Az Istenre hangolt élet következménye – Pál Feri az örömről, derűről, boldogságról
Pál Feri katolikus pappal, mentálhigiénés szakemberrel a keresztény ember alapvető jellemzőiről, az örömről, derűről, és boldogságról beszélgettünk. Korábbi interjúnkat szerkesztve adjuk közre a farsangi idő apropóján.
– Mi az öröm? Hosszúra nyúlt infantilizmus vagy rövid ideig tartó szenilitás?
– Mentálhigiénés szempontból azt mondtatjuk, hogy az öröm az egyik alapérzés. A pszichológia szerint legalább négy alapérzés van: a harag, a félelem, a szomorúság és az öröm. Az érzéseket érdemes megkülönböztetni az érzetektől, mint például a hideg- vagy a fájdalomérzet. Az érzeteink közvetlenebbül kapcsolódnak a fizikai létezésünkhöz. Az érzés ugyanakkor nem azonos az érzelemmel. Nézzük mondjuk a féltékenységet. Ez az érzelem három érzést is magában foglal, különböző mértékben: van benne szomorúság, félelem és harag is.
Érzéseket akkor és úgy is átélhetünk, ha nem ismerjük az okukat. Tudok örülni annak, hogy reggel felkeltem, süt a nap, vagy éppen leesett a hó – de nem tudom, hogy miért örülök, hiszen ilyesmi máskor is előfordul. Papként pedig szívesen hozzáteszem, hogy az öröm a Szentlélekkel való kapcsolat gyümölcse. Az Istenre hangolt élet következménye.
– Az öröm lélektani szempontból a boldogság szinonimája?
– Nem, hiszen az öröm egy érzés, a boldogság pedig érzelem. A boldogság összetettebb érzelmi és tudati állapot. Az öröm egyszerűbb, ám a boldogságban ott lehet az öröm, ahogyan a hála, a megrendültség, az emelkedettség, az önfeledtség és az eufória is. Lehet, hogy valaki számára a boldogsága középpontjában a harmónia vagy a béke áll.
– Tanulható az öröm?
– Abban az értelemben tanulható, ahogyan az érzelmi intelligencia fejleszthető. Az érzelmi intelligencia része, hogy képes vagyok az érzéseket megélni, elmélyíteni, kifejezni, átadni, vagy más örömével együtt örülni, és képes vagyok az érzésekre figyelni, visszaemlékezni rájuk. Ha most elmesélnénk egymásnak egy-egy történetet, amikor örültünk, akkor megjelenne bennünk az öröm, mégpedig a tudatos tevékenységünk révén. Nem érdemes csak arra várnunk, hogy az ég megajándékozzon az örömmel, tehetünk is érte.
– Ezért fordul elő, hogy egy idősotthonban vagy egy kemoterápiás kezelés idején valaki csak lógatja az orrát, míg más derűs lélekkel viseli a sorsát?
– Egy betegség kapcsán könnyű érzelmileg, gondolkodásban és tudatilag is beszűkült állapotba kerülni. Lehet, hogy valaki ki sem lát a fájdalmából. Nem jut el másféle tartalomig. Lehet, hogy egyébként találna olyat, ami erőforrást jelentene a számára, de a beszűkült állapota miatt nem tud hozzá kapcsolódni. Egy fájdalmas kezelés során is képes lehet valaki arra, hogy a beszűkült érzelmi állapoton túl más tartalmakig is elérjen. Imádkozhat arra gondolva: Jézus is szenvedett, többet is, mint én. A fájdalmamban nem vagyok egyedül. Ő megért. Ez a gondolat kitágíthatja a világát, relativizálva a szenvedését, és segíthet abban, hogy kilépjen az énközpontúságból. Ha nagyon énközpontú vagyok, akkor az élet nehézségei egyéni sorscsapásként nyernek értelmezést. Általában ilyenkor jelenik meg az a kérdés, hogy miért én. Miért pont velem történik mindez? Hol van Isten? Ezek a kérdések valójában nem várnak válaszra, már csak azért sem, mert nincs rájuk jó válasz. Ha felmerülnek, általában egy beszűkült, énközpontú állapot tünetei, vagyis nem a válaszra érdemes várnunk, hanem megnyitnunk a figyelmünket a nálunk több felé. Ez lehet a másik ember, a szeretteink, egy másik beteg vagy Jézus. Esetleg annak tudatosítása, hogy kiért, miért érdemes vállalnom a szenvedést. Így felülmúlhatom a kérdést.
– Milyen kapcsolatban áll az öröm a derűvel?
– Az öröm rövid ideig tart, s a helyét átveheti más érzés. A derű inkább hangulat, melyet a világi nyelvhasználat gyakran leértékel. Ha valakire azt mondjuk, hogy derűs, azon azt értjük, hogy állandó benne egy bizonyos érzelmi minőség. A magas spirituális nívóval rendelkező személyek pozitív szándékok, érzések és motivációk többletével élnek. Vagyis a spiritualitásban előrehaladott személy derűsnek hat. Nem harcol a rosszal, hanem a jó szerelmeseként él, és ezáltal alakul ki benne a derű. Ebben az esetben egy kialakult és megerősödött érzületről beszélhetünk.
– Keresztény szempontból van az örömnek mértéke?
– Mi, keresztények együtt örülünk a másik emberrel. Olyan emberek akarunk lenni, hogy mások sok örömben részesüljenek mellettünk. Jó, ha tudunk örülni, de szükség van a többközpontú örömre. Ha továbblépünk, és bevonjuk gondolkodásunkba az istenkapcsolatot is, akkor már arról beszélünk, hogy valaki Istennel tud együtt örülni. Élhetünk úgy is, hogy annak Isten is örüljön.
– Hogyan tegyünk tanúságot az örömről?
– Ez a kifejezés óvatosságra int engem. A tanúságtétel sokaknál minden mástól független cselekvést jelent, mintha egyszer csak átállnánk egy tanúságtevő működésbe. Tőlem idegen ez. Úgy gondolom, Jézus elsősorban azzal bízott meg bennünket, hogy legyünk tanúvá. Arra hívott minket, hogy legyünk valakivé, legyünk a követőjévé. Ha valaki tanúja egy kapcsolat élményvilágának, akkor azt látjuk rajta, hogy személye és magatartásmódja maga a tanúságtétel. Önmagában a létezése a tanúságtétel. Nem azért cselekszik, mert eljött a tanúságtétel ideje, hanem azért, mert a nap huszonnégy órájában valakivel van és valakivé vált. Törekedhetünk-e arra, hogy hitelesek vagy természetesek legyünk? Arra érdemes törekednünk, hogy önazonosak legyünk. Ami befelé önazonosság, az kifelé hitelesség, s ez természetes is. Arra törekedhetünk, hogy jóban legyünk Jézussal, hogy a vele való kapcsolat valódi öröm legyen, hogy örömteli ember legyek a vele való kapcsolat révén.
– Mi jelent Önnek örömöt ma?
– Szeretem azt a kifejezést, hogy a jól végzett munka öröme. Ha valaki jó minőségben, odaszántan, elmélyülten és gyümölcsözően csinál valamit, akkor joggal éli át a jól végzett munka örömét. Én törekszem erre. Most vasárnap késő este van, s ha arra gondolok, hogy nemsokára jót fogok aludni, máris örülni kezdek.
Fotó: Merényi Zita
Kuzmányi István/Magyar Kurír