Cigányélet - Lakhatás-rendezés egy cigánytelepen

• 

Még az érdi önkormányzatnál dolgoztam 2004-ben, amikor azt a feladatot kaptam a polgármesteri hivataltól, hogy egy 45 f?s családnak oldjam meg a lakhatási problémáját.

De hogyan jön össze egyáltalán 45 ember egy bérlakásba?

Valamikor a kádári rendszerben - amikor a cigányok számára is volt munkahely és kötelező volt dolgozni –, egy házaspár a városfenntartásnál kapott munkát. Akkoriban nem csak az utcák takarítása volt a feladata ennek az intézménynek, hanem a városi tanács bérházainak rendbetétele vagy valamely épület lebontása is. Az R. házaspárral (nevüket személyiségi okokból nem írom ki) nagyon meg voltak elégedve, rendesen dolgoztak, nem hiányoztak a munkahelyükről, stb. Közben a családnak sorba születtek a gyerekeik, szám szerint heten. Úgy gondolta az akkor még tanácsi vezetőség, hogy ennek a házaspárnak adnak egy bérlakást és hozzá bontásból származó építőanyagot, mivel együttműködőek és lehet rájuk számítani. (Ebben az időben az ország más településén is kaptak a cigányok un. Cs-kategóriájú, azaz csökkentett komfort fokozatú lakást, amit aztán külső segítséggel és a család összefogásával lakhatóvá, élhetővé lehetett tenni. De jó lenne, ha ma is lenne erre lehetőség! Sajnos ma már nem csak a cigányság számára lenne ez szükséges, a devizaadósság probléma miatt nagyon sok állampolgárnak vált bizonytalanná a lakhatása.)

Nos, az évek múlásával a hét gyerek is felnőtt és párt választottak maguknak. A szülők befogadták az új jövevényeket, ahogy az a család-centrikus cigány családoknál szokásos. Hamarosan megszülettek az unokák is. Kezdték kinőni a három szobás házat, pedig még meg is toldották. Az egyik fiú épített a ház mellé egy csinos kis házat (A telek nagy volt és az engedély nélküli építkezést sem vették olyan szigorúan mint ma, amikor egy önkormányzati lakásba még komfort bővítést sem engedélyeznek akkor sem, ha saját költségére végzi valaki!)

A telek és a ház állami tulajdonban maradt. (Az eltulajdonlás jogát rendezhették volna – ha értették volna -, és akkor nem került volna sor arra, hogy később el kellett hagyniuk a házakat a családnak.)

A rendszerváltás a cigányság többségének nagy veszteségeket hozott. Megszűntek a munkahelyek, az életfeltételek beszűkültek. A R. házaspár ebben a meglévő nehéz helyzetben - számunkra talán érthetetlen módon - már nem csak a gyerekeik családját, hanem más lakás nélkülieket, szerencsétleneket is befogadtak. De hát hová is? Húztak ideiglenesen lemezből lakrészeket, ajtót a szőnyeg képviselte, az aljzat a csupasz föld amire szőnyeget (meg amit lehetett) tettek le. A fűtőtest ezekben valahonnan begyűjtött vagy kapott rossz kályha volt.

Emlékszem, amikor náluk voltam, attól tartottam, hogy ha rosszul fordulok a szűk térben, a pelerin kabátom a lyukas kályha kikandikáló lángjával találkozik és megég.

A gyerekek folyton náthásak voltak, iskolába sem tudtak eleget járni, lázasan betegen az ágyakból álló sátorban feküdtek. Az udvaron volt egy főzésre alkalmas kályha, amin felváltva mindenki főzhetett és aztán közösen ettek is.

A WC nagyon provizórikus volt, vándorolt a ház körül, ha egy megtelt. Aztán valahonnan előkerült egy kiszuperált lakókocsi, amiben a szülőkkel együtt heten voltak.

Azon a télen nagyon hideg volt, mínusz tíz-tizenkét celsius fok. Sokszor gondoltam a gyerekekre: mi lesz velük, hogy bírják ezt ki? Túlélték. Hogy maradandó betegségük lett-e vagy nem azt nem tudom, de azt biztosan tudom, hogy a család idegállapota már nagyon rossz volt, együttműködésünk alatt is néhányszor heves és indulatokkal telített volt.

Ilyen előzmények után és ebben a helyzetben a polgármester támogatásával a képviselő testület megszavazott családonként 2 millió forintot, hogy oldjam meg a lakhatásukat. (Ez volt tulajdonképpen a „kivásárlási díj”.) Ez nem volt könnyű feladat, mert megszokták, hogy Érden laknak és más település, ahol olcsón lehetett volna szerény házat vásárolni, nem jöhetett szóba már csak azért sem, mert néhányan dolgoztak az érdi közterület fenntartásnál, a rokonok a környéken éltek. (A cigány családok „nagyon hangosan” tudnak élni, nagy súrlódásaik, veszekedéseik vannak egymás között, mégis egymás mellett akarnak élni. (Nem szeretnek a többségi lakosság között elszigetelten, külön-külön lenni sem.)

Az elköltözést hosszú egyezkedés előzte meg mindegyik családdal külön-külön.

Az egyik élettárs pár például életkoruk alapján jogosult volt állami támogatásra (fél csoc. pol. és minimális hitel). Előtte azonban a jogszabályok miatt össze kellett házasodniuk, majd a szerződést különböző iratok beszerzésével elő kellett készíteni – ez mind szervezés, munka, feszültség. (Ők el tudták képzelni, hogy Érdről elköltöznek, ha az új helyről van lehetőségük bejárni az érdi közterületi munkára.) Hónapokig tartott, míg az OTP-nél a hitelt és a támogatást el lehetett intézni, majd az adás-vétel az ügyvédi jóváhagyással megtörtént. Közben utazgatni kellett velük Tárnokra (házat nézni), Budaörsre (ügyvédhez) a fiatalember végül nagyon türelmetlenné vált. A nagy hideget kihúzták a lakókocsiban, de most, amikor onnan eljöhettek már minden azonnal kellett volna, pedig akkor már nyár volt. Végül aztán minden szerencsésen elsimult.

Egyébként jellemző a cigányságra, hogy nem tudnak várni. Meg kellett tanítanom őket – az asszonyok kezelhetőbbek voltak - , hogy a dolgoknak sora van és ahhoz, hogy el tudjunk érni valamit, nem lehet kihagyni lépéseket.

Nagyon nehéz volt. Egyszer bent az önkormányzati irodában az egyik fiatalember el kezdett velem kiabálni, hogy neki elege van belőlem és ebből az egészből, adjam oda neki a pénzt, mert biztos el akarom lopni, azért húzom az időt. Egy darabig próbáltam lecsitítani, de nem sikerült. A szomszéd irodában hallották a kiabálást és megijedtek, Kérdezték, hogy hívjanak-e rendőrt, de intettem, arra nem lesz szükség. Bár egyedül voltam az irodában nem féltem –kinyitottam az ajtót és azt mondtam neki, hogy „akkor most kifelé, így nem tárgyalunk!” Kellett a határozott fellépésem. akkor elmentek, de másnap a férfi bocsánatot kért és mondta „tudja Marika néni az ideg ha rám jön nem tudom magamat türtőztetni”.

Természetesen nem haragudtam rá, tudtam, hogy nem ellenem irányult ez az egész – előtte nem sokkal autóbalesetet is szenvedett, a felesége újabb gyereket várt és ő majdhogynem analfabéta volt. Végül is sikerül Tárnokon venni egy házat – jellemző, hogy oda az anyósát is vitte magával… Nagy család volt így már újból, de legalább a sajátjukba mehettek.

Volt olyan eset is közben, hogy a lakás vételére szánt 2 millió forintot egy másik család férfi tagja (ebből a nagy konglomerátumból) készpénzben kérte és azzal fenyegetett, hogy ha nem intézem el, megkésel. Ezt sem vettem komolyan – a testvérei nagyon szégyellték és mondták, ne haragudjak a Dodi időnként anyjukkal is nagyon ideges. A pénz heves indulatokat vált ki, az már biztos…

Végül a közelben sikerült a nyolc családnak lakhatást találni. Két család Csengődre ment, mivel egyik rokonuk ott lakott, de nem tudtak megmaradni. Öt év után, amikor az elidegenítési tilalom lejárt, visszajöttek Érdre.

Harcos, a helyzetet nem ismerő és félreértő jogvédők akkoriban nagyon támadtak engem, amiért nem tudtam mindenkit Érden elhelyezni. Én igazat adtam nekik abban, hogy az embernek joga van ott lakni ahol akar, de hangsúlyoztam, hogy az emberi körülményekhez is joga van és ezt nem megérteni, nem elfogadni életellenes felfogás. Ezeknek a cigány családoknak az élethez méltó körülmények megteremtésével lehetőségük nyílt a társadalom szövetébe való mélyebb integrálódásra. Nagy dilemma ez a cigányságnak: a hagyományok szerint élni, vagy az integrációt felvállalni? És ha igen, akkor mennyiben? Nekik is áldozatot kell hozniuk, alkalmazkodniuk – és nekünk is, azaz közösen kell az együttélésünkön dolgoznunk. Ehhez tartozik még a munkalehetőség, valamint egy valamennyire megértő, toleráns környezet biztosítása, ami a köztünk lévő és sajnos időnként mélyülő szakadékot betölthetné.

Tarnóczi Mária

(Tavasszal szeretnénk megjelentetni a Cigányélet című könyvünket, amiben több szerző - zenész, börtön-látogató, missziós munkatárs, stb. - írja le élményeit, tükröt tartva az itt élő magyar és roma embereknek egyaránt. A könyv megjelentetéséhez támogatást gyűjtünk, a támogatóink neve bekerül a könyvbe és természetesen tiszteletpéldányokat is kapnak. Aki szeretne segíteni, kérem jelentkezzen az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. levélcímen.)