Bagyinszki Ágoston OFM: Miben több „Isten Igéjének vasárnapja”, mint a „Szentírás vasárnapja” volt?

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2021. január 24. vasárnap

Bagyinszki Ágoston OFM teológiai tanár, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanszékvezető adjunktusa írását olvashatják.

Ferenc pápa Aperuit illis kezdetű apostoli levelével az évközi 3. vasárnapra illesztette be liturgikus rendünkbe azt az új ünnepet, amelyet idén már másodszor tartunk meg. Az ünnep első méltatásai hangsúlyozták, hogy a Szent Jeromos emléknapja (szeptember 30.) közeléből az ökumenikus imahét összefüggésébe „áthelyezett”, és immár az egész világegyházban számon tartott Szentírás-ünnep miként került új megvilágításba. Fontos azonban arra is felfigyelni, hogy az új ünnep tartalmát a jelenlegi szentatya kulcspontokon XVI. Benedek Verbum Domini című apostoli buzdítására (2010) alapozza, így

ez a vasárnap minden korábbinál tágasabb igeteológiai horizontot kapott.

Nem csupán arról van szó, hogy Úrnapjával párhuzamban a liturgikus év egy pontján a Szentírás is kitüntetett figyelmet kell kapjon [1], ahogy az a világegyházban regionális ünnepként amúgy is sok helyen, így Magyarországon is szokásban volt. Ferenc pápa a Verbum Domini szellemében kifejezetten emlékeztetni kíván arra, hogy a II. Vatikáni Zsinat miért állította középpontba Isten Igéje misztériumának szemlélését: ezáltal a hívekben tudatosodhat az „isteni terv egysége” [2]. Az elmélyített igeteológia nem csupán az egyházi élet legkülönbözőbb területeit köti össze egymással – ahogyan arra Benedek pápa az Isten Igéjével foglalkozó 2008-as püspöki szinódus nyomán rámutatott –, hanem a keresztény tanítás legkülönbözőbb elemeinek egységére is rávilágít. Az alábbiakban néhány krisztológiai, teremtéstani és a Szentírás fundamentális teológiájára vonatkozó példán keresztül szeretnénk azt a katolikus igeteológiai horizontot bemutatni, amely Isten Igéje vasárnapjának mélyebb felfedezéséhez inspirációként szolgálhat.

Az új ünnep arra hív meg bennünket, hogy „a Szentírást Istennel folytatott dialógusban közelítsük meg” [3], amely dialógus az egyház életének szerves életfunkciója és a középpontban végső soron Krisztusra, a megtestesült Igére mutat. A hit horizontján a János evangélium Prológusa (és további több tucat „logoszra” utaló újszövetségi szentírási hely nyomán) az örök Ige misztériuma jelenik meg. Mivel pedig a Teremtő mindent a „Szava által” alkotott, ezért nemcsak az üdvösségtörténet egésze, hanem a természet maga is titokzatos módon hozzá tartozik, ami az Ige töredékes megnyilatkozásának közege. Végül a keresztény misztérium egységére mutat rá az a felismerés, hogy a Szentírás természetét teljes egészében csakis ezen a tágas horizonton érthetjük meg, hiszen az „a könyvvé lett Ige” [4].

A keresztény igeteológia történetét különböző formákat öltve kíséri végig két alapvető probléma. Először is meg kell kérdeznünk, hogy az örök Ige üdvtörténeti megnyilvánulásaiban miképpen érthetjük meg az isteni cselekvés és a teremtményi működés összetett hatásegységét. Másodszor pedig ott van a kérdés, hogy miképpen adhatunk számot az isteni és emberi tényezők összjátékáról az igei „jelentés előállításának” folyamatában [5]. Az első kérdésre szinergia-problémaként fogunk utalni, míg a másodikra az isteni és emberi jelentéselemek perichoréziseként tehetünk utalást. Azért is érdekes sok évszázados távlatában követni e két kérdés megválaszolásának a történetét, mert a szentírástudomány „sugalmazás” és „tévedésmentesség” ma elfogadható értelmezéséért folytatott küzdelme valójában maga is ennek a két általánosabb problémának a megoldásáról szól.

Az igeteológiai vízió középpontjában álló nagy krisztológiai kérdéseket a patrisztikus kor egyetemes zsinatai, különösen is a Khalkédóni, valamint a II. és III. Konstantinápolyi zsinatok dolgozták ki. Jézus Krisztus és az örök Ige személyi egysége, valamint a testté lett Igében összekapcsolódó isteni és emberi természet doktrinális formulája (unio hypostatica) lett a kiindulópontja a minket itt leginkább érdeklő két kérdés továbbgondolásának.

Ami a szinergia teológiai problémáját illeti, a fent említett zsinatokon kristályosodott ki az a meggyőződés, hogy Jézus Krisztusban „össze nem elegyítve, változhatatlanul, meg nem osztva és szétválaszthatatlanul” egymás mellett él az isteni és az emberi akarat működése, amelyek nem kerülnek konfliktusba egymással, mivel az emberi akarat végső soron alá van rendelve az isteninek. Ezzel a logoszteológia keretében megszületett a transzcendens, isteni cselekvés és az immanens, teremtményi működés első „hatásegység formulája”. A későbbi fejlemények szempontjából azonban nagy jelentősége van annak a ténynek, hogy az első évezredben még nem reflektáltak a második évezred egyre fokozódó érdeklődésének megfelelő mélységben arra a kérdésre, hogy a megtestesült Ige földi tevékenysége során pontosan miben is állt Jézus teljes és egész embersége, amely saját pszichikai cselekvéscentrummal rendelkező személyiséget feltételez.

A második kérdésünket illetően, az egyházatyák egybehangzó tanítása szerint,

a megtestesült Igében, Krisztus igei értékű tetteiben és szavaiban vált hozzáférhetővé számunkra a kinyilatkoztatás lényegi tartalma.

Némileg anakronisztikusan, ám közérthetően fogalmazva: ezeknek a tetteknek és szavaknak az eredeteként, szemantikai forrásaként, a patrisztikus kor zsinatai nyomán kezdte el foglalkoztatni a skolasztikus teológiát Krisztus összetett istenemberi (ön)tudatának problémája. Vajon hogyan találkoztak Jézus tudásanyagában a kulturálisan meghatározott, emberi, és a tágasabb horizonton elhelyezhető, isteni tudás mozzanatai? Bernard Sesboüé nagyon tanulságosan tekinti át a kérdés évszázados léptékű megvitatásának fontosabb mérföldköveit, ahogyan a teológusok a „földön sétáló mindentudó Isten” csaknem monofizita szemléletmódjától eljutottak a „korával korlátozó szolidaritást vállaló” emberré lett Isten hiteles evangéliumi szemléletmódjáig [6]. Ez a fejlődési folyamat vezetett el ahhoz a perichoretikus látásmódhoz, amely Krisztusban egyrészt az emberi korlátok közé illeszkedő „tematizált tudást”, másrészt a Megváltó végtelen isteni lényében gyökerező, „nem tematizált”, intuitív ismeret-mozzanatok egymást átjáró, szerves kapcsolatát feltételezi. Ez a szemléletmód képes teret biztostani például annak a bibliai megállapításnak, miszerint „Jézus gyarapodott bölcsességben, korban s kedvességben Isten és az emberek előtt” [7].

Szent Bonaventura, aki a skolasztikus korban talán a legkövetkezetesebb elmélyítője a patrisztikus igeteológiai örökségnek, a logosztan krisztológiai középpontjához szorosan hozzákapcsolja a Természet könyvében megvalósuló kozmikus (meta)dialógus, valamint – ahogy a későbbiekben majd erre is kitérünk – a Bibliában emberi szó alakját öltő Ige-misztérium kifejtését. A logosztan szerint a kozmoszt semmiből megalkotó isteni Gondolat (a Logosz) úgy tartja létben a teremtmények világát, mint ahogy egy fa szertefutó, de mégis összetartozó ágai hordozzák az énekesmadarak vidám sokaságát, amelyek aztán gyönyörködtetnek minket a muzsikájukkal: ilyen módon a természet maga is az isteni önközlés közege lesz. E hittől inspirált látásmód szerint az autonóm módon megteremtett kozmikus valóságnak részeiben is és egészében is jelentése, üzenete, szimbolikus tartalma van, amelynek Isten a szerzője. A Teremtő szava által teremt, amely igei eseménynek egyaránt fontos az ergasztikus (cselekedet értékű) és az episztémikus (jelentést hordozó) dimenziója [8].

