Halnak az öreg fák, csökken a széndioxid-megkötő képesség...
Hat másodpercenként elpusztul egy futballpályányi elsődleges erdő, ennek harmada Brazíliában. Ausztráliában meghatszorozódott az erdők eltűnése, a fél évvel ezelőtti erdőtüzek hatására. Tavaly 12 millió hektár elsődleges erdő tűnt el a föld színéről, ennek harmada öreg erdő, benne a legnagyobb fákkal.
Ez nem számít kirívónak, hiszen az évezredben csak a harmadik legsúlyosabb éves erdőpusztulás történt 2019-ben, és 2018-ban is csupán hajszálnyival volt kisebb a veszteség. A nagy, öreg fák különösen kitettek a járványoknak, a felmelegedés ártalmainak, illetve a favágók láncfűrészeinek. Ha évtizedek múlva regenerálódik is az erdő, ezek a fák ebből már hiányozni fognak.
Az észak-amerikai mamutfenyőkről korábban azt tartották a botanikusok, hogy tanninjaik megvédik őket a fenyőfélék legádázabb ellenségeitől, a tujaszúktól. Nos, már nem. Egy tavalyi vizsgálat kimutatta, hogy 38 mamutfenyő - jellemzően az idősebb és a mamutfenyőkhöz képest is nagy példányok - haltak meg a tujaszúk fertőzésének következtében.
Persze 38 fa halála nem tűnik soknak, ha figyelembe vesszük, hogy Észak-Amerika szerte sok millió fát rágnak rovar kártevők, ugyanakkor korábban ez elképzelhetetlennek tűnt. Ezt az ellenálló képességet tartották a mamutfenyők hosszú élete egyik kulcsának. Az okok egyelőre kevéssé ismertek, de valószínűleg nem függetlenek az aszálytól és az erdőtüzektől, amelyek rombolják az idős fák egészségét.
Az öreg erdő harmada odalett
De a mamutfenyők halála csak a legszembetűnőbb (és ökológiai értelemben még csak nem is a legkatasztrofálisabb) megnyilvánulása a legnagyobb, legöregebb fák globálisan gyorsuló pusztulásának. A Science-ben pár napja publikált, több mint 160 vizsgálat együttes értékeléséből született tanulmány szerint egyértelmű a trend: szerte a világon eltűnnek a leghatalmasabb fák, és helyüket alacsonyabb, fiatalabb, ökológiai szempontból értéktelenebb erdők veszik át.
Az ökológiai elértéktelenedés fogalma itt talán magyarázatra szorul. A kisebb, fiatalabb fákat tartalmazó erdőben kevesebb (és legfőképpen kevesebb féle) élőhely áll az egyéb növény- és állatfajok rendelkezésére, összességében csökken a biodiverzitás, a fatömeg csökkenésre révén csökken az erdő széndioxid-megkötő képessége.
A korábbi erdővizsgálatok újraértékelése mellett a kutatók új szatellitképeket is elemeztek, amelyek azt mutatták, hogy a folyamat nagyon kevés kivételtől (például a nagy tengerszint feletti magasságon lévő erdőségektől) eltekintve gyakorlatilag a teljes bolygóra jellemző. Az előző évszázad kezdete óta a világ öreg erdőinek harmada elveszett. És e folyamat ahelyett, hogy megállna - például az utóbbi évtizedekben egyre szigorodó erdővédelmi szabályozás következtében -, inkább gyorsul. Az utóbbi négy évtizedben időarányosan egyre több és több öreg fa pusztul el. A nyugati világban (Észak-Amerikában, illetve Európában), ahol az erdészeti statisztikák a legrészletesebbek és a legmegbízhatóbbak, a fák mortalitásának üteme 1980 óta megduplázódott.
Nem állíthatjuk, hogy mindezért egyedül az éghajlatváltozás okolható. Legalább ekkora szerepe van az évtizedeken keresztül zajló megfontolatlan erdőirtásnak, a mezőgazdasági területek megállíthatatlan terjedésének, és alapvetően a természetes környezet átalakításának. A felmelegedés, illetve a fosszilis tüzelőanyagok égetése azonban az erdőpusztulás minden más okát felerősítette, kezdve a szárazsággal, egészen a járványos növénybetegségek és a kártevők támadásáig. E folyamatok szinte egyöntetűek a bolygó legtávolabbi térségeiben.
60 ezer fafaj
Izraelben például csak az ország hét százalékát borítja erdőség, az erdők pedig nem összefüggők, hanem kis foltok mozaikjából állnak össze. A Weizman Intézet kutatóinak felmérése szerint az ország megalapítása óta egyre sűrűsödnek a jelentős fapusztulást eredményező események (főként nagy aszályok, és az ezek nyomán kitörő erdőtüzek).
Az elhaló fák negyede egyszerűen kiszárad, 59 százaléka pedig a tűz martaléka lesz (miközben a tüzek 69 százaléka az aszályok idején pusztít). Pontosan ugyanilyen folyamatok figyelhetők meg Mongóliában és másutt, és szerte a világon terjedőben vannak a fakártevők, főként a különféle rovarok.
