Szentségek és a gyógyító mise

• 

Kezdődik a missziós időszak, hála Istennek elég sok helyen tarthatunk gyógyító összejövetelt, lelki napot. Néha felteszik a kérdést, miért mondjuk, hogy "gyógyító mise", miért használunk ilyen furcsa kifejezéseket. A választ az Isten szeretete gyógyít című könyvben írtam meg, ebből idézem most ide a vonatkozó részt:

"Én mélységesen hiszek a szentségek erejében.

Igen, a gyónás valóban a kiengesztelődés szentsége, ahol Isten és ember újra találkozik - a papnak Krisztus ígérete alapján valóban van joga és hatalma a feloldozást megadni – és ahol minden (szabadulás és gyógyulás) megtörténhet!

Igen, a bérmáláskor valóban kiárad a Szentlélek, erejével, ajándékaival és adományaival együtt!

Igen, a betegek kenete nem „utolsó kenet”, hanem hatékony kegyelemközvetítő szentség, amikor valóban megtörténhet, amit Jakab apostol ír: „Beteg valamelyitek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a betegeket, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer.” (Jak 5, 14-15) (Ahogy ezt mi is megtapasztalhattuk, amikor a gyógyító összejövetelek keretében az atyák kiszolgáltatták e szentséget az azt kérőknek, az egyház szabályai szerint.)

Igen, az Oltáriszentségben valóban valóságosan jelen van Jézus Krisztus a kenyér színe alatt, s ha csak a „ruhája szegélyét” (az ostyát) „megérinthetem” (hittel magamhoz veszem), meggyógyulhatok. Hiszen ezt imádkozzuk a liturgiában! Papjaink így mondják: „Uram Jézus, szent tested és véred vétele ne váljék ítéletemre és kárhozatomra, hanem jóságodból szolgáljon lelkem és testem oltalmára és gyógyulására.” És mi Isten Bárányának valóságos jelenlétére így borulunk a hit szavaival elé: „nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem (és testem)”.

De vajon hisszük-e, hogy Jézus kimondja azt az „egy szót”? Egyházunk szomorú valósága, hogy sokszor megszokásból, várakozó hit és bizalom nélkül élünk a szentségekkel. „Törvényszerű” életet élünk, megtesszük amit kell – mint egykor Izrael gyermekei. Isten nagylelkű ajánlatát csak rutinszerű kötelességnek vesszük, amit letudva megtettünk mindent, amit Isten kérhet tőlünk. Milyen szomorú dolog ez – legnagyobb ünnepeinken Jézus Krisztus úgy áll ott, mint egykor az övéi előtt a saját falujában: „S nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel.” (Mk 6, 5)

Pedig pontosan tudhatnánk, hogy a teljes életet milyen módon kaphatjuk meg. Jézus ugyanis azt mondta:

„Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik.” (Jn 6, 53-57)

Ez a szentmise kinyilatkoztatása. Minden szentmisében újra jelenvalóvá válik Jézus Krisztus értünk bemutatott tökéletes áldozata. A “kárpótlás elégetett életünkért”. Minden szentmisében ott munkálkodik Jézus életet helyreállító, gyógyító, kiengesztelő ereje. Ezért mondjuk bátran, amit a közösségből kitagadott, tisztátalannak tartott vérfolyásos asszony mondott: “ha csak a ruhája szegélyét megérintem, meggyógyulok”! (Mt 9, 21) Mert mi is meggyógyulhatunk, erőre kaphatunk, ugyanúgy mint ő, mert “Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Zsid 1, 8) Jézus ruhája szegélye a szentostya, s benne Ő van valóságosan jelen. Magunkhoz vehetjük Őt, az Élet Urát. De ehhez a szívünkkel kell felismernünk Őt, és hinnünk benne! „Az odavalók felismerték, s az egész környéken hírét vitték. Odahordták hát mind a betegeket és arra kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. Aki érintette, meggyógyult.” (Mt 14, 35-36)

Bár idéztük már, de a „klasszikus idézet” arra, hogy milyen lelkülettel vegyük magunkhoz Jézust az Oltáriszentségben, a vérfolyásos asszony története:

„Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett, és sokat kiállt az orvosoktól, mindenét rájuk költötte, de semmi javulás nem mutatkozott, inkább romlott az állapota. Hallott Jézusról, azért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját. Így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” Rögtön meg is szűnt a vérfolyása, érezte testében, hogy meggyógyult. Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. A tömeghez fordult: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy tolong körülötted a tömeg, mégis kérdezed: Ki érintett meg?” De ő körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve - mert hisz tudta, hogy mi történt vele - előlépett, leborult előtte, és őszintén bevallott mindent. Ő megnyugtatta: „Leányom, hited meggyógyított. Menj békével, és maradj egészséges!”

