Térden állva a gyermekek előtt - Böjte Csaba testvér írása

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2011. április 26. kedd

Ki gyermekekkel foglalkozik, az tudja, hogy mindenik évnek

megvan a maga keresztje... Van olyan tanév, mikor a mumpsz, máskor a

gripa környékezi meg a nagycsaládot, és biza akkor  "elindult a gyűrű

vándorútra egyik kézből a másikba", és nehéz megfékezni a járványt.

Persze nemcsak járványos betegségek indulhatnak el a gyermekek

világában, hanem különféle divatok, hóbortok is, melyeket a

felnőtteknek szintén nagyon nehéz megérteni, befolyásolni. Volt egy év, mikor

főleg a fiaink elkezdtek cikizni a tanárokkal, az osztályok szinte

versenyeztek, hogy ki tud rálicitálni csínytevésben a másikra. Nekik

nagyon jó bulinak tűnt, de egy - egy tanár biza a felmondását

fontolgatta. Mi mást tehettem volna, újból és újból összeszedtem az

intézet belső udvarára a gyerekeket és néha szépszóval, máskor meg

minden pedagógiai haragomat csatasorba állítva próbáltam a fiaimat

nevelgetni, a kedvesség és a jóság útján tovább terelgetni.

 

Tavasz fele, már az egész pedagógiai eszköztárunk romokban hevert.

Magamba roskadva, behívtam az intézet vezetőjét, és megbeszéltük,

hogy ha már nincs eredménye annak, hogy a gyerekek fejét mosogassuk,

akkor próbáljuk meg a lábukat is megmosni. Nagycsütörtökön a

szentmisén szépen minden osztályból a legcsintalanabb gyereket

kiültettük az első padba, és az evangélium után úgy papi

ruhában, prédikáció helyett letérdeltem szerre mindenik fékezhetetlen

kiscsikó elé, és szelíden, ahogyan mesterünktől, Jézus Krisztustól

tanultam, megmostam a "tanítványaim" lábát.

 

Döbbenetes élmény volt a zsúfoltságig telt templom előtt szerre,

nyugodtan letérdelni, megmosni, megtörölni, majd megpuszilni a

gyermekek lábait... Hihetetlen csend volt a templomban, én nem mondtam

semmit, csak céltudatosan végeztem a dolgomat, a kántor úr közben énekelt egy

nagyon szép, szomorú éneket.

 

A történetet én a gyerekeknek szántam, pedagógiai célzattal, de

igazából engem is végtelenül megindított a szertartás. Ott és akkor

döbbentem rá, hogy Péter lábát mosva, az én lábamat is megmosta a

Mester... Bár Júdás zsebében ott zörgött a harminc ezüstpénz, Jézus

mégis lehajolt és az ő lábát is megmosta..  Aztán belém nyilalt a

felismerés: Jézus nemcsak megmosta a fiai lábát, hanem utána meg is

halt értük a kereszten! "Vajon én megtudnék halni ezekért a

"rosszcsont" gyerekekért?" A lábmosás szertartását befejezve felálltam, és

csendesen néztem őket, míg az orgona utolsó akkordjai is elhaltak.

Néztem a fiaimat és annyira szépeknek láttam őket, mint addig soha

sem!

 

Végtelen csendben folyt le a nagycsütörtöki szertartás, a megfosztott

oltár előtt sokáig némán térdeltünk. A végén, a sekrestyében mindenik

" tanítványom" odajött, hozzám bújtak, megöleltek csendesen. Néma

percek után az egyik, talán a legcsintalanabb megszólalt: "Csaba testvér, én többet

rossz nem leszek!" Én sem, én sem, vízhangozták a többiek a mélyről

jövő jó elhatározást.  Évek teltek el, ma már felnőtt emberek,

elsodorta őket a múló idő, de én úgy gondolom, hogy legtöbbjüknek

sikerült megtartani a tiszta szívből felfakadt őszinte fogadalmat.

Egy biztos, ha találkozunk, akkor ugyanazzal a szeretettel tudjuk egymást

átölelni.

 

Jézus Krisztus útján járva, de különösen ott térden állva a gyermekek

előtt, örökre megértettem, hogy szeretetre, csak végtelen alázattal és

nagy-nagy szeretettel lehet tanítani a testvéreinket. Csak akkor van

jogom szeretetet kérni és elfogadni, ha kész vagyok a másikért

vállalni akár a halált is. Ezen a szinten már nem az a fontos, hogy a

másik mit csinált, mondott, hogy a zsebében csörög a harminc ezüstpénz

vagy nem, hanem egyszerűen csak az, hogy van, s te alázattal, boldog

örömben érette vagy.

 

Csodálatos dolog érettetek lenni! Megérteni azt, hogy létünk értelme maga a szeretet!

 

Kisebb testvéri szeretettel Csaba t.

 

Debrecen, 2011. április 19.