Változás a Vatikánban

XVI. Benedek lemondása után sokáig sikerült magamat távol tartani a tippelgető őrülettől, mivel némileg közelebb vagyok a konklávéhoz, mint az újságírók. Pont elég közel ahhoz, hogy belássam: irtózatosan távol vagyok tőle. Az újságírók az egyes jelöltekkel kapcsolatban millió szempontot felsoroltak, amelyek legnagyobb részét a bíboros atyák értékelhettek pozitíve és negatíve egyaránt. De a konklávé előtti napokban már nem bírtam magammal, és én is elkezdtem mérlegelni ezeket a szempontokat, és próbáltam kitalálni, ki lehetne a legjobb az Egyháznak. Erőskezű pápát reméltem, aki szétcsap a kúriában, aminek az életébe ugyan nincs betekintésem, de az, hogy titkos iratokat talicskaszámra lehetett kihordani, bizonyítja, valami nagyon nem volt rendben. Határozott pápát reméltem, aki keményen megfelel azoknak, akik képtelenek túllépni a papok töredéke által elkövetett (egyébként valóban szégyenletes) visszaéléseken. Fiatalos, jó kiállású pápát reméltem, aki mindnyájunkban erősíti azt az érzetet, hogy a Katolikus Egyház komoly tényező a világban.

Aztán Jean-Louis Tauran, a legidősebb diakónus bíboros bejelentette, hogy a 76 éves Bergoglio lett a pápa, Ferenc néven. Nagy sokára kijött a balkonra, megállt félszegen az erkélyen, fehér reverendája meglehetősen idétlenül állt rajta (igaz, még csak a konfekciókészletből adtak rá sebtében egyet), alig mosolygott, bátortalanul felemelte az egyik kezét és azt mondta, hogy szeretet, testvériség, bizalom. Szép gesztus volt, hogy imádságot, kvázi áldást kért a hívektől, mielőtt ő adott volna áldást, de nem tudott kárpótolni azért, hogy lényegében nem mondott beszédet. Mondhatom, letörtem. Pezsgőt bontottunk, de nem tudtam felhőtlenül ünnepelni Ferenc pápát.

Az este további része a pápaválasztásról szóló cikkek böngészésével telt. Közben elkezdett lelkiismeret-furdalásom lenni. Nem azért, mert nem örültem a pápának, hanem mert sokszor öntelt vagyok, túl szigorú vagyok a hívekkel, szeretek új autóban ülni és nem vetem meg a jó falatokat és a finom borokat. Ez arról jutott eszembe, hogy Ferenc pápa nem volt hajlandó kiöltözni az Urbi et Orbi áldásra, a pápai limuzin helyett a bíborosok buszával ment vissza a Szent Márta házba, bíboros korában pedig metróval járt és magának főzött. Csütörtök reggel meg olvastam, hogy meglátogatta a Santa Maria Maggiore bazilikában a római egyházmegye kegyképét, a Salus Populi Romani képet, aztán találkozott az ott gyóntató papokkal, akiket arra figyelmeztetett, hogy legyenek könyörületesek a gyónókkal. És nem az SCV-1 rendszámú limuzinnal ment, hanem a csendőrség Volkswagen Passatjával. Hazafelé megállította a kocsit annál a szállónál a Piazza Navona közelében, ahol a konklávé előtt megszállt, összecsomagolt, a recepción kifizette a számláját, mint mindenki más, és folytatta útját a Vatikánba. Ismert az első vasárnapi miséje is a Vatikán plébániatemplomában, ahol a mise végén minden hívővel egyenként kezet fogott.

Azt hiszem, megtörténik az alapvető változás a Vatikánban, de nem azért, mert erős kézzel szétcsap a tisztviselők között, hanem mert szegénységből, szerénységből, egyszerűségből olyan leckét ad nekik, hogy fülük belecsendül! De nekünk, papoknak, híveknek is, távol Rómától.

A világegyház persze nemcsak Európából áll. Ezt épp az első Európán kívüli pápa megválasztása bizonyítja. A dél-amerikai egyház számára óriási dolog Jorge Mario Bergoglio megválasztása. Dél-Amerikát évtizedek óta sújtja a felszabadítás teológiája, amely a kereszténységet marxizmussal keverte. A szegénységre és társadalmi egyenlőtlenségre próbált választ adni, de súlyosan tévútra jutott, mivel gyakorlatilag kikapcsolta Jézus Krisztust a megváltás művéből, ráadásul sokszor erőszakra buzdít. Emiatt igen sokan hagyják el a katolikus hitet és romlik az erkölcs. XVI. Benedek pápa írja első, Deus caritas est kezdetű enciklikájában, hogy az Egyháznak nem feladata a politikai harcban részt vennie, az igazságosságot a szeretet által kell szolgálnia. Bergoglio bíboros végtelen szerénységével és szeretetével, de a katolikus hithez való legmélyebb ragaszkodással viszonyult a szociális igazságtalansághoz és a rá adott radikális, hitellenes válaszhoz is. Talán megszűnnek a rosszindulatú viccelődések is a pápáról és a kisfiúkról.

Szerintem Ferenc pápa az Egyházon kívül és a hívek körében egyaránt népszerű lesz. A katolikusok között talán csak a tradicionalisták csalódtak, hogy Bergoglio lett a pápa. XVI. Benedek pápa sokat tett Lefebvre követői az Egyházba való visszahozásáért. Ezért rendkívüli formaként ismét engedélyezte a tridenti misét, és a pápai miséken is megjelentek a régi, a nagybőgőre emlékeztető miseruhák, a hosszú csipkés karingek, térdelve volt szabad áldozni, stb. A Rorate Caeli nevű tradicionalista blog szerint Bergoglio egyházmegyéjében mindent megtett a tridenti liturgia akadályozásáért. Ezt nehezen hiszem el, éppen mert "liberalizmusa" arra indítja, hogy engedje, ki-ki úgy ünnepelje az Istent, ahogy akarja. De tény, hogy Ferenc pápa elve szerint a liturgiának a hívek lelkét az Istenhez kell emelnie, számára az egyszerűség fontosabb. Neki természetes volt, hogy ha prédikált, nem volt a fején a püspöksüveg, hanem egy drótnélküli mikrofonnal sétált, nézelődött mindenfelé, kérdezgetett és válaszoltak neki. Egy tridenti módon felöltözött püspök alig tud megmozdulni a rárakott több tíz kiló brokát és bársony alatt. A pápai liturgiák is várhatóan jelentősen egyszerűbbek lesznek, eltűnik sok középkori ruhadarab, amelyeket VI. Pál eltörölt, de Benedek pápa alatt visszahoztak Guido Marini pápai szertartásmester emberei. Talán még Msgr. Marini is kap egy megfelelően távoli egyházmegyét Ferenc pápától.

Assisi Szent Ferenc közel nyolcszáz éve egyszerű darócruhába öltözve, radikális szegénységben és egyszerűségben kezdett élni, alázatában még a papságot sem fogadta el, csak diakónussá szenteltette magát. Ezzel az Egyház nagyon szükséges reformját magán kezdte. Bergoglio, az egykori jezsuita Szent Ferenc követőjeként most az Egyház vezetőjeként kísérelheti meg a reformot. Azt hiszem, mindnyájan, hívők és nem hívők, sokat tanulhatunk a következő időszakban Ferenc pápától.

Erdős Attila (komment.blog)