Legmélyebb vágyunk a kapcsolat – Guba Judi és Imre terapeuták a házasság karbantartásáról

• 

Ebben az interjúban sűrűn egymás mellé fog kerülni a házasság és a terápia szó, ami első pillantásra nem szerencsés. Azt az érzést keltheti ugyanis, hogy a házasság olyasmi, amihez terapeuta kell. Ez kicsit olyan, mint amikor valakinek gyógyszereket írnak fel, és ettől betegségtudata lesz. Hiszen csak nem kellene neki gyógyszer, ha nem volna beteg! Ezért az első kérdésem az, hogy...

– Alapjáratban beteg-e a házasság, és ha igen, mi a baja. Ha meg nem, mi baja lehet idővel, és kell-e fokozottan tartani attól, hogy megbetegszik.

Guba Imre: Nemrég meghívtak bennünket előadást tartani, és azt írták a plakátra, hogy „házaspárterapeuták” vagyunk (így, kötőjel nélkül). Ez megtetszett, mert mi magunk is házaspár vagyunk, és terapeutákként javarészt házaspárokkal foglalkozunk. Én magát a házasságot bizonyos szempontból terápiának tartom, amellyel alapvető sebzettségünkből, magányunkból, alkalmatlanságérzésünkből akar kigyógyítani bennünket Isten a házastársunk által. 

Guba Judi: Szerintem a házasság természeténél fogva egészséges és jó. Éppen ez az oka annak, hogy annyira megijedünk, amikor úgy érezzük, hogy megbetegedett. A felismerés annyira félelmetes lehet, hogy mindenáron tagadni próbáljuk a bajt, mint amikor valaki lázas betegen is bemegy dolgozni. Külső és belső elvárások egyaránt erre késztetnek bennünket. A terápiának az nyit utat, ha már be merjük vallani, hogy „meghűlt” a házasság, a kapcsolat. Hogy ki milyen segítséget keres ilyenkor, az kultúrafüggő. 

– Imre alapvető sebzettségről beszél, amelyre a házasság a terápia. Miről van szó? Ez a sérültség valóban mindenkire igaz? És mi az oka? Az áteredő bűn? 

Imre: Szerintem a kapcsolódási képességünk sebződik az életünk során. Ezek egyrészt a korai kötődés sérülései, mert a csecsemő igényeit soha, a legjobb szándékkal sem tudják a szülők maradéktalanul kielégíteni, és ezért az emberségünkhöz tartozik, hogy ezt a hiányt elszenvedjük. Különböző mértékben, de mindannyian. Másrészt a későbbi kapcsolataink történetében is elszenvedünk sérüléseket. A házasság a biztonságos kötődés terápiája, amellyel így üzenünk egymásnak: „Itt vagyok számodra!, „Fontos vagy nekem!”, „Elég jó vagy nekem!”.

Judi: Mindannyian bizonytalanok vagyunk abban, hogy úgy, ahogy vagyunk, el lehet-e fogadni bennünket. Arra vágyom, hogy a társam úgy lásson és olyannak szeressen, amilyen vagyok. A házasság akkor egészséges, ha ezt kölcsönösen meg tudjuk adni egymásnak.

Imre: Judi tegnap este lázasan feküdt otthon. Kilenckor, amikor Pestről hazaindultam, felhívott, és azt mondta: „Gyere haza gyorsan, a gondoskodásodra vágyom!” Nekem pedig jólesett, hogy azt mondta el, mire vágyik, nem pedig hibáztatott, hogy miért nem vagyok még otthon.

– Látnak-e olyan okokat: külső nehézségeket, körülményeket, esetleg mentális beállítódást, viszonyulást, felfogást, amik miatt manapság különösen veszélyeztetettek a házasságok? Minek tulajdonítható, hogy a házasságot egyre szélesebb körben tartják válságban lévő, törékeny intézménynek?

Imre: A házasság bizonyos szempontból mindig is válságban volt. Gondoljunk csak az evangéliumi történetre a házasságtörő asszonyról, vagy a tanítványoknak arra a megállapítására, hogy ha nem lehet az asszonyt elbocsátani, nem is érdemes megházasodni. Ádám és Éva története szintén azt mutatja, hogy a férfi-nő kapcsolatban nem új keletű a hibáztatás. Ezért a házasság olyasvalami, amin dolgozni kell. Manapság pedig még erősen átalakulóban is van. A külső keretekről egyre inkább az érzelmi közelségre tevődik át a hangsúly. A nők ma már egyedül is megállják a helyüket, a gazdasági és a morális keretek meggyengültek, így a kötődési igényünk felértékelődik. Vagyis egyre kevésbé maradunk benne érzelmileg kiüresedett kapcsolatban: ez jelentheti a házasság újfajta „törékenységét”. 

A holtomiglan-holtodiglan kockázatos biankó, amelyet nem lehet előre kipróbálni, lemodellezni. Pedig a kölcsönös és végleges elköteleződés adja az érzelmi biztonság alapját, amelyre mindannyian vágyunk. 

Judi: Válságok idején ma is sokat segít az erős hitbeli elhatározás, hogy együtt akarunk megöregedni, bármennyire különbözőek vagyunk, bármennyire másra is vágyunk sokszor. De amióta a külső keretek meglazultak, és meggyengült a hit, azóta sokan hamarabb feladják.

Imre: Gyakran hallom a pároktól: „De hát mi annyira különbözőek vagyunk! Nem találjuk a közös hangot.” A vágyaink azonban ezekben az esetben is közösek. Mire vágyunk? Arra, hogy a társunk támogasson, büszke legyen ránk, elismerje az erőfeszítéseinket, meg hogy egyszerűen csak velünk legyen. Ez a vágyódás és a kapcsolatra való igény általában az Istennel való kapcsolatból ered, és legalább annyira abból, ahogyan ő vágyik a velünk való kapcsolatra, mint fordítva.

Judi: Úgy látom, hogy ma sokak számára nehézséget jelent hosszú távra elköteleződni, mert sokkal változékonyabb lett az életünk. De talán segíthet, ha – az anonim alkoholistákhoz hasonlóan, akik mindennap újrakezdik a tiszta életet, vállalják az erőfeszítést – újra és újra azt mondjuk a társunknak: „Ma melletted akarok dönteni!” 

Imre: „És ezt holnap is megteszem!” – tesszük hozzá.

– A házasság korábban a beérkezés szimbóluma volt, afféle mindent begyógyító elixír, a megoldás, a biztos háttér, bázis, erőközpont; a hely, ahol egészen, kendőzetlenül önmagam lehetek, ahol olyannak fogadnak el, amilyen vagyok. A legstabilabb intézmény, amely megtartja a tagjait, és energiát ad a kinti küzdelmekhez. A menedék, ahol mindig kapok, a kifogyhatatlan forrás, amiből mindig meríthetek. Mára ehhez képest probléma lett belőle. Mi vezetett ide?

Imre: Ez ügyben a kötődési szükségletünkhöz szeretnék visszatérni. Tapasztalatom szerint ez olyan erő, amely erősebb a morálnál és a józan észnél is. Mindannyian biztonságos menedékre vágyunk, ahol önmagunk lehetünk, és erre a házasság az egyik lehetséges válasz. Annyira vágyunk az érzelmi közelségre, hogy ha ez megszűnik egy házasságban, az pokollá teheti az együttélést. Rosszabb még annál is, mint ha egyedül maradnék. A fájdalom annyira heves, hogy sokan a válást tartják az egyetlen menekülőútnak. Ilyenkor az a hit, hogy lehetséges a kapcsolat megújítása – bár sok energiát és általában szakszerű segítséget is igényel – sokat segít. Egy barátom szokta mondani: „Tudod, én valójában háromszor nősültem a házasságunk alatt. De mindig a feleségemet vettem el újra.”

Judi: Nem hiszem, hogy a házasság devalválódott volna. Inkább a kudarctól való félelem okozza, hogy sokan félnek tőle. Például olyan gyerekek, akiknek elváltak a szüleik, és ezáltal úgy megsebződtek, hogy el sem mernek kezdeni bízni a házasság erejében. Azt pedig, aki belevág, esetleg gúnyolják. Több együtt élő, de össze nem házasodott pár egyik tagja vallotta már be, hogy ő szívesen házasodott volna, csak a társa nem akarta.

Imre: A házasság hetében azért mondjuk el azt is, hogy már a megújulás jelei is észlelhetők. Az egyik ilyen jel, hogy a kapcsolat fontosabb lett, mint a hagyományos, női és férfi szerepekhez való ragaszkodás. Rugalmasabbakká váltunk.

– Egy elvált ismerősöm szerint a házasság egyik nagy problémája a társunkért érzett hála megfogyatkozása az idők folyamán, párhuzamosan az elvárásaink erősödésével és az elégedetlenségünk fokozódásával. A társunk azzá a személlyé válik, akivel elégedetlenek vagyunk, mert elmarad az ideáltól, amit elképzeltünk magunknak, amire szerintünk szükségünk lenne. De hogyan érezhetne másképp, aki egy idő után ilyennek látja a feleségét vagy a férjét? Adjon le az igényeiből? Próbálja a másikat megváltoztatni? Esetleg magát hibáztassa, hogy rosszul választott? 

Imre: Sue Johnson szerint három, pánikreakciószerű „ördögi tánc”, párbeszéd van, amibe kapcsolati nehézség, zavar és vészhelyzet esetén gyakran öntudatlanul belecsúszunk. Az első a hibáztatás, a „Nekem azért rossz, mert te ilyen vagy!”. A másik az üldözés és a menekülés. Az egyik fél, az üldöző szemrehányásokat tesz, a másik erre menekülőre fogja, mondván: „Ha ilyen a kapcsolat, én inkább nem kérek belőle.” És elmegy dolgozni, sörözni a haverokkal vagy a fészerbe barkácsolni.

Judi: De ezzel is a kapcsolatot próbálja védeni, mert fél az összeveszéstől, a kiabálástól, vagy attól, amit ő vágna a másik fejéhez. 

Imre: A harmadik ilyen ördögi tánc a fásultság, a csend: az üldöző már elfáradt, a menekülőnek pedig sikerült végleg elmenekülnie. A feladat az, hogy kilépjünk ezekből az ördögi körökből.

Judi: Említette az elégedetlenséget. A kapcsolat kezdetén a szeretettség miatti öröm dominál. Ekkor talán olyat is belelátunk a másikba, ami nincs meg benne, és abban is bízunk, hogy mivel előttünk az egész élet, még rengeteget változhat az előnyére. De aztán – sokszor az életközepi válsághoz kapcsolódva – egyszer csak rájövünk, hogy nem, már nem fog változni.

Imre: Gyakran előfordul, hogy valójában magammal is elégedetlen vagyok, csak könnyebb a másikat hibáztatnom – és már el is indult az ördögi kör.

Judi: A kapcsolaton dolgozni kell. Terápiával vagy anélkül, fontos arra törekedni, hogy igazán meghalljam a másikat, és megértsem, mit akar mondani. A másik megváltozásának követelése helyett pedig meg kell tanulnom kifejezni, hogy nekem mire van igényem, de közben meg kell hagynom az ő szabadságát is.

Imre: Mert más azt mondani: „Ha megváltozol, szeretni foglak”, mint azt: „Elfogadlak így, ezért akár változhatsz is.” Isten is elfogad bennünket úgy, ahogy vagyunk, ez lehet az alapja a mi elfogadásunknak is. 

– Pál Feri bon mot-ja szerint a házasságokat nem a problémák, hanem a megoldásukra tett kísérletek szokták tönkretenni. Hogyan eszelhetünk ki jobb megoldási kísérleteket? Vagy jobb tűrni?

Imre: Más a problémaközpontú, és más a közelséget újra meg újra létrehozó hozzáállás. Az a dolgunk, hogy a kapcsolatot fejlesszük, nem az, hogy a problémákat megoldjuk. Ez művészet, amelyet gyakorolni kell.

Judi: Nem problémáink vannak, hanem sebeink, amelyek gyógyítgatásra szorulnak, gyógyítóra várnak.

– Mi a házasság célja? Volt, aki egy válság átvészelése után azt mondta, hogy gyermekek felnevelésére kötött szövetségként kell felfogni. De mi lesz, ha ők már felnőttek? Mi legyen a két fél közös célja, és lehetnek-e saját céljaik is?

Imre: A házasság célja a kötődés a másikhoz, aki mellett végérvényesen elköteleződünk. Bepakolunk a hátizsákba, azzal a szándékkal, hogy együtt fogjuk járni az élet útját. Hegyre fel, hegyről le, néha kibicsakló lábbal, de nem hagyjuk ott egymást, és soha nem akarunk ketten háromfelé indulni. A célunk az, hogy együtt eljussunk a Jóistenhez.

Judi: Nem jó az embernek egyedül. Legmélyebb vágyunk a kapcsolat. Azoké is, akik nem élnek házasságban. Isten kapcsolatra teremtett bennünket, végső soron a vele való kapcsolatra.

