Zarándokvurstli

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2010. július 21. szerda

Sípos (S) Gyula: Zarándokvurstli

 

A zarándoklatok világa színes és tarka világ, ahol a lelki értékek éppúgy szerepet játszanak, mint az anyagi érdekek. Amikor egy lelkileg felkészült, Istenre vágyakozó zarándok először eljut valamely ismert és „felkapott” kegyhelyre, talán elcsügged, esetleg megbotránkozik szívében. Hiszen Istent keresve érkezett és mit talált? Zsibvásárt. Kegytárgyárusokat műanyag szobrocskákkal, giccses szentképeket – azaz sok ember megélhetését biztosító ipart. Mielőtt azonban ostor után kiáltanánk és elkezdenénk kiűzni a „kufárokat a templomból”, nézzünk szét alaposan – magunkban is és a zarándoklatok történelmében is.

Vajon ott lennének-e az árusok, ha mi nem akarnánk emlékeket hazahozni a kegyhelyekről? Hiszen ki tartana fönn egy veszteséges vállalkozást? Bizony, ha mondjuk Medjugorjéban nem lennének ott az árusok, a jó zarándokok már rég elhordták volna – kövenként - a Krizsevácot emlékül. (Bár így is viszik, mint a cukrot.) Kit kárhoztassunk – aki árulja, vagy aki megveszi? És egyáltalán, túl minden esztétikai fenntartáson: bűn-e foszforeszkálós műanyag rózsafüzért venni egy máriás kegyhelyen és utána azzal imádkozni? (A fiamnak is volt ilyen, esténként kifejezetten előnyös, mert a szokásos gyerekszobai felfordulásban a sötétben is meg lehetett találni... bár lehet, hogy inkább a rendszeretet kialakítása felé kellene elindulnunk?)

A lelki és az anyagi érdek, lelki és világi hatalom egyaránt megjelent, megjelenik és meg fog jelenni minden kegyhelyen, amennyiben az elég sok embert képes magához vonzani. Ami ma történik, az valójában csak halvány árnyéka annak az időnként szinte őrületig fokozódó buzgóságnak, amivel egyes korokban városok, templomok biztosítani akarták maguknak a kegyhelyeket, ereklyéket, részben éppen az ezzel járó ismertség, hatalom és gazdagság reményében.

Amikor Szent István király újra megnyitja a Kárpát-medencén keresztül vezető zarándokutat, és szálláslehetőségeket, pihenőházakat építtet, nem pusztán a vallási buzgóság vezeti, hanem királysága jól felfogott érdeke is. A szabad zarándokút neki tekintélyt és friss információkat jelent, országának anyagi gyarapodást és ismeretszerzést. Tudjuk jól, hogy Velence felemelkedése is összefügg azzal, hogy a szárazföldi zarándokút ellehetetlenülésével a zarándokok hajón kényszerültek menni Jeruzsálem felé, Velencén keresztül.

Később, a török korbanJeruzsálem elveszti minden jelentőségét és vonzerejét. Poros sárfészek, amelyet emlegetnek, de amire senki sem kíváncsi. Majd csak a XX. századra válik újra igazzá a Bibliában leírt prófétai szó: „Jövendölés. Az Úr szava Izraelről. Ezt mondja az Úr, aki kifeszítette az egeket, megvetette a föld alapjait, és aki lelket alkotott az emberbe. Lám, Jeruzsálemet mámorító serleggé teszem minden környező nemzet számára... Azon a napon Jeruzsálemet kővé teszem, amelyet föl kell emelni a többi népnek. Aki föl akarja emelni, az mind megszakad. [És a föld minden népe egybegyűlik ellene.]” (Zak 12.1-3) De ez egy másik történet. A mi szempontunkból most annyi a jelentősége, hogy Jeruzsálem elvesztésével még jobban felértékelődtek azok a helyek, amelyek a szentség valamely bizonyítékával rendelkeztek - ott járt valamelyik apostol, kanonizált szent, ott található sírja, vagy valamely ereklyéje. Nagy volt a vetélkedés, ezért ha valamely szentéletű ember halálát közeledni látták, még a betegágyát is katonákkal őriztették, nehogy holttestét valamely más város kaparinthassa meg.

Időről időre magasra szökött az ereklyeláz, őrült versenyfutás kezdődött a még fellelhető darabokért. Természetesen e mohó vágyat nem lehetett csak eredeti darabokkal kielégíteni. A hamisításhoz csak némi fantáziára volt szükség az élelmes árusok pedig mindent elkövettek, hogy kielégítsék az óriási keresletet. Rossz nyelvek szerint csak Krisztus keresztjének annyi „valódi” darabkáját őrizték világszerte, hogy abból egy komplett faházat föl lehetett volna építeni.