Az isteni teremtő tevékenyég és az autonóm teremtményi működés szinergiáját Bonaventura is lényegében a krisztológiai hatásegység formula alapján gondolta el, bár jóval kevésbé érdekelték a teremtett világ belső rendjének törvényszerűségei, mint ahogy az a kései olvasóit ma érdekli. Az isteni cselekvés elméletében mutatkozó elnagyoltság azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy a teremtmények Krisztushoz való hasonlóságából kiindulva az anyagi világ benső igeiségére, szentségi jellegére tegyen utalásokat. Mai nyelven úgy is fogalmazhatnánk, hogy e skolasztikus vízió szerint a világ dolgai beleilleszkednek egy olyan, részleteiben és egészében mindent átfogó kommunikációba, amellyel Isten szüntelenül kísér minket, és amely végső soron – az üdvösségtörténet középpontjában – Krisztusra mutat. Ebből fakadóan a világ belső működésein keresztül megvalósuló jelenségeket és élethelyzeteket egymáshoz kapcsolódó immanens és transzcendens jelentések járják át, amelyeket a természet mintegy készségesen „magára vesz” [9]. Rendkívül érdekes megfigyelni, hogy éppen a Természet könyve gondolat újkori elhalványodásával, illetve az igeteológia visszaszorulásával párhuzamosan jelentkezik egyre intenzívebben ismereteink széttöredezettségének a modern tapasztalata [10].

A Biblia mint „Isten igéje” maga is a logosztan sűrűsödési pontjának tekinthető. Innen érthető, hogy a logosztan modern kori krízisének, majd a II. Vatikáni Zsinatig vezető ressourcement-mozgalom igeteológia jelentőségét és forrásait újra felfedező fordulatának egész drámája látványosan leképeződött a szentírástudomány történetében. A korunkra jellemző antropológiai fordulat, történelmi tudat, természettudományos ismeretanyag összefüggésében a Szentírás tekintélyét megalapozó klasszikus sugalmazás-fogalom és tévedésmentesség-felfogás túlzottan elnagyoltnak bizonyult a hirtelen felszínre kerülő, új típusú problématömeg kezelésében. Nyilvánvalóvá vált, hogy az átöröklött szentírásszemlélet nem számol kellőképpen az emberi szerzők üdvtörténeti adottságaival, szerepével és képességeivel, valamint tényleges szerzői mivoltukkal. A szentírási szövegek sugalmazott keletkezésének pontosabb megértéséhez szükség lett volna a szinergia-probléma emberi tényezőket kellőképpen számításba vevő „megoldóképletére”, ahogy a szent szöveg üdvünket szolgáló értelmének korszerű megragadásához is szükséges lett volna az isteni és emberi tényezők összjátékának pontosabb követése a jelentés előállításának folyamatában. Az együttható cselekvés elméletének hiányosságaira utalva jegyezte meg Carlo Maria Martini, hogy bár szükséges volna, de a sugalmazásról még mindig nincs az egyháznak megfelelően kidolgozott tanítása [11]. A tanfejlődés ösztönzése jegyében, 2014-ben a Pápai Biblikus Bizottság A Szentírás sugalmazottsága és igazsága című dokumentuma összegezte az elért eredményeket [12].

A II. Vatikáni Zsinat komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy legalább a Szentírásra vonatkozóan felvázolja az itt vizsgált két alapvető probléma korunk keresztényei számára plauzibilis „megoldóképletét”. Az egyháztan zsinati fejlődésével az is világossá vált, hogy a Szentírás összetett természetét csak az egyház lényegéhez tartozó isteni-emberi szinergiával összefüggésben lehet és kell megérteni, ami az egész kérdéskört szélesebb teológiai kontextusba állítja. Tudatosult, hogy

Isten Igéje és az egyház misztériuma szorosan összefügg egymással: „az egyház az Ige eseményéből él, és az Ige-esemény újra végbemegy ott, ahol él az egyház” [13].

Otto Semmelrothnak (1912−1979) és Louis Bouyernek (1913−2004) az igeteológia patrisztikus és skolasztikus forrásait feldolgozó életműve a II. Vatikáni Zsinatot előkészítő ressourcement-teológia egyik legfontosabb hozzájárulása mai teológiai horizontunk megtalálásához. A neoskolasztika mátrixából hiányzó De Verbo Divino traktátus pótlása a teológiai megújulás fősodrához tartozott, mivel a keresztény hagyomány alaprétegét képező logosztani vízió felelevenítése újra érzékelhetővé tette a túlzottan is felparcellázott teológiai tematika lényegi egységét, összetartozását. Az Isten Igéjének sajátos közvetítőjeként szemlélt Szentírás hátterében egy sub specie Verbi Divini művelt teológia képes volt megmutatni az Ige-misztérium hármas eseményhorizontját, amely az egyházi kérügmától, a krisztológián és teremtéstanon keresztül, egészen az örök Ige szentháromságos életének szemléléséig emeli a szent szövegen elmélkedő ember gondolatait. Olyan teológiai vízióról van szó, amely az említett három jelentéssíkot összekapcsolva fedi fel „a Logosz szimfóniájának” [14] egyetlen értelmét. Az sem lehet véletlen, hogy a saját identitásának végtelen szellemi horizontjára, Logoszban gyökerező „logikájára” rácsodálkozó kortárs keresztény „mintegy váratlan ráadásként” az ökumenikus kapcsolatkeresésben is egyre újabb és újabb lehetőségeket fedez fel, hiszen a logosztan a kezdetektől fogva segített megvilágítani az egyház pogány filozófiákhoz, judaizmushoz, illetve saját belső sokféleségéhez fűződő összetett kapcsolatát. Isten Igéjének vasárnapja – Ferenc pápa szándéka szerint – ezeknek a szellemi erőforrásoknak az újrafelfedezésére hív meg minket.

[1] Vö. Sacrosanctum Consilium 24 és 56.
[2] Verbum Domini 7, 13, 41, 57.
[3] VD 86.
[4] Vö. VD 18.
[5] Jeromos bibliakommentár, III. kötet, SzJKB, Budapest, 2003, 42. o.
[6] Vö. BERNARD SESBOÜÉ: Krisztus pedagógiája, Vigilia, Budapest, 1997, 139−172.
[7] Lk 2,52.
[8] BAGYINSZKI ÁGOSTON: Isten cselekvése és a természettudomány, Vigilia 85 (2020/7) 491–499.
[9] Lásd BAGYINSZKI ÁGOSTON (szerk.): A „Természet könyve” mint a „Szentírás könyvének” analógiája. A „Két könyv”-metafora mai jelentősége a természettudomány és a teológia párbeszédében, Konferenciakötet (Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, Budapest, 2018. november 17.), Sapientia Füzetek 34., L’Harmattan – Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, Budapest, 2019.
[10] Lásd BAGYINSZKI PÉTER ÁGOSTON OFM (2016): A matematika tartja össze a természet széthasadt könyvét. Elektronikus cikk az MTA weboldalán: https://mta.hu/tudomany_hirei/a-termeszet-konyvenek-szekularizalodasa-107270
[11] Jeromos bibliakommentár, III. kötet, 44. o.
[12] PONTIFICAL BIBLICAL COMMISSION: The Inspiration and Truth of Sacred Scripture. The Word That Comes from God and Speaks of God for the Salvation of the World, Liturgical Press, Collegeville (MN), 2014.
[13] KRAKOMPERGER ZOLTÁN: Isten igéjének üdvrendi hatékonysága, Jel, Budapest, 2017, 90.
[14] Vö. VD 7.

Kép forrása: Monreale-katedrális (Szicília)

Magyar Kurír

You have no rights to post comments