Ferenc pápa meglátogatta Edith Bruck magyar származású írónőt, aki túlélte Auschwitzot

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2021. február 21. vasárnap

A 88 éves Edith Bruck Tiszakarádon született zsidó családban, az egész családját elhurcolták a zsidóüldözés idején. Hosszú ideje él Olaszországban. Januárban a L’Osservatore Romano vatikáni napilap interjút közölt vele a holokauszt nemzetközi emléknapján. Ferenc pápát megrendítette tanúságtétele, ezért február 20-án felkereste az írónőt római házában.

Az interjúban Edith Bruck elmesélte azt a szörnyűséget, amit ő és családja átélt a náci uralom alatt. Szavai olyan mélyen hatottak Ferenc pápára, hogy megkérte, hadd látogassa meg otthonában. Szombat délelőtt került sor a látogatásra, a pápa elhagyta a Vatikánt és magánlátogatást tett Edith Bruck lakásában, Róma központjában.

A Szentatya ezekkel a szavakkal fordult hozzá: „Azért jöttem el ide Önhöz, hogy megköszönjem tanúságtételét, kifejezzem tiszteletemet a nemzetiszocialista őrületben vértanúvá lett nép iránt, és őszintén megismételjem szívből jövő szavaimat, melyeket a Jad Vasemben mondtam el, és melyeket elmondok minden olyan embernek, aki Önhöz hasonlóan sokat szenvedett: »Bocsáss meg, Uram, az egész emberiség nevében kérem!«”

A szentszéki sajtószolgálat közölte, hogy beszélgettek a láger poklának tapasztalatairól, valamint korunk félelmeiről és reményeiről, hangsúlyozva az emlékezés fontosságát és azt, milyen fontos szerepe van az időseknek abban, hogy megőrizzék és továbbadják a fiataloknak a történelmi emlékezetet. Körülbelül egy órát beszélgettek, ezt követően a pápa visszatért a Vatikánba.

A találkozón jelen volt a L’Osservatore Romano igazgatója, Andrea Monda is, aki január 26-án közölte a lapban Francesca Romana de’ Angelis megrendítő interjúját az írónővel. A pápa egy menórát és a babiloni Talmudot ajándékozta Edith Brucknak.

Edith Burck annak szentelte életét, hogy tanúskodjon arról, amit átélt. Két ismeretlen ember kérte ezt tőle, akiknek meghallgatta utolsó szavait Bergen-Belsenben: „Meséld el, nem fognak hinni neked, de ha túléled, mondd el, értünk is!” És ő betartotta ígéretét. Az interjút olvasva meglepő, hogy mekkora reménnyel tekint az életre, mekkora reményt sugároz. Még amikor a legsötétebb pillanatokat, a kislányként átélt borzalmas mélységeket mondja el, amelyben családja nagy részét elveszítette, akkor sem mulasztja el észrevenni azt, ami szép és jó, egy kis emberségnek a jele, ami lehetővé tette, hogy tovább élhessen és remélhessen.

Amikor azt írja le, milyen volt az élet a gettóban, miután szüleivel és testvéreivel együtt elhurcolták a faluból, ahol élt, beszél egy nem zsidó emberről, aki egy szekérnyi élelmet ajándékozott az üldözötteknek. Amikor arról beszél, hogy Dachauban lövészárkokat kellett ásnia, eszébe jut egy német katona, aki odadobott neki egy csajkát, hogy mossa el, „de az alján hagyott nekem egy kis lekvárt”. És amikor arra emlékszik vissza, hogy a tisztikonyhában dolgozott, feleleveníti a szakács alakját, aki megkérdezte, hogy hívják, és miután remegő hangon elmondta a nevét, azt válaszolta: „Nekem is van egy ilyen korú lányom”. Majd „előhúzott a zsebéből egy kis fésűt, ránézett az éppen kinőni kezdő hajamra és nekem ajándékozta. Olyan érzés volt, mintha hosszú idő után végre egy emberi lénnyel állnék szemben, Meghatott ez a gesztus, maga volt az élet, a remény”. Kevés gesztus is elég ahhoz, hogy megmentsük a világot – mondja Edith Bruck az interjúban.

Edith Bruck 1932-ben született Tiszakarádon, egy kis tiszaháti faluban. Gyermekkorában a nyomort tapasztalta meg, ő volt szülei hatodik gyermeke. Az egész családot deportálták, ahol szüleit és bátyját elvesztette. Ő maga megjárta Aushwitzot, Dachaut, Bergen-Belsent.

Első könyve, a Chi ti ama così (Ki téged így szeret) vallomás a gyermekkoráról, a háborúról, a lágerről, a menekülésről. Húsz év kellett ahhoz, hogy annyi erőt érezzen magában, hogy ismét haza tudjon látogatni szülőfalujába. Ezt a látogatást örökíti meg egy elbeszélésben, amelyet két másik elbeszéléssel együtt a Due stanze vuote (Két üres szoba) című kötetben jelentetett meg. Számos regényt és elbeszélést írt, több magyar szerző, köztük József Attila, Radnóti Miklós és Illyés Gyula műveit fordította olaszra.

A lágert követően kereste a helyét, és a megoldásnak Izrael látszott, ahol sok túlélő otthonra lelt azokban az években. 1948-ban, 16 évesen, már férjes asszonyként ezt az országot választotta hazájának, itt élt 1954-ig. Ekkor Olaszországba költözött és itt vált íróvá. 

Rómában férjhez ment Nelo Risi filmrendezőhöz, aki az olasz kulturális élet kiemelkedő személyisége volt. Edith újságíróként is dolgozott, volt a rádió és a televízió munkatársa, színdarabokat rendezett, filmeket készített. Az egyik filmje egy televíziós sorozat része volt, amelyben női írók mutatták be Olaszország tájait, de készített portréfilmet is Bertolucciról, több portréfilmje pedig a társadalom számkivetettjeiről, vakokról, törpékről szólt.

Mindig fontosnak tartotta, hogy tanúként beszéljen minden üldözött nevében, szívesen szól fiatalokhoz és felnőttekhez is, és ilyenkor nem csak a zsidóüldözésről, hanem a mai előítéletekről, a mai számkivetettekről is beszél. Az Auschwitzot szintén túlélő Primo Levi olasz író mondta róla: „Azok között van, akik mint jób hírvivői, azért maradtak életben, hogy beszélni tudjanak”.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés