Katasztrófák, Isten és mi
Sípos (S) Gyula: Katasztrófák, Isten és mi
Nem kell különösebb éleselméjűség ahhoz, hogy a hírekben szereplő árvizeket, hurrikánokat, a természet felbolydulásának jeleit összefüggésbe hozzuk Jézusnak a végidőkről szóló jövendölésével:
„Amikor háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rémüldözzetek. Ilyeneknek kell előbb történniük, de ezzel még nincs itt a vég. Aztán így folytatta: Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Nagy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész. Szörnyű tünemények és különös jelek tűnnek fel az égen. (…) Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek meghalnak a rémülettől, és a világra zúduló szörnyűségek várásától. Az egek erői megrendülnek.” (Lukács ev. 21. fejezet)
Mintha minden szava a mai állapotokat mutatná be. Hát nem a mi civilizációnk az, ahol az antidepresszánsok és egyéb szorongásűző szerek életmód-kellékké váltak? Nem láthattuk-e a jeleket a Napban több jelenési helyen, így Medjugorjéban és Szőkefalván is? És nem olvasunk-e naponta háborúkról és háborúk híreiről?
Amikor az Igét olvasva beteljesedni látjuk Jézus szavait, éberségünket józanságunkkal együtt kell használnunk. Minden pánik csak hiábavalóságot szül. A ’80-as években atombunkereket építettek az emberek – de mit ér egy bunker az árvízzel szemben, és hová lesznek az ott felhalmozott konzervkészletek? Reményeikkel együtt sodorja el a víz. Tíz évvel ezelőtt pedig a vészhelyzetre félrerakott, keservesen összekuporgatott pénzeket mosta el a kétszámjegyű infláció. Most ugyan mit találhatnánk ki megmenekülésünkre?
Jézus nem túlélési tippeket ad, hanem imádságra és szeretetre hív: „Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt.”(Lk. 21, 36)
Az emberi törvények némi szilárdságot és a tartósság illúzióját kölcsönzik bármely rendszernek. Amikor azonban az emberi törvények kényszerítő ereje meghasad, kiderül, hogy mi rejlik az emberi szívekben. Ha a szívben szeretet rejlik, az előtör a segítőkészség számtalan gesztusában. Hála Istennek, hogy így volt ez nálunk is. Ki segített a hazai, felvidéki, erdélyi árvizeknél? Mi voltunk azok. Ki gyűjtött élelmiszert, takarókat, könyveket? Mi voltunk azok. Ki adakozik most is, amikor katasztrófák híreiről hall a világban? Mi vagyunk, a mi országunk, a mi népünk. Lám, ez az elnyomott, depresszióval és keserűséggel teli, viszályokkal gyötört nemzet szeretetet és vígasztalást nyújt, miközben maga is szűkölködik ezekben. Nem mindenhol van ez így. Van, ahol egy katasztrófa nyomán fosztogatás, gyilkosságok, elhagyatottság és reménytelenség tör elő a szívekből. (És lehet, hogy ha valamely nagyvárosunkat érné hirtelen katasztrófa, itt is történnének hasonló események.) Figyelmeztető jelek ezek nekünk, hogy a Szeretet országát, a Szeretet földjét építsük szívünkben és környezetünkben. Mert ahol az önzés és az erőszak az úr a szívekben, ott a bajok még sokasodnak, ahol pedig a szeretet és megértés, ott közel a megoldás.
A II. Világháború után magyar csodáról cikkeztek a világsajtóban. Ez a vesztes, meggyötört ország példátlan gyorsasággal épült újjá – mert a nyomás alól felszabaduló emberek képesek voltak összefogni a magukénak érzett földön, hogy mindannyiuk közös javát munkálják. Így volt ez egészen addig, míg a földi kánaán ígérete újra diktatúrába nem igázta a nemzetet. És ami akkor lehetséges volt, most sem lehetetlen!
Meggyőződésem, hogy még nincs itt a vég, de egy korszak hamarosan lezárul. Hogy ez milyen módon történik, csak rajtunk múlik. Ha kutatjuk Isten akaratát életünkben, ha készen állunk arra, hogy a szeretet útján járjunk – még ha ez nem is tűnik mindig „gazdaságos megoldásnak” -, akkor egyrészt csökkentjük az összeomlás mértékét, másrészt mint megmenekülők, megállhatunk az Emberfia színe előtt, együtt építve egy új, szebb és békésebb világot. De az a jövő most, a mi tetteinkkel kezdődik el…
2005. M.I.N.D.