Raniero Cantalamessa harmadik adventi beszéde: „Eljött, hogy közöttünk lakjon"
December 18-án, pénteken hangzott el Raniero Cantalamessa bíboros, kapucinus szerzetes Ferenc pápa és a Római Kúria tagjai számára tartott idei harmadik és egyben utolsó adventi beszéde, „Eljött, hogy közöttünk lakjon” címmel. Isten eljött hozzánk, szegényen a szegények közé, a szolga alázatával – mondta elmélkedésében a Pápai Ház szónoka, a Megtestesülés módjára irányítva a figyelmet.
Raniero Cantalamessa bevezetőjében Ferenc pápa március 27-i emlékezetes Urbi et Orbi üzenetéből a vihartól hánykódó bárka apostolainak lelkületére utalt, akik szemrehányást tesznek Mesterüknek, hogy nem törődik velük. Elfelejtették, hogy Jézus velük van, és így a bárka nem süllyedhet el, mert Isten el nem veszhet.
Ha mi mai tanítványokként a jelenlegi világjárvány hullámai láttán megfeledkezünk erről, Jézus újból köztünk való létére int minket.
A közelgő karácsony kitágítja a horizontot, és arra irányítja a figyelmet, hogy „az Ige testté lett, és közöttünk lakozott” – az eredeti szöveg értelmében: „köztünk ütötte fel a sátrát”. Isten Fia jött el közénk, aki soha meg nem szűnhet, akibe a 46. zsoltár szavaival kapaszkodhatunk: „Isten a menedékünk és az erőnk, nagyszerű támaszunk a szorongattatásban. Ezért nem aggódunk, ha remeg is a föld, ha a hegyek a tengerbe omlanak, ha vizei zúgnak, tajtékoznak is, és viharától megrendülnek a hegyek” (Zsolt 46,2–4). A megerősítő isteni jelenlét megtapasztalásához újra fel kell fedezni az Ige megtestesülésének elsődleges és egyszerű értelmét. Vissza kell térni az apostoli korba, mely a későbbi nagy krisztológiai vitákat megelőzte. Ekkor a hit első nagy csatája nem Krisztus istenségét érintette, hanem emberségét, a megtestesülés igazságát. A probléma gyökerében Platón egyik dogmája állt, mely szerint „Isten nem keveredik az emberrel”.
Szent Ágoston ismerte fel, hogy alázat nélkül lehetetlen hinni a megtestesülésben: „Nem voltam alázatos – írja a Vallomásaiban – ezért nem értettem Isten alázatát”. A modernkori ateizmus is itt hibázik, amikor elveti az evangélium történeti igazságát Jézusról, aki vallja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Ha elvetjük az Istenhez jutásnak ezt az egyetlen útját, könnyen a deizmus vagy ateizmus tévedésébe esünk. Ágoston lelki útját kell követni, aki azt tanítja, hogy először a gőg akadályán kell túljutni, hogy elfogadjuk Isten alázatát, aki nem a bölcseknek és okosaknak, hanem a kicsiknek jelentette ki magát (vö Mt 11,25).
Az alázat adja a Megtestesülés megértésének kulcsát – szögezte le a szónok. – Kevés hatalom kell a magamutogatáshoz, annál több szükséges a félreálláshoz. Isten az önelrejtés határtalan hatalma: „Megalázta önmagát, szolgai alkot öltött..., engedelmes lett a halálig” (Fil 2,7–8). Isten szeretet, és éppen ezért alázat. Isten szeretete és alázata ugyanazon érem két oldala. A lényegi alázatosság nem abban áll, hogy szegény vagyok, hogy szegénynek tartom vagy mondom magam, hanem abban, hogy szeretetből szegénnyé válok. Így csak Isten tud igazán szegénnyé lenni. Szent Ferenc megértette ezt, azért is kiált fel többször: „Istenem, te vagy az alázat!”
Karácsony Isten alázatának ünnepe. Ehhez lélekben és igazságban kicsinnyé kell lennünk, mint ahogy csak meghajolva tudunk belépni a betlehemi Születés-bazilika cellájába.
Második nagy gondolategységében a Pápa Ház szónoka Keresztelő Szent János szerepét értelmezte. „A Magasságbeli prófétája leszel” (Lk 1,76) – mondja róla apja, Zakariás; Jézus szerint János „prófétánál is nagyobb” (Mt 11,9). Valójában Keresztelő János nem prófétál, hanem rámutat arra, aki már köztünk van. Az oly nagyon várt Messiás egyszerű származású, akiről mindent lehet tudni, azt is, honnan származik. A nagyszerűvel és a távoli jövővel szemben sokkal nehezebb a jelenben rámutatni: „Itt van! Ő az!” Ettől nagyobb ő a többi prófétánál, hogy ujjával rámutat az Isten Bárányára. Mily borzongás futhatott végig az első hallgatóin! Ám Keresztelő János prófétai szerepe nem szűnt meg, mert ma továbbra is kiáltja:
Köztetek áll, akit nem ismertek!