Természetesen nem ugyanúgy reagál a megváltozott környezeti feltételekre a Föld mind a 60 ezer ismert fafaja, de az kijelenthető, hogy jelentős részük egyre rosszabb állapotba kerül. Az utóbbi években folytonosan ismétlődő nyári hőhullámok következtében a bükkök az északi félteke megannyi élőhelyén ledobták a lombjukat, mintha csak ősz lenne, és sokuk elpusztult. A melegben a kártevők jobban képesek szaporodni, észak felé terjeszthetik élőhelyüket, és sikeresen áttelelnek,
így a következő évben is folytathatják a fák pusztítását.
Az időjárásban sokasodó extrém helyzetek egyre több fafaj tűrőképességének határait feszegetik. Ez nem feltétlenül jelenti az egyed azonnali halálát, e felerősíti a másodlagos ártalmak veszélyességét. A szárazabb, melegebb klímában az invazív fajok versenyelőnybe kerülnek az őshonos fajokkal szemben, így könnyűszerrel kiszoríthatják azokat. Az invazív növényfajok uralta erdő pedig gyakorlatilag mindig kisebb fajgazdagságú és alacsonyabb termetű lesz.
A mindent elemésztő tűz
Az erdőtüzek nem feltétlenül válnak hosszú távon kárára az erdőnek, hiszen egyes fenyőknél a lángok melege elősegíti a magok kijutását a tobozból, miután megolvad az őket védő gyanta. Ugyanakkor a felmelegedő környezetben a tüzek helyenként már túl gyakorivá és túl forróvá válnak, így a hatásuk minden növényre nézve pusztítóvá válik.
1988-ban nagy tűzvész pusztított az amerikai Yellowstone Nemzeti Parkban, ami előfordul néhány évszázadonként. Csakhogy 26 évvel később újra erdőtűz tört ki ugyanott, és elpusztította azt a 26 éves erdőt, ami éppen csak kezdett volna megemberesedni. Az ilyen erősségű és gyakoriságú megpróbáltatásokra egyetlen fa sem lehet felkészülve.
Az Amazonas-medence esőerdejében újra és újra fellángolnak az erdőtüzek (a tavaly világszerte az újságok címlapjára került katasztrófa csak egyike volt az utóbbi évek ismétlődő vészhelyzeteinek). A sokasodó tüzek oka részben a helyenként negyedével csökkenő csapadék, amelynek eloszlása is egyenetlenné vált, a hosszú szárazságokat özönvízszerű esőzések követik.
A változó éghajlat hatására átalakul az esőerdő fajösszetétele. Azok a fajok kerülnek előnybe, amelyek gyorsan nőnek, és jobban viselik a szárazságot. Ezek tipikusan nem a hosszú életű, nagy tömeget felhalmozó fák.
Az erdő már nem veszi be a széndioxidot
A mostani Science-cikk vezető szerzője, az amerikai energiaügyi minisztérium északnyugati kutatóintézetében dolgozó Nate McDowell korábban már készített előrejelzést az erdők állapotának következő évtizedekben várható változásairól az ENSZ klímaügyi kormányközi tanácsadó testületének, az IPCC-nek is. Ennek megállapításai szerint a ma az Egyesült Államok délnyugati részét sújtó hőhullámok 2050-re az állandó “normális” időjárást fogják jelenteni, és ez alapvető változást fog előidézni a helyi erdőségek szerkezetében.
Sokan azt hiszik, hogy az atmoszféra növekvő széndioxid-koncentrációja táplálni fogja a növények gyarapodását, hiszen azok a fotoszintézis révén a szén-dioxidból cukrot állítanak elő. Ez azonban csak nagyon szűk határok között működik így. Ahogy a növekvő üvegházhatás miatt melegedni fog a légkör, a levegő relatív páratartalma lecsökken, így egyre több vizet lesz képes fogva tartani, amihez a növények nem férnek majd hozzá.
Vagyis extrém szárazságokkal kell szembenézniük.
A csökkenő nedvesség ellen a fák lombhullatással védekeznek (a lombhullató fák tél elején a szárazság miatt dobják le leveleiket), esetleg bezárják a leveleik fonákján lévő gázcserenyílásaikat. Mindkét reakció csökkenti a fotoszintézis erősségét, vagyis a fák kevesebb szén-dioxidot fognak megkötni.
Olyan ez, mintha a fák korlátlan ételfogyasztást ajánló étteremben lennének, de a szájuk be lenne szigszalagozva - nyilatkozta Nate McDowell a NatGeonak.
A trópusokon az összes fatömeg nagy részéért a legnagyobb 1 százaléknyi fa a felelős. Vagyis a fák 99 százaléka sokkal kevesebbet tesz hozzá az erdő szénmegkötő képességéhez, mint a legnagyobb (és általában) legöregebb fák. Ha ezek elpusztulnak, az egész erdő szénmegkötő képessége lecsökken.
Hiába veszik át az elhalt fák helyét a fiatal fák, ezekben sokkal kevesebb szén raktározódhat. Arról nem is beszélve, hogy az azonnal beinduló lebontófolyamatok eredményeképpen a fa egész élete során megkötött szén visszaalakul szén-dioxiddá, és tovább tüzeli az atmoszférát.
Mindez az előrejelzések szempontjából azért nagy probléma, mert az IPCC által használt klímamodellek általában úgy számolnak, hogy az erdők szénmegkötő képessége nem változik. Márpedig nagyon nem ez a helyzet. Vagyis félő, hogy a helyzet még - az egyébként is elég gyászos - előrejelzéseknél is rosszabbra fordulhat.
(Molnár Csaba, index.hu)