 

„Reklám, Jézusnak”

Az elmúlt három-négy évben az országban több helyen és többször szerveztünk – a Szeretet Földje Szolgálat keretében - „gyógyító misét”, és utána imaszolgálatot. Ilyenkor tulajdonképpen semmi mást nem teszünk, mint „Jézust reklámozzuk” - igyekszünk arra buzdítani a híveket, hogy várakozó hittel vegyenek részt a szentmisén, mert ahol Isten kegyelme megjelenik, ott minden lehetséges.

A szentmise tulajdonképpen az Egyház bölcsessége által kiérlelt tökéletes út Istenhez. Már az elején köszöntjük az Urat és a pap által áldásában részesülünk. Bűnbánatot tartunk és a közgyónásban letesszük életünket a lába elé. (Istent ugyan semmi nem választhatja el tőlünk, de minket elválaszthatnak a bűneink Tőle. Ezért a bűnbánatra való felhívás után kicsit hosszabb csendet tartunk, majd – lelkiismeretvizsgálatként - hangosan is imádkozunk és bocsánatot kérünk bűneinkért. Ezzel is segítünk, hogy a hívek kilépjenek a rutinszerű közgyónásból a valódi bűnbánatra…)

A közgyónás után közösen imádkozunk, könyörgünk majd meghallgatjuk Isten tanítását, ami a szentírás igéin keresztül és a pap tanítása által érkezik hozzánk.

(Néhány helyen van lehetőség a hívek könyörgésénél is arra, hogy az összegyűlt emberek is szabadon elmondhassák kéréseiket, de ez fegyelmezett, összeszokott közösséget feltételez.)

Arra szoktuk buzdítani a testvéreket, hogy az áldozati részben a felajánláskor tegyék oda egész szívüket és életüket az oltárra! (Ennek jele a pénzadomány is…) adjunk teljes szabadságot Istennek, hogy cselekedhessék bennünk! Így amikor a pap kiterjeszti a kenyér és a bor fölé a kezeit, hogy az átváltoztatás igét és imái elmondja, a Szentlélek nem csak a bort és kenyeret, hanem a mi életünket is átjárja. „Minden lehetséges annak, aki hisz!” A szentáldozáshoz is a vérfolyásos asszony hitével járulunk: „ha csak a ruhája szegélyét megérintem…”

Az áldozás utáni csend kicsit hosszabb és ilyenkor (a felolvasó állványnál) hangosan is hálaadó imát mondunk. Élve a karizmatikus ajándékokkal, ha a Szentlélek megmutatja valaki gyógyulását valamely betegségből, vagy buzdít valakit valamire, akkor azt is elmondjuk.

(A könyörgés, hálaadás és elbocsátó áldás után - azaz a szentmise végeztével – ahol lehetőség van rá, ott közbenjáró imaszolgálatot is végzünk. Kettes-hármas csoportokban imádkozunk azokért, akik kérik, bízva Jézus kijelentésében: ahol ketten vagy hárman az én nevemben együtt vannak és egy akarattal kérnek... – mi pedig biztos, hogy egy akarattal azért imádkozunk, amit az imát kérő szeretne…)

 

Miért gyógyító mise? 

E szolgálat során kétféle gyümölcsöt is „arathattunk”: azoknak az embereknek az örömét és háláját Isten felé, akiket egy-egy ilyen alkalommal megérintett az Úr, testi-lelki betegségeikből meggyógyított, ill. akik a reménység üzenetét kapták szívükbe a szolgálaton keresztül. És még bőségesebben arathattunk kérdéseket, kételyeket, sőt gyanakvást és meg nem értést is. Azt kérdezik tőlünk – sokszor azok, akik el sem jönnek – újra és újra, hol érdeklődve, hol inkább gyanakodva, nem „valami eretnekség”-e ez az egész? Miért „gyógyító” mise?

A válasz két részre osztható. Egyrészt, minden szentmise gyógyító, hiszen Jézus Krisztus van jelen valóságosan a szentmise ünnepi közösségében. Jézus pedig „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké”. Ő az, aki eljött, hogy a „süketek halljanak, a vakok lássanak, a betegek meggyógyuljanak”. Ő az, aki „mindenkivel jót cselekedett”.

A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír erről a az Eucharisztia megünneplése – a szentmise – kapcsán: „A Szentírás értelmében az emlékezet nem csupán a múlt eseményeinek az emléke, hanem azoknak a csodáknak a meghirdetése is, amelyeket Isten betöltött az emberekért. Ezen események liturgikus ünneplése során maguk az események bizonyos módon jelenlévővé és hatékonnyá válnak.” (1363. rész) Ez egészen természetes, hiszen ahol Jézus jelen van, ott „Isten ereje és bölcsessége” munkálkodik az egész Egyház, és minden hívő javára.

Így tehát abban nem kételkedhetünk, hogy Jézus Krisztus valóságos jelenléte a szentmise áldozatban valóban gyógyít(hat) és felszabadít(hat) a bűnök és a betegségek alól.

Ha viszont ez igaz minden szentmisére, miért kell nekünk külön gyógyító misét szervezni? A válasz második része erre a kérdésre ad feleletet. Röviden úgy válaszolhatnánk: a hitetlenségünk miatt. „Nem is tehetett ott csodát… Maga is csodálkozott hitetlenségükön.” (Márk 6. 6) A Katekizmus így ír: „Jézus gyakran kérte a betegeket, hogy higgyenek. Jeleket is használt a gyógyításkor: nyálat és kézrátételt, sarat és lemosást. A betegek keresték, hogy őt érinthessék, ’mert erő áradt belőle és mindenkit meggyógyított” (Lk. 6, 19). Ezért a szentségekben továbbra is maga Krisztus ’érint meg’ bennünket, hogy meggyógyítson.” (1504. rész)

Mi szeretnénk újra felkelteni a hitet az emberekben: ahol Jézus jelen van – márpedig a szentmisében valóságosan jelen van – ott minden lehetséges! Ennek szeretnénk „reklámot csinálni” a gyógyító misével, ezért imádkozunk a mise után mindenkiért, aki kéri, ezért igyekszünk élni a Szentlélek ajándékaival…

Hadd idézzem, amit II. János Pál pápa ír Európa egyházainak (Ecclesia in Europa): „Annak ellenére, hogy az európai földrész nagy területei elkereszténytelenednek, mutatkoznak jelek, melyek alapján kezd kirajzolódni egy olyan Egyház arca, mely hittel hirdeti, ünnepli és szolgálja az Urat. (…) A mai társadalomban, mely gyakran elzárkózik a transzcendens valóság elől, belefullad a fogyasztói magatartásba és gyakran válik a bálványimádás régi és új formáinak martalékává, ugyanakkor szomjazik valami, a közvetlenül tapasztalható valóságon túli dologra, az európai egyház előtt álló feladat súlyos, mindazonáltal fölemelő. E feladat részletei: újra föl kell fedezni a „misztérium” iránti érzéket; meg kell újítani a liturgikus ünnepléseket, hogy beszédesebb jelei legyenek az Úr Krisztus jelenlétének; új lehetőségeket kell biztosítani a csendnek, az imádságnak és a szemlélődésnek; vissza kell térni a szentségekhez, főként az Eucharisztiához és a gyónáshoz, mint a szabadság és az új remény forrásaihoz. (…) Ezért sürgető felhívással fordulok hozzád, Európában élő Egyház: légy olyan Egyház, mely imádkozik, Istent dicséri, elismeri az ő abszolút elsőbbségét, és örvendező hittel magasztalja őt. Fedezd föl újra a misztérium iránti érzéket: alázatos hálával éld át a misztériumot, s meggyőződéses és másokat is magával ragadó örömmel tanúskodj róla. Ünnepeld Krisztus üdvösségét: fogadd be mint olyan ajándékot, ami szentségi jellé tesz, és alakítsd az életedet Isten előtt kedves lelki áldozattá (vö. Róm 12,1).”