Szent Ciprián: Ne féljünk a haláltól, a halhatatlanságra gondoljunk!
Mindig arra kell gondolnunk, hogy nekünk nem a magunk akaratát, hanem Isten akaratát kell megtennünk, ahogyan az Úr tanított rá minket a mindennapi imádságban. Milyen fonák és helytelen dolog: könyörgünk, hogy legyen meg Isten akarata, amikor pedig Isten magához hív és kiszólít minket ebből a világból, akkor nem fogadunk szót teljes készséggel akaratának és parancsának.
Ellenállunk, tusakodunk, és makacskodó szolgák módjára valósággal odahurcoltatjuk magunkat az Úr színe elé, szomorúak vagyunk, búslakodunk. Nem távozunk e földről készséges akarattal, hanem bilincsbe verve kényszerítenek rá, és akkor még azt is várjuk, hogy mennyei jutalommal tüntessen ki minket Isten, akihez csak húzódozva megyünk. Vajon milyen szándékkal kérjük esedezve, hogy jöjjön el a mennyek országa, ha minket viszont ennyire gyönyörködtet e földi fogság? Oly sokszor megismételt imával kérjük és sürgetjük, hogy mielőbb virradjon fel Isten országának napja; de ugyan mire jó ez, ha jobban áhítozunk és készségesebben ajánlkozunk itt a földön a sátán szolgálatára, mint a Krisztussal való uralkodásra?
Ha egyszer a világ gyűlöli a keresztényt, te minek szereted azt, aki téged gyűlöl? Miért nem szegődsz inkább Krisztus nyomába, aki azonfelül, hogy megváltott, szeret is téged? Szent János a levelében kérlel és kemény szavakkal óv minket: ne szeressük a világot, és ne teljesítsük a test kívánságait. Ne szeressétek a világot, sem azt, ami e világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világon van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége. De elmúlik a világ a kívánságával együtt. Csak aki az Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre (1 Jn 2, 15-17). Ahelyett tehát, hogy a világot szeretnénk, kedves testvéreim, legyünk mindig azon, hogy megtegyük Isten akaratát bűntelen lélekkel, szilárd hittel és minden jóra kész erényességgel. Ne féljünk a haláltól, hanem az utána feltáruló halhatatlanságra gondoljunk. Mutassuk meg, hogy ez az, amiben hiszünk.
Meg kell gondolnunk, szeretett testvéreim, és újra meg újra emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy mi ellene mondtunk a világnak, és itt csak ideiglenesen tartózkodunk, mint vendégek és vándorok. Szívből köszöntsük azt a napot, amelyik megadja kinek-kinek a mennyei lakóhelyet. Az a nap kiragad innen, és kiszabadít a világ bilincseiből, és eljuttat a mennyek országába. Ki ne sietne haza, akit a sors messze vetett szülőföldjétől? Ámde mi a Paradicsomot tartjuk hazánknak. Igen sokan várnak ott ránk szeretteink közül: szülők, testvérek, gyermekek népes csoportja, nagy tömege áhítja érkezésünket. A maguk sorsa felől már biztonságban vannak, de a mi üdvösségünkért még aggódnak. Milyen nagy lesz bennük és mibennünk is az egymásra találás boldogsága, amikor megpillantjuk és megöleljük őket! Mily nagy gyönyörűség a mennyek országában az is, hogy ott már nem kell félnünk a haláltól; vég nélküli és tökéletes boldogságunk az lesz, hogy örökké élünk.
Ott találjuk majd az apostolok dicsőséges karát, a próféták ujjongó csoportját, majd pedig megpillantjuk a vértanúk megszámlálhatatlan tömegét, akiket megkoszorúzott a küzdelmük, a szenvedésük dicsősége és győzelme. Ott vannak a diadalmas szüzek, akik az önmegtagadás erejével megfékezték a test és vér kívánságait. Jutalmukat élvezik az irgalmas szívűek, akik alamizsnálkodással és a szegények megsegítésével valósították meg az igaz élet cselekedeteit: megtették, amit az Úr parancsolt, hiszen földi örökségüket mennyei kincsekre váltották át. Szeretett testvéreim, siessünk hát hozzájuk, türelmetlen vágyakozással! Ezt az elhatározásunkat őrizze meg Isten, szívünk és hitünk e törekvését tekintse kegyesen Krisztus, mert ő azoknak adja majd szeretete nagyobb jutalmát, akikben lángolóbb volt a vágyakozás őutána.
Szent Ciprián püspök és vértanúnak „A halandóság” című értekezéséből (Cap. 18. 24. 26: CSEL 3, 308. 312-314)