Mindkét félnek lehetnek saját céljai, de fontos tekintettel lenniük arra, milyen hatással vannak ezek a másikra, milyen áldozatot várok és várhatok el tőle a saját céljaim érdekében.  Jó az, ha ezeket a terveket párbeszédben sikerül egyeztetni, figyelve az egyensúlyra.

– Nem fából vaskarika a párterápia? Karinthy Ferenc Gőz című darabjában van egy vészjelző gomb, amelyet akkor kell megnyomni a gőzfürdőben, amikor valaki annyira már rosszul van, hogy nem tud kivánszorogni, de annyira még jól, hogy a gombig elmászik. Vagyis csak egy szűk határesetben használható sikerrel. Nem ilyesmi a párterápia is?

Imre: Tágítanám a kört. Nemcsak terápia, hanem sok egyéb kapcsolaterősítő, házassággondozó program van még, amelyre el lehet menni, ha szükségét érzi egy pár. És szép a kép: akkor menjünk, amikor még jártányi erőnk van. 

Judi: Vagy kicsit előbb. Keresztény házaspárok számára különösen sok lehetőség kínálkozik. A lelkiségi mozgalmakhoz, családközösségekhez tartozás például folyamatos támogatást jelenthet. Azt se féljünk kimondani, hogy párként is szükségünk lehet olyan kísérőre, mint amilyen például az egyéni lelkivezető.

– Mit tekintsünk problémának egy házasságban? Mi segít felismerni ezt? Milyen jelzéseket adjunk a párunknak, és milyeneket – ha egyáltalán – a környezetünknek? Panaszkodjunk vagy titkolózzunk? És ha panaszkodunk, tanácsot kérünk, kihez forduljunk? Beavassuk-e a rokonokat, a barátokat?

Judi: Jó volna, ha minden házasságban kezdettől meglenne a helye és a kultúrája a nehézségekről való beszélgetésnek, ami persze nem veszekedést jelent. Volt, hogy valaki azt mondta nekem: „Én már 13 éve mindig csak nyelek ebben a házasságban.” A hosszú évek ki nem mondott gondjai veszélybe sodorhatják a kapcsolatot. 

Imre: Ma már növekszik annak az elfogadottsága, ha valaki szakemberhez fordul párkapcsolati nehézség, elakadás esetén. Egy férfias példával élve: régebben a Trabantot, a Zsigulit, a Wartburgot sokan otthon, a garázsban szerelték. Ma egy modern autóval eszünkbe sem jut ezt tenni: ha valami elromlik benne, elvisszük a szakszervizbe. Ma már a házasság, a párkapcsolat esetében is fordulhatunk szakemberekhez, akik nem fognak egyikünk vagy másikunk pártjára állni, hanem a kapcsolatért vállalnak felelősséget, és abban segítenek, hogy ki tudjunk szállni az ördögi köreinkből. 

Judi: Természetes, hogy ha baj van, először senki nem terapeutához rohan, hanem a környezetében keres meghallgatást. Ez nagy felelősséget ró arra, akihez fordul. Mindannyian igyekezhetünk, hogy ilyen esetben jó segítőként lehessünk a rokonunk, a barátunk mellett, és abban erősítsük, hogy meg tudja találni a saját megoldását. 

– Mi a helyzet, ha a párom nem látja be, hogy terápiára vagy más segítségre lenne szükségünk?

Judi: Egyedül is el lehet menni, az is segíteni fog. Mert fontos, hogy a fájdalmunkat ki tudjuk fejezni, és ha én erősödöm, az visszahat a kapcsolatra is.

– És ha csak a másik kedvéért vállalja a házastárs a párterápiát, de ő nem hisz benne?

Imre: Az aszimmetria ilyen vonatkozásban szinte természetes. Ha valaki a másik kedvéért vállalja a terápiát, az nem baj, mert ezzel már kifejezi, hogy fontos számára a másik és a kapcsolat. 

A Niagara-vízesés fölött van egy tábla Point of no return felirattal. Ez az a pont, ahonnét már nincs visszatérés. A tábla egy veszélyesnek még egyáltalán nem tűnő helyen figyelmeztet, hogy ha továbbmész, lezuhansz. Minden párnak érdemes nagyon figyelnie, hogy még a tábla előtt irányt tudjon változtatni.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír