„Az Úrtól kapott álmaimból táplálkozom” – Látogatóban Kótai Józsi evangelizáló zenésznél

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2020. augusztus 30. vasárnap

Edelény Miskolctól 25 kilométerre északra, a Bódva völgyében fekvő kisváros. Külső területein földszintes, szerény kis családi házak sorakoznak. Ezek egyikében lakik Kótai József a feleségével és legkisebb gyermekükkel, a tizennyolc éves Esmeraldával. Nagyobbik lányuk, Alexandra Lakon él a férjével és három gyermekükkel. A fiuk, Józsi pedig Edelényben. Házasember ő is, egy kisfia van.

Kótai József ötvenhárom évvel ezelőtt született, Lakon

Nyolcan voltunk testvérek. Édesapám pásztorként kereste a kenyerét, disznókat, teheneket legeltetett, őrzött a mezőn. Édesanyám sokat segített neki, emellett kosarakat font. Faluról falura jártak, elcserélték, amijük volt, élelemért. Apám egyébként muzsikus cigány családból származott, cimbalomból vizsgát is tett egy budapesti stúdióban. Heten voltak testvérek, ő volt közülük a legkisebb. Összehozott egy bandát, gyakran zenéltek a faluban. Kisgyermekként mindig mentem utánuk gitárral a kezemben, ellestem tőlük a fogásokat. Azóta is köszönöm az Úrnak, hogy megáldott a zenei tehetséggel. Nyolc-kilencéves koromban felfedeztek egy tehetségkutató versenyen. Együtt zenéltünk Csóré Bélával, aki azóta országos hírű cigány zenész lett. Szépnek ígérkezett a jövőm, de mivel szegények voltunk – ma úgy mondanám, tisztes szegénységben éltünk –, a szüleimnek nem volt pénzük arra, hogy komolyabb zenei iskolába írassanak.

Nem volt azonban olyan nap, hogy a kezembe ne fogtam volna a gitáromat, és ne játszottam volna rajta. A zenei fogásokat ellestem a nálam képzettebbektől, a bátyámtól, apámtól.

A gitáron az akkordokat hallás után tanultam meg. Apám a bandájával húsvétkor, karácsonykor kántálni járt, szaladtam utánuk a gitárral. Mindig rám szólt: menjél haza, ne csatangolj utánam! Én azonban nem fogadtam szót, követtem őket, így tanultam meg nagyon sok dalt hallás után. Közben kaptunk a házaknál süteményeket, ennek persze örültem.

 

A gyermek Józsi életre szóló döntése Jézus mellett

Nem voltam még tízéves, amikor a nálam néhány évvel idősebb nővéremmel, Valériával ebédet vittünk a mezőn teheneket legeltető apámnak. Leültünk mellé, ő evett, mi a nővéremmel heverésztünk mellette. Hirtelen záporeső zúdult ránk, de nem tartott tovább három-négy percnél. Kisütött a nap, szivárvány fénylett az égen, ami egyszer csak megnyílt, és egy régi hintaszékben látni véltem Krisztus urunkat. A teste fehér lepedővel volt beborítva. Nézett ránk lefelé, komoly tekintettel. Mi a nővéremmel az égre meresztettük a szemünket. Apánknak az Úr valószínűleg nem jelent meg, mert ő nyugodtan falatozott tovább. Én azonban azóta sem felejtem ezt az élményt. A nővérem néhány hónappal ezelőtt elhunyt. A halála előtt nem sokkal megkérdeztem tőle: – Mondd, nővérem, tényleg megtörtént az, hogy gyermekkorunkban megjelent nekünk az Úr? Biztos, hogy így történt, nem csak álmodtam az egészet? – Nem álmodtál, öcsém, láttuk az Urat mindketten – válaszolta.

Úgy érzem, az Úr akkor kiválasztott engem, én pedig egy életre befogadtam a szívembe. Minden utamon ő vezet.

 

Józsi minden munkát elvállal, hogy eltartsa a családját

Számtalan jele van annak, hogy az Úr mindig mellettem van. Legtöbbször házakhoz járok takarítani, vasakat gyűjtök, elszállítom, eladom, közmunkát is végzek, kerteket gondozok. Legyen a családnak télire mivel fűtenie, ne legyenek kenyérgondjaink, ha szükséges, kicserélhessük a bútorainkat. De azért nem minden a pénz. Egy hónappal ezelőtt egy idős ember házát takarítottam ki, füvet nyírtam, összeszedtem a gazt a kertjében. Napi ötezer forintban egyeztünk meg, és abban, hogy ételt is kapok. Másfél-kéthetes munkáról volt szó. A második napon azonban megláttam a szekrényben egy hatalmas méretű, Miatyánk című könyvet. 1902-ben jelent meg, az Úr imájának egy-egy sorához fűz elemző szöveget, képeket. Akkor arra gondoltam, lehet, hogy azért vezetett az Úr ebbe a házba, hogy az enyém legyen ez a gyönyörű könyv. Azt mondtam az öregúrnak: kedves jó bácsikám, ne adjon nekem egy fillért se, csak ezt az albumot, ezentúl azért dolgozom magánál, hogy megkaphassam. Olyan jószívű volt az öreg, hogy a könyv mellett mégis adott még napi ezerötszáz forintot is. Szóval nem minden a pénz.

Néhány hónappal ezelőtt leégett az egyik barátom, Budai Lóránt mályi házának a tetőszerkezete. Az idegeskedés miatt stroke-ot kapott, hál’ Istennek felgyógyult, de a bal kaját egyelőre nem tudja mozdítani. Mozgósítottam a barátaimat, ismerőseimet, hogy minél előbb helyre tegyük a károkat. Mivel az ideiglenes tető sok helyen ázott, összeszedtük a törmeléket és elszállítottuk. Az egyik vállalkozó barátom megígérte, hogy ad téglát, és megcsinálja a tetőt szívességből. Így aztán, ami rengetegbe kerülne, baráti segítséggel nem lesz olyan sok.

 

Józsi nem tanulhatott tovább

A nyolcadik osztály elvégzése után szerettem volna továbbtanulni, de a szüleim anyagi helyzete nem tette ezt lehetővé. Különböző tanfolyamokon azonban több szakmát szereztem, papírom van a hegesztői, a targoncavezetői és a kisgépkezelői végzettségemről is. Többnyire alkalmi munkákból élek és közmunkából. Az utóbbinál sajnos csak a minimálbért kapom, aminek a fele kimegy, mert még évekkel ezelőtt felvettünk kölcsönt, de közben megszűnt az akkori munkám. A hitelt nem tudtuk visszafizetni, a bank A listára tett.

Szeretünk itt lakni, ebben a kis házban, ami a szüleimé volt. Apám már évekkel ezelőtt meghalt, anyám azután egyedül élt itt. Mivel a lakóterülete nem több ötven négyzetméternél, tavaly ideköltöztünk, az udvarra. Egy bádogviskóban húztuk meg magunkat Erikával, a feleségemmel és Esmeralda lányunkkal. Az önkormányzat persze kijött, megállapította, hogy a viskónk tele van repedésekkel, életveszélyes. Megtiltották, hogy ott lakjunk. Mi azonban nem költöztünk ki, az Úr vigyázott ránk. Édesanyám tavaly elhunyt. Ezután rendbe vágtam a házikót, és beköltöztünk. Ám sokat kellene még költeni rá, a víz nincs bekötve, a kerti csapot hatóságilag lezárták, a közkútról hozunk vizet, úgy ötven méterre van a háztól. Ez nyáron még elmegy, de télen nem igazán kellemes. A hagyatéki tárgyalás már lezajlott, ma már csak öten vagyunk testvérek. Megállapodtunk, hogy fejenként fizetek a testvéreimnek kétszáz-háromszázezer forintot, összesen egymillió kétszázezer körüli összegről lenne szó, ám a lehetetlenséggel határos, hogy össze tudjak gyűjteni ennyi pénzt. A minimálbérből a levonások után legföljebb huszonötezer forint marad, ehhez jön még az alkalmi munkákból hatvan-hetvenezer forint, még a százezret sem éri el a jövedelmem havonta. Mindent elvállalok, legyen szó bármilyen munkáról, és nagyon szeretném, ha állandó munkahelyem lenne, de erre szinte semmi remény nincsen. Ráadásul Esmereldának sincs állandó munkahelye.

 

Józsi nem lett hivatásos zenész, hiába volt kivételes tehetség, a szegény sors másfelé vitte

Az életem két évvel ezelőtt döntő fordulatot vett. Találkoztam a hétgyermekes Pém Mihálynéval, Gabriellával, a mélyszegénységben élő Miskolc környéki cigányok áldozatkész patrónusával. Gondviselésszerű volt a megismerkedésünk. Egy helyi tanárnő örökbe fogadott egy félárva roma kislányt. Több iskolában is tanított, de sehol nem kapott szolgálati lakást. Végül az edelényi római katolikus pap átengedte neki a kántorlakást. A tanárnő beköltözött oda a cigány kislánnyal, a szomszédja az unokatestvérem volt. Egyik alkalommal Gabi meglátogatta a tanárnőt, éppen ott voltam az unokatestvéremnél. Beszélgetni kezdtünk, s mivel nálam volt a gitárom, a csodálatos énekhangú, több hangszeren játszó, templomokban rendszeresen éneklő Gabi megkért, hogy játsszak rajta. Megtettem. Néhány hét múlva már együtt zenéltünk az egyik fia esküvőjén. Az Énekek énekét adtuk elő, Gabi énekelt, én pengettem a gitárt. Azóta rendszeresen fellépünk katolikus templomokban, klubokban, utcán, énekszóval és gitárral, harmonikával hirdetve az örömhírt.

Valójában mindegy nekünk, hogy hol lépünk fel, de az első mégiscsak a templom. Dicsérni kell az Urat mindenfelé, az utcán is, ha az a helyszín. Az Úrban kell, hogy legyünk, mindenkor.

 

 Józsinak az Úr színekben adja a hangokat

Nem tudok ezért elég hálás lenni Istennek. Ezt színhallásnak nevezik. Előfordul, hogy megálmodom a szent szövegeket, hajnal kettőkor felébredek, gyorsan lejegyzem, aztán alszom tovább. Az Úrtól kapott álmaimból táplálkozom. Apró lépésekből építem fel a szöveget, igazodva a zenéhez. Sok segítséget kapok ehhez Gabika művésznőtől. A szöveget rátesszük valamilyen ismerős dallamra, legyen szó gregoriánról, popos dallamvilágról vagy éppen az egészen különleges hangzású spanyol dzsesszről. Amikor összeáll a szöveg és a zene, akkor megtanuljuk, és előadjuk emberek előtt is. Ilyen szövegeket írok: „Ülök a tó partján és látok két csillagot. Az egyik te vagy, Uram, a másik pedig én. És nyújtanám kezem, hogy megérintselek, de oly messze vagy tőlem, hogy nem érhetlek el. Ó, ha szárnyam lenne, hozzád repülnék én, a szellők magas szárnyán.” Ez a refrénje. Ezeket a szövegeket nem én írom, Isten adja nekem az ő végtelen kegyelméből. Egy másik szöveg így hangzik: „Menni, menni, muszáj menni. Az Úristen útját kell keresni. Ha nem fogom keresni, el fogok én veszni. Istenem, Istenem, szívembe fogadtalak téged. Szeress engem, drága Uram, szeress…”

Gabikával muszáj zenélnünk, mert ezt kaptuk Istentől. Ha nem csinálnánk, annyi lenne nekünk. Imával kell oltárt építenünk Istennek, és ezt meg is tudjuk valósítani.

Két-három órát énekelünk, és sírunk is, mert a sírás ajándékát is megkaptuk. Egészséget kérek és tiszta szívet, hogy szeressük Istent, amíg élünk. Ezt ő adja, hogy a többi embernek át tudjuk adni a szeretetét. Hogy az Isten igaz, egyenes útján tudjanak járni ők is. Tudom, sok embernek hiába mondom, milyen csodálatos Istennel lenni, nem értik, nem tudják. Nem haragszom rájuk, imádkozom értük. 

Tavaly télen nagyon beteg voltam, iszonyú erős gerincfájdalmaim voltak. Húsz éve szenvedek a gerincsérvtől, tudtam, hogy bármikor előjöhet és megkínozhat. Az orvos őszintén megmondta, nem kizárt, hogy a földi életem végéhez érkeztem. Gabika később elmesélte nekem, hogy Isten megsúgta neki, jöjjön be hozzám a kórházba, erősítsen lelkileg. Amikor egyik reggel felébredt, katicabogár volt az ágyában. Mivel panelban lakik, úgy értelmezte ezt, hogy a Jóisten egy reménykeltő jelet küldött, hogy életben maradok. 

Közben azért imádkoztam, nehogy megműtsenek. Már elő voltam jegyezve a műtétre, de az Úr sugallatára nem egyeztem bele. Ültem a tolókocsimban, kezemben az imakönyv és a Biblia, folyamatosan imádkoztam, miközben a fájdalomtól hullottak a könnyeim. Sírva aludtam el, úgy is ébredtem. És aztán egyszer csak elmúlt a fájdalom. Mindenhez idő kell, ahhoz is, hogy az Úr meggyógyítson bennünket. Fizikailag és lelkileg is. Az Úr a mi orvosunk, gyógyítónk. Bármikor csodát tud művelni az emberekkel, hinnünk kell ebben. Egyszerre igazságos és irgalmas az Úr, és mindig velünk van, most is, ebben a pillanatban. Nélküle nem léteznénk. Mielőtt felment a mennybe, megígérte: És én veletek leszek mindennap, a világ végezetéig. Márpedig az Úr soha nem szegi meg a szavát.

Fotó: Bókay László

Bodnár Dániel/Magyar kurír

You have no rights to post comments