Egy szentéletű pápa és a tévedései
A francia szakíró szokatlan alkalmat választott II. János Pál szeretetteljes bírálatára: abból az alkalomból sorolta fel hibáit, hogy Ferenc pápa vasárnap szentté avatta Karol Wojtyłát, valamint XXIII. Jánost, a „jó pápát”, a II. Vatikáni zsinat összehívóját, az egyház modern megújulásának elindítóját.
„A szentté avatás igazságot szolgáltat, miután a gyarló és hálátlan emlékezet máris igazságtalanul bánik Wojtyła pápával” – írja a Le Monde-ban Henri Tincq veterán Vatikán-szakértő, számos egyházi tárgyú könyv szerzője, aki a katolikus La Croix után a Le Monde vallási rovatát vezette, és most a francia nyelvű Slate webmagazin szerzője.
Karol Wojtyłát alig nyolc éve temették, s akkor világszerte a múlt század legnagyobb alakjai közé sorolták, Henri Tincq úgy látja azonban, hogy mára az argentin pápa elsöprő népszerűsége elhomályosítja már II. János Pál emlékét. Huszonöt évvel a berlini fal leomlása és a kelet-európai kommunista rendszerek összeomlása után tompul az emléke annak a pápának, akiről akkor azt írták, hogy legyőzte a kommunizmust.
Az „újkeresztény Európa” azonban, amelyről álmodott, egyelőre álom maradt. A kommunizmus utáni korszak csalódást tartogatott számára: keserűen állapította meg, hogy Kelet-Európában újraéled a nacionalizmus, győz a féktelen kapitalizmus és a zabolátlan szabadosság. Az az álma sem valósult meg, hogy összebékítse a nyugati és a keleti kereszténységet.
Mindez nem rajta múlt, volt viszont egy s más, amit Tincq a nagy lengyel pápa hibájául ró fel, habár van rá magyarázata. Úgy látja, hogy Wojtyła pápa nem „fogta fel a maga teljes valójában” a pedofil botrány súlyosságát. Oltalmába vette Marcial Maciel mexikói papot, aki bizonyítottan bűnös volt pedofíliában, szexuális bántalmazásban, azonkívül kábítószer-élvező is volt a múltban. Tincq a pápa ez ügyben tanúsított tétlenségét „vétkes elnéző magatartásnak” minősíti, és úgy fogalmaz, hogy e „vakságra” az utód, XVI. Benedek határozott intézkedései szolgáltattak bizonyítékot. Csakhogy Karol Wojtyła emlékeiben még ott éltek az egyházellenes kommunista kampányok, amelyek pontosan ilyen tartalmú, de hazug történetekkel igyekeztek igazolni a lengyel papság üldözését. Tincq igazat ad azoknak is, akik úgy látják, hogy II. János Pálnak előrehaladott Parkinson-kórja miatt le kellett volna mondania, mert „bénultsága késleltette a hanyatlóban lévő egyházban oly szükséges intézkedéseket”. Erre kivált Benedek pápa lemondása vet éles fényt. Csakhogy megemlít egy ellenérvet is: a pápa az egész világ elé tárta szenvedését, és ily módon szinte megszemélyesítette pápaságának legfőbb üzenetét: Krisztus egyháza a gyengékhez és a sérülékenyekhez érzi magát közel. Van Tincqnek egy harmadik kritikai megjegyzése is Wojtyła pápával kapcsolatban: II. János Pál is tudta, hogy a római kúria működésével baj van, de megreformálhatatlannak ítélte, és Tincq szerint menekülésképp utazta be személyes üzenetével az egész világot.
Ferenc pápa ellenben merész cselekvésre szánta el magát a pápai közigazgatás ügyében. Wojtyłát nyomasztotta a kereszténység fokozódó térvesztése, és a „halál kultúrája”, amelynek keretében „vitathatóan egy kalap alá vette” a holokausztot, a mindennapos gyakorlattá váló abortuszt, a kábítószer-élvezetet, a háborút, a terrorizmust és a forradalmi erőszakot. Tincq szembeállítja ezzel Ferenc pápa „aktív optimizmusát”, és idézi a mai egyházfő szavait: „A barbár világot elítélő panaszkodás nem segít Istenre rátalálnunk.” Ezek azonban mind részletkérdések csupán, folytatja a francia szakíró, merthogy II. János Pál és Ferenc üzenete nagyon is egybecseng: elítélnek mindenféle politikai romlottságot, és gondolataik középpontjába a szegényeket, ahogy Wojtyła pápa mondta, „az élet sérültjeit” helyezik. Szembeszállnak „a pénzimádattal”, a „vadliberalizmussal”, amelynek térhódítását Wojtyła pápa előre látta 1991-es Centesimus annus enciklikájában, amelyet az egyház szociális doktrínáját megfogalmazó XIII. Leó pápa Rerum novarum enciklikájának centenáriumán adott ki. Ferenc lényegében II. János Pál örökségét veszi át: az erőszakmentességet, az emberi jogok és az élet védelmét, a kultúrák és a vallások közötti párbeszédet hirdeti. Bergoglio pápa nagyobb hangsúlyt helyez „a tolerancia keresztény kötelességére” azok iránt, akik messzire kerültek az egyháztól, de „eddig nem tett semmit”, amivel eltávolodott volna a II. János Pál által oly hajlíthatatlanul védelmezett „katolikus fegyelemtől és doktrínától”.
(metazin)