Amikor a hiszékenység és a haszonszerzés összetalálkozik, fantasztikus lehetőségek nyílnak meg és csodálatos eredményekre jutnak. Így hát meg sem lepődünk, amikor azt olvassuk, hogy Konstantinápoly templomaiban a XI. században még őrizték Dávid király trónját, három trombitát azokból, amelyek hangjára Jerikó falai leomlottak, Noé fejszéjét, amellyel a bárkát ácsolta, és természetesen itt volt Jézus keresztje, ruhája, töviskoronája. A XIII. századra a gyűjtemény kiegészült a kereszt készítéséhez használt fűrésszel és fúróval is, de előkerült az az olajág is, amellyel a galamb visszaérkezett Noé bárkájára, valamint annak a kosnak a szarva, amelyet Ábrahám Izsák helyett feláldozott. (És itt most nem is az a kérdés, hogy fizikailag fennmaradhattak-e ezek egyáltalán – hiszen mi is ismerünk csodás módon épen maradt testeket és tárgyakat. Ami fontosabb, hogy sem Ábrahámban, sem Noéban – éppen hitük miatt - föl sem merülhetett ezek megőrzése. Amit a zsidó népnek – több évszázaddal később – meg kellett őriznie, azt rögzíti a Biblia is: ezek a frigyládában elhelyezett tárgyak. És azok is eltűntek...)

Hogy értsük az ereklyék üzleti súlyát, lássuk a töviskorona esetét. Ezt II. Balduin elzálogosította a velenceieknél, ahonnan IX. Lajos francia király váltotta ki hallatlan összegért, 100.000 livre-ért 1239-ben. Ezután nagy ünnepség keretében szállították Párizsba, amelyen maga a király is részt vett, mezitláb, gyalogosan.

Hasonlóan lelkes volt a mi II. András (Endre) királyunk is, Szent Erzsébet atyja. Thuróczy János leírja „A magyarok krónikája” című művében a király jeruzsálemi zarándoklatát, ahol három hónapig időzött. „Végre a királyi kincstárat kiürítve megszerzi különböző szentek ereklyéit, tudniillik Szent István első vértanú koponyáját, Boldogságos Margit szűz és vértanú koponyáját, Boldogságos Tamás apostolnak és Szent Bertalannak a jobb kezét, valamint Áron vesszejéből egy darabot, és egyet azon hat vödör közül, amelyekben Krisztus a vizet borrá változtatta, meg még sok más dolgot, amit össze tudott akkor szedni.” (Hozzátehetjük, hogy nem csak a saját kincstárát ürítette ki a király, de a magyarországi templomokat is, és azok értékeit is elvitte csereberélni.) Ebből azt is látni, hogy valóban sok csodálatos dolog van égen, s földön, amelyről mi nem is álmodtunk. De a legnagyobb csoda mégis az, hogy akkor még tudták - amit később az alkimisták már hiába kutattak -, hogyan lehet vödörből és csontból aranyat előállítani.

Santiago de Compostela Szent Jakab sírjáról ismeretes. Pedig ott is van tövis a koronából, sőt Mária teje is, amellyel a kis Jézust szoptatta – bár ezekkel valószínűleg ma már nem annyira dicsekednek...

Az ereklyeéhség – bár az Isten utáni éhségről tanúskodna – egy időben akkora volt, hogy a wittenbergi – szász – ereklyekincstár jegyzéke például 17443 darabot ír le, a szorgalmas gyűjtők jóvoltából. Természetesen itt is van tövis a koronából, darab a keresztből, de található köztük szalma és széna abból a jászolból, amelyben a kis Jézus feküdt, egy része a fonálnak, amelyet Mária font, és egy gally az égő csipkebokorból. A magdeburgi dóm kincsei közé tartozott egy XVII. századi leltár szerint még az a létra is, amelyről a kakas Péterre kukorékolt!

Hol vagyunk mi ettől – vigasztalódhatnánk, de inkább ne tegyük. Mindannyiunkat becsaphatnak éppúgy, mint elődeinket. Ezért fontos, hogy zarándoklataink elsősorban a lelki kincsekre irányuljanak. Hiszen Jézus az a „gazdag ember”, aki elrejtette a „kincset a szántóföldbe”, s mi azért zarándoklunk, hogy azt megleljük. A valódi kegyhely olyan kitüntetett ponja a Földnek, olyan „szántóföld”, ahol az ég és föld összeér, s ide elérve az angyalok és szentek mindig jelen lévő közösségével együtt ünnepelhetjük a találkozást az Élet Urával. Ha ennek emlékeként valamely kegytárgyat is vásárolunk, nem baj – bár jó ízléssel megalkotott, szívünket Isten felé emelő emlékek vennének körbe minket! Hiszen a lényeg úgyis az, hogy szemünket az ajándékról mindenkor az ajándékozóra emeljük, s szeressük Őt teljes szívünkből, teljes elménkből és minden erőnkből.

Megjelent a Szeretet titkai című kötetben, 2005-ben.

You have no rights to post comments