Németország­ban sikerkönyv a neonáci gyilkos megtérése

Tizenhárom éve, 17 évesen, a szkinhed mozgalom tagjaként Johannes Kneifel ittas állapotban olyan súlyosan bántalmazott egy középkorú szociális munkást, hogy az a kórházban belehalt sérüléseibe. A börtönben aztán eljött az a pont, amikor a gyilkosból hitvalló keresztény lett, aki azóta minden eszközzel harcol a mozgalom ellen, amely miatt majdnem végleg kisiklott az élete. Nemrég meg­- jelent könyvében a fiatalember az életében Isten által generált változásról tesz bizonyságot.

 

Mi volt a fő mozgatórugója annak a döntésnek, hogy csatlakozott a neonácikhoz?

– Nem mintha a szüleimtől bármi hasonlót láttam volna, a családi háttér mégis nagyban hozzájárult, hogy így alakult. Mivel a szüleim mozgássérültek voltak, és nem tudtak dolgozni, kevés pénzünk volt, és úgy éreztem, hogy senki sem törődik velem. Tizenhárom évesen már komoly problémákkal küzdöttem, miközben a szüleim a saját bajaikkal voltak elfoglalva, nem tudtak segíteni. Közben iskolát is váltottam, és itt ismerkedtem meg jobboldali fiatalokkal, akik befogadók és segítőkészek voltak, de azt is elmondták, hogy az országban nem stimmelnek a dolgok, hogy a politikusok nem foglalkoznak velünk, de mi itt vagyunk neked, és majd teszünk róla, hogy jobb életed legyen.

A német fiatalok hogy állnak a szélsőjobbhoz?

– Változó, régiótól függ, bár hasonló a helyzet, mint Magyarországon. Azokban a régiókban, ahol a fiatalok előtt nincs perspektíva, ott könnyebben megnyerik őket, mert pont azokról a problémákról beszélnek, amelyekben a közösség vagy az egyházak visszahúzódnak. Érdekes, hogy azokban a régiókban is nagy a rasszizmus, ahol relatíve kevés a külföldi, ahol pedig több, úgy tűnik, hogy kisebb az előítélet feléjük. A német szélsőjobb eléggé a periférián van, nem támogatják, sőt, elmondható, hogy elég sok negatív kritikát kapnak a társadalomban. Ami nagyobb problémát jelent Németországban, az az antiszemitizmus, ami jobb- és baloldalon, illetve a beván­dorlók között egyaránt jellemző.

Ennek van valami konkrét oka?

– Jó kérdés, a legtöbb antiszemita nem is ismer zsidókat, de nálunk is népszerűek azok az összeesküvés-elméletek, hogy a zsidóság mekkora hatással van a gazdaságra, a politikára. Sőt, az is állhat mögötte, hogy a német állam anyagilag támogatja a zsidó államot, ami nem nagyon tetszik az embereknek a válság idején.

Tesz bármi érzékelhetőt a német állam a szélsőjobb ellen?

 

– Az önkormányzatoknak ez sokkal nagyobb kérdés, mint általában a politikusoknak, ugyanis nekik kell a problémát helyben kezelni. Nem is verik nagydobra, ha bármilyen esemény van, nehogy például a turizmusból csökkenjenek a bevételek. Ha bárki horogkeresztet fest a falra, azt egyszerű rongálásként állítják be, így kerül be a rendőrségi jegyzőkönyvekbe is. Vannak azért politikusok, akik próbálnak fellépni ez ellen, de nálunk elég nehéz bármilyen pártot betiltatni, mivel jogszabályok garantálják, hogy ne valósulhasson meg még egyszer a konkurenseket is likvidáló hitleri politika. Hiába követnek el tehát bűncselekményeket egyes pártok tagjai, ha az újságírók ki is derítenek valamit, és a hatóságok intézkednek is, a média­nyilvánosságon kívül nem nagyon történik semmi konkrét az adott szervezet vonatkozásában.

 

Beszéljünk egy kicsit Önről. Elmesélné, milyen azzal a tudattal élni, hogy megölt egy embert?

– Az elején nagyon nehéz volt, át kellett gondolnom, hogy mi vár rám, évekig kell majd börtönben ülnöm, és a tudat, hogy akit megöltem, nem kap több lehetőséget, gyakran eszembe juttatta az öngyilkosságot. Azért nem léptem meg, mert akkoriban szerelmes voltam, és nem akartam fájdalmat okozni a lánynak. Később már úgy gondoltam, hogy ki kell hozni a helyzetből a legjobbat. Fura módon a börtön is segített, mert ott csak olyan emberek voltak, akik akár súlyosabb bűncselekményeket is elkövettek, ezért ebben a kérdésben elég nagyvonalúak voltunk egymáshoz. Nem beszélünk arról, hogy ki mit követett el, az emberek bent azzal vannak elfoglalva, hogy valahogy boldoguljanak, és továbblépnek a túlélésért. Az emberi lélek olyan, hogy megtalálja a módját, hogyan tud együtt élni ezzel a teherrel.

