XVI. Benedek, avagy egy nonkonformista öröksége
"A Konzervatórium többször is írt már Benedek pápáról, például enciklikáin keresztül bemutatta, miért is tekinthető valóban konzervatív gondolkodónak, a szó politikaelméleti értelmében is. Mi lehet a lemondása hátterében? Mire emlékezünk majd vele kapcsolatban? Tényleg úgy érzi talán, hogy elszállt nézetei felett az idő?
Lemondása szomorú esemény, habár természetesen minden tiszteletet megérdemel, amiért ilyen szokatlan lépésre szánta el magát. Míg elődje, II. János Pál abban látta feladatát, hogy az idős kort egyre kevésbé becsülő, a szenvedést elvető civilizációban megmutassa, hogyan lehet méltósággal tűrni és szenvedni, valamint meghalni, XVI. Benedek inkább az idős kor intimitását választja. Elődje emlékezete amúgyis elég világosan él még a fejekben, így szükség sincs a szenvedés ugyanolyan, nyílt felvállalására. Nem hinnénk, hogy a pápa lemondása mögött konkrét hátsó indok húzódna meg. Az ugyanakkor bizonyos, hogy a vatikáni huzavonák általában véve megviselték. A huszadik század elején, a 93 évesen elhunyt XIII. Leó helyett utolsó éveiben már bíborosai kormányoztak, ma, a tömegmédia korában, amikor minden sokkal transzparensebb, ez aligha volna kivitelezhető – emellett veszélyeztetné a stabilitást is.
XVI. Benedek pápaságáról a laikus közvélemény nem meglepő módon a médiaközhelyeket jegyi majd meg, hogy „botrányok kísérték”, hogy mennyi pedofilügy derült ki pontifikátusa alatt, hogy zűrök voltak a vatikáni bank körül, és hogy egyes emberei kiszivárogtattak egy rakat iratot. Ekkor mondják, hogy valaki „ellentmondásos”, ami azonban csak egy üres és lapos jelző, ami annyit jelez, hogy valószínűleg markáns egyéniséggel van dolgunk, akiről nincs langyi konszenzus kialakulva. Fura is lenne, ha egy pápa nem lenne „ellentmondásos”.
Mindenesetre laikus fejjel körülbelül úgy nézett ki a dolog, hogy a régimódi „értelmetlenségekhez” ragaszkodó pápa tuti nem fog lemondani, mert az forradalmi tett. Pedig legalább 15 éve hallgatjuk, hogy „lemondását fontolgatja a pápa”. A hatalomról való lemondás képessége tényleg nagy dolog. Ám a benne való megmaradás is az tud lenni. Pápának lenni egyébként nem biztos, hogy olyan hatalommámoros érzés, de ez most mellékes.
Téves interpretáció, ha azt gondoljuk, a pápa azért mondott le, mert belátta, hogy ő képtelen végrehajtani az egyház szükséges reformját, és azt inkább utódjára hagyja. Ilyen szükséges reform ugyanis nincs. Teljesen fölösleges lenne összehívni egy újabb zsinatot ötven évvel az előző után, és az is csalódni fog, aki szerint a következő pápa nekiáll engedélyezni a női papságot és hasonlókat. Egyrészt erre az egyház nem tartja magát illetékesnek, ahogy még II. János Pál kifejtette, másrészt a liberális kommentátorok sugalmazásával ellentétben egyáltalán nem biztos, hogy mindezzel az egyház népszerűbb lenne. Az anglikán egyház például elég rendesen kettészakadt a hasonló kérdések mentén. A népszerűség nem minden: Joseph Ratzinger inkább elitista, és úgy gondolja, a keresztényeknek „kreatív kisebbségnek” kell lenniük. Föld sója, ilyesmi. Nem épp populista retorika. Egyébként kételkedünk benne, hogy egy kommentátor is katolizálna azon esetben, ha a Kúria végrehajtaná az általa követelt „reformokat”.
Szóval nem valószínű, hogy nagy reformizálásba kezd a következő pápa, amúgy is a lényeg nem a struktúrákban, hanem az egyéni virtúban, jellemben, nagyszerűségben van. Ha pocsék a plébános, az életben nem javítjuk ki a hibáit strukturális reformokkal, attól még rosszul fogja vezetni a plébániát. Mi egyébként el tudnánk képzelni egy még konzervatívabb egyházfőt is, aki mondjuk visszahozza a tiarát és a hordszéket.
XVI. Benedek egyébiránt rengeteg változást indított el, visszafogadta az anglikánokat, kiállt a liturgia változtathatatlansága mellett (a liturgiáról írott könyve nagyszerű olvasmány), stb. Nem lemondása volt tehát az első meglepő lépése. Azonban távol állt tőle az egész pályás letámadás, fontolva haladó volt, s ez látszik a bíborosi és püspöki kinevezésein is: kiegyensúlyozottak a nevek listái, nem töltötte fel látványosan a saját favoritjaival a testületeket. Ratzinger érdeme az egyház újrabetonozása. Ahhoz képest, hogy megválasztása után csupán II. János Pál meghosszabbításának gondolták, elég sok meghökkentő lépés fűződik a nevéhez. Mindenekelőtt azonban Ratzinger nagyszerű gondolkodó, kiváló teológus. Ez mondjuk érthető okokból nem érdekes egy hírportálnak, de ettől még ez sokkal fontosabb. Írt például egy Jézus-trilógiát, a hátára a biztonság kedvéért ráírva, hogy lehet vele vitatkozni, ezt szimpla teológusként írta. De az sem gyakori, hogy egy pápával interjúkötetet lehet készíteni. Ugyanakkor Ratzinger az, aki híres vitát folytatott Jürgen Habermasszal a szabadelvű társadalom nem demokratikus alapjairól, s jelent meg kötete az európai kultúra válságáról. Munkatársa volt és közös folyóiratot alapított a huszadik század egyik legnagyobb teológusával, Hans Urs von Balthasarral. S egyébként: ez az ember pápaként képes volt fiatalok tömegeit térdepeltetni a zuhogó esőben perceken át, szentségimádásképpen. Szeretett zongorázni, szerette a macskákat és néha elszívott egy-egy cigarettát, ha lehet hinni a híreknek.
A pápa amúgy nem tehet azt, amit akar, például, ugye, az egyház nem diktatúra. Köti a pápa kezét a hagyomány, köti a mozgástér, a különféle áramlatok a Vatikánban, az is, hogy milyen a merítés… Az abszolút monarchiák amúgy sem diktatúrák, ráadásul nem köti be a lakásunkba a svájci gárda a lehallgató készüléket megkeresztelésünk után.
Azt kell mondjuk, a katolikus egyház a maga módján egy meglehetősen liberális intézmény. Távolról sem egy monolit tömb, ahol mindenki egyszerre mozdul a pápai himnusz ritmusára. Először is nincsenek egyértelmű határai. Másrészt a törvények betartása tulajdonképpen a saját lelkiismeretünkre van bízva. Sőt, a büntetés/jóvátétel végrehajtása is. Harmadrészt mindig készek megbocsátani benne. Negyedszer miközben van egy erős központ, a lokális szint is meglehetősen erős (erre bizonyíték, hogy a püspökök hogy szabotálják el a pápa liturgikus intézkedéseinek végrehajtását, vagy akár a pedofilbotrányok is). Egy püspök, aztán egy plébános elég tág keretek közt csinál azt, amit akar. Ötödször a pápai tévedhetetlenség sem abszolút, elég szigorú szabályai vannak. Szokás beszélni az egyház alkotmányáról, ami persze nem kartális, írott, hanem láthatatlan é történelmi. Aztán ott van ebben a nagy birodalomban a rengeteg „lelkiségi mozgalom”, különféle irányzat, amelyek közt szabadon lehet válogatni. Egy hétköznapi hívő, akikből pedig a legtöbb van (négyezer püspök és négyszázezer pap mellett laikusból több mint egymilliárd van), tkp úgy és akkor szidja a „diktátort”, ahogy akarja. Baromira diktatórikus. Arról nem is beszélve, hogy a tagság opcionális.
A következő pápa feladata az egyház önértelmezése szerint, mint az összes többié is, elsősorban a fenntartás, a kontinuitás és a hit vigyázása. Minden más csak ezután jön.
(N'Jala ezredes, konzervatórium blog)