Nem az eljövendő Messiást hirdeti, hanem rámutat a jelenben arra, aki velünk marad a világ végezetéig. Jézus nem azért van jelen ma is a világban, mert beszélünk róla, hanem mert föltámadt a Szentlélekben. A Keresztelő korában a nehézséget Jézus fizikai teste jelentette. Ma a problémát sokkal inkább misztikus teste, az Egyház adja. Jézus korában az ő teste botránkoztatott, ma az Egyház teste okoz botrányt. Ám ahogy az előfutár megismertette Krisztust teste alázatában, ma az ő Egyháza és így mindnyájunk szegénységében és nyomorúságában kell felismerni őt.
A János-evangélium tényközlésén túl – az Isten emberré lett – egy következő kérdés, hogy milyen emberré lett. Erre Pál apostol válaszol, más módon és Jánost kiegészítve: „Noha isteni természetű volt, a szolga alakját öltötte fel” (vö Fil 2,5–11), és „Krisztus a gazdag, értünk szegénnyé lett” (vö 2Kor 8,9). A megtestesülés ténye ontológiai igazság, annak módja azonban egzisztenciális jellegű – mondta a kapucinus szerzetes. A híres francia világi zsinati megfigyelőt, Jean Guittont idézte: „A II. vatikáni zsinat rátalált a szegénység szentségére, vagyis Krisztus jelenlétére a szenvedők színe alatt.” Krisztus a megtestesülés tényével – mondhatjuk – minden embert magára vett, ennek módjaként ő maga szegény, alázatos és szenvedő alakot öltött. Az utolsó vacsorán a kenyérre mondja: „Ez az én testem”, az ítéletkor pedig a szegényekről szól: „Ez az én testem.”
Szent XXIII. János beszélt a zsinat kapcsán a „szegények egyházáról”, amely azonban nemcsak a megkeresztelt szegényeket jelenti, hanem a világ minden szegényét. Ők úgy tartoznak az Egyházhoz, mint a betlehemi aprószentek: a szenvedésük révén. Krisztus a sajátjának tekinti őket, bár Krisztus nem nekik, hanem az őket gondjaikba vevőknek mondja: „Gyertek, atyám áldottai.” Az Egyház így számban sokkal nagyobb, mint alkotó tagjai – hangsúlyozta Raniero Cantalamessa. Elismerően szólt arról, hogy az utóbbi idők pápái mind szívükön viselték az Egyháznak e szerepét, de különösen a mostani Péter-utód nem feledkezik meg a szegényekről. Feléjük menni valójában azt jelenti, hogy követjük Isten alázatát.
Adventi beszédének utolsó részében a szónok a személyes elkötelezettséget érintette, mely a többes számból az egyes, a konkrét személy felé halad – Jézus kérése szerint: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23). Ez azt jelenti, hogy ő jelen van életem kicsi bárkájában. Bárcsak fel tudnánk fogni ennek valódi értelmét! A jelenlegi egészségügyi korlátozások idején, melyek legfőképp az iskolába és a templomba járást érintik, a világjárvány alkamat adhat arra, hogy felfedezzük Istent, nemcsak a templomban, hanem abban is, hogy „lélekben és igazságban” imádhatjuk őt, otthon is beszélgethetünk Jézussal. Igaz, a keresztény soha nem lehet Eucharisztia és közösség nélkül, de amikor ezt egy nagyobb erő akadályozza, nem szabad arra gondolni, hogy véget ér keresztény élete. Ha eddig soha nem találkozott Krisztussal a szívében, máshol sem fog rátalálni.
Befejezésül az egyházatyák egyik kedves gondolatára utalt a kapucinus szerzetes, mely időről időre újból felmerült, így Órigenész, Szent Ágoston, Szent Bernát, Angelus Silesius írásaiban:
„Mit számít neked, ha Krisztus egyszer megszületett Máriától Betlehemben, ha nem születik meg a te szívedben?”
„Hol van a hely, ahol Krisztus megszületik, ha a legmélyebben nem éppen a te szívedben?” – kérdezi Szent Ambrus. Szent Maximus Hitvalló szerint pedig: „Isten Igéje meg akarja ismételni minden ember szívében a megtestesülés titkát.”
Szent XXIII. János pápa 1962-es karácsonyi üzenetével zárta harmadik adventi prédikációját Raniero Cantalamessa:
„Ó, Atya örök Igéje, Isten és Mária Fia, újítsd meg ma is a lelkek mélyén születésed csodálatos titkát.”
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír