Megkeresztelt istentelenek társadalma

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2011. április 13. szerda

Interjú Georgij Mitrofanovalv a szentpétervári Lelkészképző Aka­démia egyháztörténész professzorával az orosz ortodox egyház állapotáról. Nagyon érdekes!

 

Georgij atya! Kirill pátriárka minden hatalmát bevetve csalogatja az ifjúságot az egyházba. Vonzó-e a papi hiva­tás?

Egyre kevesebb jelöltünk van. Egyrészt az 1990-es évek óta visszaesett a születések száma, másrészt csökken az ortodox egyház iránti érdeklődés. Mivel nálunk nincs fel­vételi vizsga, főként olyan fiatalok jönnek hozzánk, akik iskoláik elvégzése után sehol másutt nem tudnak elhelyez­kedni. Ennek megfelelően alacsony a képzettségük és tár­sadalmi státusuk.

Az utóbbi években mégis sok új papi szemináriumot nyi­tottak meg.

Igen, ez így van. A szovjet időkben csak három szemi­náriumunk volt, Moszkvában, Leningrádban és Odesszá­ban. Időközben már negyvenre nőtt a számuk, de vidéken a legtöbb esetben alacsony színvonalúak. A moszkvain és a szentpétervárin kívül csak öt-hét felel meg a papképzés mai igényeinek. Nem egy szemináriumban öt-hat ember van egy évfolyamon, nálunk, Szentpéterváron negyvenen vannak, fele annyian, mint tíz évvel ezelőtt.

Hogyan jut akkor pap a sok új templomba?

Ahhoz, hogy nálunk valakiből pap lehessen, sem teoló­giai, sem másmilyen végzettséget nem kell tudnia igazol­ni. Ez valóban paradox! Ez a visszás helyzet az 1980-as végén kezdődött, amikor az állam már nem avatkozott be az egyház káderpolitikájába, és a püspökök mindenkit fel­szentelhettek, aki ezt kívánta. Azóta mindenkiből lehet pap, aki valamelyest jártas az istentiszteletekben, és föl­mutatja egy lelkész ajánlását. Az összes mai papoknak csak jó harmada járt szemináriumba vagy végzett teológi­ai akadémiát, a többi teológiai képzettség nélkül boldogul - azzal az eredménnyel, hogy egyházi életünk teológiai, lelkiségi és kulturális színvonala katasztrofális mélységbe süllyedt. De mind a mai napig nincs olyan szinódusi dön­tés, amely megtiltaná a megfelelő végzettség nélküli pap-szentelést.

Tehát a legtöbb papot az 1990-es években szentelték fel?

Igen. Számszerűleg ma a legtöbb pap a posztszovjet idő­szakból való, de ezeknek a lelki, intellektuális és emberi minősége többnyire elmarad azokétól, akik a szovjet kor­szakban lettek papok. A peresztrojka időszakában az em­berek tömegesen jöttek az egyházba. Egyesek tudatosan, és mélységes, komoly hitből fakadóan választották ezt az utat, a legtöbben azonban véletlenségből, és éppen ezek szenteltették fel magukat. A legtöbben autodidakta neofi­ták voltak, akiknek fogalmuk sem volt az egyházi hagyo­mányról, és legjobb esetben olyan könyvekből merítették lelki tudásukat, amelyek szamizdatban terjedtek. Ezek a papok olyan kusza nézetek kotyvalékát hozták az egyházi életbe, hogy az embernek égnek áll a haja!

Miféle eszmék ezek? És miféle papok ezek?

Sokan közülük alapjában véve megtévesztett és megfé­lemlített, posztszovjet nyárspolgárok, akik az egyházba lépésükkor arról álmodtak, hogy azt fogják megtalálni, ami ismerős volt számukra: egy totalitárius ideológiát és szervezetet. Mit olvashatott egyáltalán egy istenkereső ember a 80-as évek Szovjetuniójában? Létezett egy úgy­szólván klasszikus könyvcsomag, amely egyrészt Ignatyij Brjancsanyinov Otyecsnyik-jéből állt [szerzetes atyák jámbor mondásainak gyűjteménye], másrészt pedig a Ci-on bölcseinek jegyzőkönyve c. antiszemita pamfletből és Mihail Polszkij főpap nagyon gyenge, Oroszország új vér­tanúi c. művéből. A misztikus irodalomnak és a totalitári­us, embermegvető politikai ideológiának ez a keveréke határozta meg a neofiták világnézetét, akik aztán - miután egy szempillantás alatt pappá lettek - nagy gesztusokkal ortodox tanítássá nyilvánították saját eszméiket. Ők hoz­ták be egyházunkba a türelmetlenségnek és a bizalmatlan­ságnak azt a szellemét, amely annyira jellemző sok kleri­kusunkra. Folytonosan ellenséget keresnek - a zsidókban, a szabadkőművesekben, az ökumenizmus híveiben, a ka­tolikusok felé hajlókban -, mintha csak külső, és magától értetődően „sötét hatalmak" okoznák minden belső prob­lémánkat.

Ön már több mit húsz éve tanít, és ezért össze tudja ha­sonlítani a mai hallgatók nemzedékét a szovjet időkéivel.

A szovjet időkben roppant nehéz volt valakinek felszen­teltetnie magát. A papjelöltnek ezért erős akaratúnak kel­lett lennie, hogy elérhesse célját. Gyakorlatilag minden pap elvégezte a teológiát. Ez nemcsak az egyház érdeke volt, hanem az államé is, amely ily módon totálisan ellen­őrizni tudta az állítólag legális és szabad egyházat: amíg ugyanis egy fiatalember valamelyik lelkészi tanintézetben tanult, a KGB képet alkothatott róla, közelebbről megis­merhette, sőt beszervezhette. A végső döntést arról, hogy valaki beléphet-e egy szemináriumba, vagy sem, a Vallás­ügyi Tanács illetékese hozta meg. Ennek az volt a felada­ta, hogy minden városi és müveit pályázó útjába nagy aka­dályokat állítson, és a legegyszerűbb társadalmi rétegek tagjait részesítse előnyben: minél mélyebből jött valaki, annál jobb volt. Elsősorban olyanok léptek be a szeminári­umokba, akik Nyugat-Ukrajna vidéki területeiről szár­maztak.

Miért éppen onnan?

Az orosz ortodox egyháznak akkoriban több mint 6000 temploma volt, ezeknek több mint a fele Nyugat-Ukrajná­ban, ezért ott volt szükség a legtöbb papra is. Mindeneset­re a vallási élet ott megmaradt a ritualizmusban, ami nagyon is ínyére volt az államhatalomnak. A Nyugat-Uk­rajnából érkezett szeminaristák azonban mély népi vallá­sosságot és istenfélelmet hoztak magukkal az oltár szolgá­latába, ez manapság hiányzik. Amikor ma pappá szentel­nek fiatal férfiakat, akkor ezek többnyire egyáltalán nincsenek tudatában annak, mi a jelentősége annak, ami velük történik. Kortársi kultúránkban elvész a szakrális tisztelete, mindent profanizálnak. Mivel ma sokkal egy­szerűbben lehet pappá lenni, egyre gyakrabban fordul elő, hogy nagyon is elfogadhatónak tartják azt, ha valaki eljön, elliturgiázgat egy darabig, megnézi, tetszik-e neki az egész - s ha nem, akkor továbbáll, és máshol néz körül.

Önnek hogyan sikerült belépnie a szemináriumba? Ön annak idején történészként kitüntetéssel végezte el a lenin­grádi egyetemet, és a legfiatalabb tudományos munka­társként dolgozott ott.

Az akkori Leningrádban egy óriási lakásban éltem, amelyet közösségi lakássá építettek át. De már fiatal éveimben úgy éreztem, hogy ezt a várost más embereknek építették, és az 1917 előtti orosz élet egészen más volt, és hogy elrabolták tőlem ezt az igazi orosz életet. Könyvek­ből és történelmi tanulmányaim révén elkezdtem keresni ezt az életet, és így jutottam el a hithez. Amikor 27 évesen elhatároztam, hogy mindent elvetek, és belépek a szemi­náriumba, már szilárdan meggyökereztem a hitben. Szo­ros kapcsolatban álltam lelkészekkel, és tudtam, hogy egyetlen felvételi reményem Kirill (Gungyajev) érsek, a szentpétervári Lelkészképző Akadémia akkori rektora, a mai pátriárka. Mit tehetett ő?

Neki megvolt a megfelelő súlya, valamint a szükséges kapcsolatai a közigazgatásban ahhoz, hogy egyengesse az útját egy olyan kezdő teológiai hallgatónak, akinek egyete­mi diplomája volt. De alig adtam be kérelmemet, Kirill ér­seket Szmolenszkbe helyezték. Helyette Antonij (Melnyi-kov) pátriárka fogadott; ő rendkívül óvatos volt. Azt mond­ta nekem: „Mondjon föl, és próbáljon elhelyezkedni éjjeliőrként! Ha ugyanis tudományos munkatársaként nyújtja be a papírjait, annak nagyon provokatív látszata lesz. Éjjeliőrként azonban nem dolgozhat hosszabb ideig, mert ha valaki egyetemi végzettséggel teszi ezt, akkor po­tenciális disszidensnek számít. Mondjon föl ott is, és keres­sen újabb helyet!" Benyújtottam tehát papírjaimat, és egy KGB-őrnagy elé idéztek, aki erősködött, hogy ne hagyjam magam elbizonytalanítani: sok lelkész végez papi tevé­kenységet, és ugyanakkor polgári kötelességeit is teljesíti... Megemlített néhány nevet, akik közül egyesek ma is magas egyházi tisztséget töltenek be. Szilárdságom addig terjedt, hogy elmondjam: számomra nagy erkölcsi probléma a KGB-hez fűződő kapcsolat, és ezért azt meg fogom említe­ni következő gyónásomban. Erre az őrnagy szinte mefisztói módon azt felelte: „Vannak olyan dolgok, amelyeket az ember még a gyónásban sem mond el." Ezután elváltunk, miközben utalásszerűén értésére ad­tam, hogy nem fogom megtartani a KGB-trük-közés hazafias játékszabályait. így Ön el tudja képzelni, micsoda nehézségek előtt állt az, aki a szovjet időkben a papság mellett döntött, és mi­lyen felelősséget érzett az ember ezzel a szolgá­lattal szemben.

Számolt-e Ön anyagi nehézségekkel is? Ma sok pap nem éppen szegény.

A városi klérus sosem állt olyan jól anyagi­lag, mint a szovjet időkben. Még tanulmánya­im idején kaptam egy állást a szemináriumi könyvtárban, és első fizetésem napján nem hit­tem a szememnek: 200 rubelt kaptam a fiata­labb tudományos munkatársak 130 rubelje he­lyett! Mindazonáltal később írásban felszólí­tottak, hogy fizessek 62 rubel adót.

Mára nagyot zuhant a városi, és még inkább a vidéki papság fizetése; a szertartásokért ka­pott „stólapénzek" is nagyon különbözőek. Igen sok pap egyik napról a másikra él, de van­nak viszonylagos jólétben élők is.

Az utóbbi években igen sok templomot restau­ráltak vagy újjáépítettek. Korábban az egyház inkább arra helyezett-e súlyt, hogy egy pap jól tudjon gazdálkodni. Vagy közben valami már lett-e fontos az egyház számára?

A templomok újjáépítése nagy kísértés lett az egyház számára, mert azt a modern szovjet ember hajtotta végre. A kommunisták minden­ben becsaptak minket, csak egy dologban nem: megteremtették az új típusú embert, az irigy nincstelent, aki azzal a meggyőződéssel nőtt föl, hogy az életben az anyagi értékek a legfontosabbak. És mivel ezektől az érté­kektől megfosztották, sokkal pénzsóvárabb és saját elő­nyeit lesőbb lett, mint a nyugati nyárspolgár. A mai papi nemzedék számára az egyház gyakran nem Krisztus Tes­te, nem azoknak az embereknek a közössége, akik egyek Krisztusban; az ő szemükben Isten háza elsősorban az a hely, ahol az ember élénk kapcsolatot létesít üzletembe­rekkel: itt pénzért megáldják az ember autóját, megkeresz­telik a gyerekét, eltemetik a hozzátartozóját. Többet nem is várnak a paptól. De mi van akkor, ha egy efféle ügyesen üzletelő, gyakran nagyon fiatal férfinek valaki elpanaszol­ja a bánatát? Semmit sem fog tudni válaszolni neki.

Milyen papokra lenne szüksége a mai egyháznak?

Az 1980-as években abban az illúzióban éltünk, hogy van egy ortodox népünk, amely sehová sem mehet, mert nincse­nek templomok. Aztán felépültek a templomok, de népünk­nek csak kicsi része jár rendszeresen templomba. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ma hihetetlenül mágikus és po­gány elképzelésekkel bíró, megkeresztelt istentelenek tár­sadalma vagyunk, amelynek újból meg kell hirdetni Krisz­tust. Ehhez egy modern papnak a maguk szintjén kell „elér­nie" az embereket, az értelmiségieket is; rendelkeznie kell bizonyos élettapasztalattal, értenie kell a beszéd művésze­téhez és személyében meg kell testesítenie azt a magas or­todox kultúrát, amely sajnos gyakran még számunkra is is­meretlen. Akkor talán sikerül teljesítenünk a legnagyobb parancsot: elmenni, és minden népet tanítani.

 

Forrás: Imprimatur, 2010/5-6.

 

Az interjút eredetileg az Ogonyok c. lap készítette 2010 áprilisában.