, ha Törökországot felveszi tagjai közé az Európai Unió, az új tagállam

az ellenőrizhetetlen bevándorlás hídfőállásává válhat, (amely akár

szökőárként öntheti el a kontinenst), és így néhány évtized alatt az iszlám

meghódíthatja Európát, ahogy annak idején Észak-Afrikában tette.

Sokan azt mondják, hogy Törökországban megtörtént az állam és az egyház

szétválasztása. Erre én azt felelem, hogy ez csak formálisan igaz, és nem hozott

gyökeres változást. A világi kormányzatot csak a katonaság tartja fenn… Ez a

helyzet meddig lesz tartható? Hiszen a fundamentalista irányzat évről évre

nagyobb teret nyer, és az iszlámisták egyre több hívet toboroznak. Azt is

hozzáteszem, hogy bár az egyház és az állam szétválasztása megtörtént, az

iszlám maga olyan mélyen gyökerezik az országban, hogy a kereszténységre

való áttérés komoly kockázattal jár. 2004-ben egy szamszuni (Fekete-tenger

parti város) tartózkodásom idején nagyon megdöbbentett, amikor megtudtam,

hogy egy kereszténységre tért ember arcát emiatt leforrázták.

Egy másik a közelmúltban történt esetet is elmesélek, ami azért is beszédes,

mert a török hatóságok hozzáállását mutatja. Egyik este egy törökországi

szerzetesrend kapuján kétségbeesett dörömbölést hallani. Amikor a szerzetesek

ajtót nyitnak, az utcán egy vérbe fagyott ember fekszik. A fájdalomtól jajgató

sérült egy kereszténységre tért muzulmán, akit a rendőrség brutálisan

bántalmazott áttérése miatt. A szerzetesek azonnal kórházba vitték, hogy orvosi

ellátást kapjon. Amint bezárult mögötte a műtőajtó, a kiabálás újrakezdődött: itt

is kínozták a szerencsétlent. Ehhez nincs mit hozzáfűzni…

Ha vallásszabadság elméletileg létezik is Törökországban, a gyakorlati

megvalósítása lehetetlen.

2004-ben Obexer úrnak, a brixeni (Dél-Tirol) Cusanus Teológiai-Filózófiai

Akadémia igazgatójának a következő kérdést tettem föl: „Mit gondol Törökország

Európai Uniós integrációjáról?” Ő habozás nélkül széles mosollyal rávágta:

„Semmi gond sincs ezzel.” De én tovább faggattam: „Hát nem látja, hogy Európa

lassan, de biztosan iszlámizálódik?” Azt válaszolta erre: „Tényleg nem értem,

hisz nincs mitől félnünk.” Amikor 2007-ben ismét föltettem neki ugyanezt a

kérdést, már egészen mást válaszolt.

 

Meg kell kongatni a vészharangot?

Bár az európai iszlám jelenleg kisebbségben van, mind nagyobb szerephez jut,

és mind aktívabban és fenyegetőbben lép fel. Hadd említsek néhány példát. Egy

genfi és egy brüsszeli asszony is az iszlámizmussal kapcsolatos kutatást végzett.

Mindkettőjüket halálosan megfenyegették, ha nem hagyják abba a munkát.

Másik példa: Brüsszel egyik muzulmán többségű kerületében, Mollenbeekben a

keresztények úgy érzik, hogy elnyomják és az iszlám hit felvételére kényszerítik

őket. Nemrég említették nekem, hogy egy muzulmán a földre köpött, amikor egy

apáca ment át ezen a környéken. Néha Egyiptomban is ilyen reakcióval

találkozunk.

Harmadik példa: néhány éve Münsterben bementem egy könyvesboltba, hogy

lássam, mennyire fogynak a könyveim. A kirakatban a „Jézus legendája”című

német nyelvű könyv fogadott. Ezen nem lepődtem meg, hiszen Európában

gondolatszabadság van. De megkérdeztem a tulajdonostól, kapható-e nála

Salman Rushdie „Sátáni versek” című műve. Azt felelte, hogy ezt is kitette a

kirakatba, de be kellett vennie, nehogy az iszlámisták szétverjék a boltját.

Münsterben, ami pedig keresztény város, meg lehet kérdőjelezni Jézus

történelmi személyiségét, de jaj annak, aki az iszlám ellen mer szólni! Hova

tartunk? Jelenleg Európában divat kritizálni a pápát, a püspököket és a katolikus

egyházat, de amint az iszlámot illetné az ember kritikával, azonnal rasszizmussal

és a tolerancia hiányával vádolják.

Birtokomban van egy elképesztően agresszív német nyelvű kiadvány, melyet az

egyik európai iszlámista mozgalom terjeszt. Valóssággal a hideg futkoz tőle az

ember hátán. Ezek a csoportok hiába vannak kisebbségben, ettől még

ugyanolyan sikeresek, hiszen jól tudjuk, hogy a kisebbségek formálják a

történelmet. A tömeg csak követi őket. Elég egy maroknyi szervezett és

elkötelezett ember, hogy államok és társadalmak romba dőljenek.

Jelenleg az iszlám elkötelezett és hódítani akar, ám csupán meggyengült,

széttöredezett, megosztott kereszténységet talál maga előtt, és önbizalmát

vesztett, bizonytalan, tétlenkedő Európát. Van-e Európában elég élni akarás,

hogy erőre kapjon, és szembenézzen az iszlámmal? Ha nincs, akkor az iszlám

meg fogja hódítani a kontinenst, ahogy annak idején Észak-Afrikát is.

 

Hogyan viszonyuljunk a bevándorlókhoz?

Hogyan viszonyuljon Európa az ajtaján zörgető muzulmánokhoz? Ez nehéz

kérdés. Egyfelől megértőnek és humánusnak kell lenni a bevándorlókhoz, akik

elveszettek és tanácstalanok a számukra teljesen idegen kultúrában. Így tehát

világos, hogy a bevándorlóknak sürgető szükségük van a beilleszkedéshez való

segítségre. De a befogadó és megértő hozzáállás nem jelenthet teljes

nyitottságot. Európának fokozottan kell ügyelnie arra, nehogy megtelepedjen a

kontinensen a fanatizmus, nehogy a tolerancia nevében megjelenjen az

intolerancia. A radikális és fundamentalista iszlámmal kizárt a kompromisszum.

Európának nem szabad elfelejtenie: épp ez a nyitottság tette lehetővé, hogy

szélsőségesek kicsiny csoportjai az európai nagyvárosokban terveljék ki a

szeptember 11-i merényleteket. Fontos különbségtételről van tehát szó.

 

Liberális iszlám – képes-e a Nyugat újfajta iszlám létrehozására?

Végül meg kell emlékeznem egy fontos, de kisebbségben levő irányzatról, a

nyitott, felvilágosult, liberális iszlámról, melyet értelmiségiek és baloldali

gondolkodók képviselnek. Olyanokra gondolok, mint a Németországban élő

Bassam Tibi vagy a Párizsban élő Mohamed Arkoun. Ez a liberális irányzat

azonban oly mértékben kisebbségben van, hogy a vele szembehelyezkedő

iszlámista többség mellett szinte semmilyen befolyással nem bír.

Európának minden erővel ezt az irányzatot kell támogatnia, hogy ez váljon

meghatározó irányvonallá. Éppen ezért kellene az igen lassan haladó iszlámkeresztény

párbeszéd mellett az iszlámon belüli párbeszédet is támogatni. Olyan

televíziós vitát javasolnék, melyben radikális és liberális muzulmánok vitatnák

meg, hogy mi is az iszlám. Ez a vita rendkívül érdekes lenne, hiszen egészen

biztosan két teljesen különböző nézőpontra derülne fény.

A nyugati demokráciákba beilleszkedett és a világra nyitott európai muzulmánok

képesek lesznek-e létrehozni a modern világgal összeegyeztethető iszlámot?

Vagy a fundamentalista irányzat diadalmaskodik, és magával rántja az európai

iszlámot? Csak a muzulmánok válaszolhatják meg a következő kérdést: ISZLÁM,

MIT MONDASZ MAGADRÓL? Így azonban fölmerül egy újabb, még fontosabb

kérdés: a modernizált, állam és egyház szétválasztására épülő iszlám vajon még

iszlámnak tekinthető?

(Boulad atya írását a csi-international.hu honlapról vettük át.)