Mi vezetett végül ahhoz, hogy megtért?

– A börtönben a legtöbb rab foglalkozik Istennel és a saját felelőssége kérdésével, hogy megszabaduljon a bűntudattól, és elfogadhatóvá váljon Isten és a társadalom szemében. Sokan gondolják, hogy a megbocsátás egyetlen útja Isten, viszont nem sikerül azonnal megváltozni, mert bent kénytelenek továbbra is úgy élni, hogy az Istennek nem tetszik. Úgy gondolják, hogy az rendben van, ha Isten kegyelmes, de a börtönt nem lehet túlélni, ha betartjuk a jézusi Hegyi beszéd elveit. Nekem is folyama­tosan erőszakot kellett alkalmaznom, hogy megvédjem magam, és abba a helyzetbe kerültem, hogy a hatóság már nem akart többé visszaengedni a társadalomba, mert szerintük nem tanultam semmit a történtekből, és veszélyt jelentek az emberekre. Húsz­éve­sen még egy eljárás indult ellenem benti erőszak miatt. Ültem bent az istentiszteleten, és egyszer csak észrevettem, hogy a pásztor minden szava nekem szól. Isten felajánlott nekem egy új életet, de ehhez el kellett döntenem, hogy valóban készen állok-e, és hajlandó vagyok-e tényleg új életet kezdeni az Ő szabályai alapján, és hajlandó vagyok-e magam helyett Őbenne bízni. Az istentisztelet után a cellámban kértem Istent, hogy jöjjön be az életembe. Nagyon intenzív élmény volt, mert valóban átéltem, ahogy Jézus és a Szent Lélek bejön az életembe, és hogy valóban megkaptam a bűnbocsánatot, amire mindig is vágytam, egy olyan örömöt, ami belülről fakad, és nem a külső körülményektől függ.

Van Ön szerint nyitottság a német társadalomban Istenre?

– Nálunk nem könnyű Istenről beszélni, de azt lehet látni, hogy a történetem iránt sok ember érdeklődik, és sokan eljutnak arra a felismerésre, hogy csak természetes szempontokat nézve lehetetlen egy ilyen léptékű változás, mint az enyém. A német emberek igénye az, hogy ha Istenről van szó, akkor az valakinek az életében kézzelfoghatóan jelenjen meg. Ma már nem sokan hiszik, hogy a templomban megtalálják Istent, inkább olyan embereket hallgatnak meg, akik hitelesen tudják megmutatni, hogy Isten valóban létezik, valóban találkoztak Vele. Tőlük aztán sokat kérdeznek erről. Általánosságban azonban elmondható, hogy igen nehéz Isten felé terelni egy beszélgetést.

Mi lett a korábbi neonáci barátai­val? Felvette velük a kapcsolatot a megtérés után?

– Amikor bekerültem a börtönbe, minden régi kapcsolatomat fel kellett számolnom. A börtönben is voltak neonácik, de ezekkel nagyon gyorsan sikerült konfliktusba keverednem. Az sem volt lehetséges, hogy a szabadulásom után újra visszamenjek a régi környezetbe, ez nagy nehézségeket jelentett volna. Egy másik városban kezdtem új éle­tet, és úgy gondolom, hogy árulónak tartanak, ellenségnek. Főleg mióta a nyilvánosság előtt is fellépek a szélsőjobb ellen, és gyakran tartok előadást iskolákban, hogy figyelmeztessem a fiatalokat erre a veszélyre. Nem érzem viszont fenyegetettnek magam, és tudom, hogy így cselekszem helyesen, még akkor is, ha ez nem tetszik a szélsőjobbnak.

Ön szerint hogy lehet a legsikeresebben harcolni a szélsőjobb ellen?

– Azt lehet látni, hogy azok az embe­rek, akik kirekesztve érzik magukat, vagy nincsenek jó életkilátásaik, előbb-utóbb a társadalom ellen fordulnak. Lehet ez a szélsőjobb vagy szélsőbal felé fordulás is, de lehet csak annyi, hogy társadalomellenessé válnak, mert nem látnak kiutat. Ezért nagyon fontos felhívni a fiatalok figyelmét, hogy milyen lehetőségeik vannak az életben. És jó lenne, ha azok, akiknek jobban megy, törődnének azokkal, akik vegetálnak, és hogy senki ne éljen át ok nélküli megbélyeg­zettséget. Én vagyok rá az élő bizonyíték, hogy mindenkinek meg tud változni az élete.

 

(hetek.hu)