A Neander-völgyiek halálukig segítették vak és siket családtagjaikat

• 

Egy iraki, kurdisztáni ásatáson, 1957-ben kerültek elő azok az emberi maradványok, melyek az empátia korai meglétét bizonyítják. A Neander-völgyi-maradványok lelőhelye, az iraki Shanidar-barlang után Shanidar 1 névre keresztelték. A csontok a vizsgálatok alapján egy férfi csontjai, aki mintegy 5 ezer éve élhetett. A Neander-völgyi több sérülése miatt képtelen lehetett egyedül boldogulni: elvesztette jobb karját könyéktől lefelé, sérüléseket szerzett jobb lábán, és sántíthatott, ráadásul a csontos kinövések alapján a régészek úgy vélik, siket is lehetett.

A lelet érdekessége, egyben nagyszerűsége, hogy az illető férfi negyven éves kora körül halhatott meg, ami egy egészen hihetetlen életkor egy 50 ezer éve élt ember esetében, különös tekintettel siketségére és testi fogyatékosságaira.
Az, hogy mégis megérte ezt a magas életkort, az empátia és emberi törődés korai meglétének ékes bizonyítéka. A Neander-völgyi ugyanis nem maradhatott volna másképp életben, csak társai, családja segítségével: gondoljunk csak a vadállatokra, melyek hangját nem hallhatta, és amelyektől nem tudott önállóan elmenekülni, avagy vadászni rájuk, hogy élelemhez jusson.
A Shanidar 1 nevű lelet alapján tehát egyértelműen látható, hogy a Neander-völgyiek, hiába éltek több tízezer éve, messze nem csak a saját vagy utódaik túlélésével törődtek. Foglalkoztak egymás segítésével is, ami fejlett szociális érzékről, erős empátiáról, és szeretetteljes kapcsolatokról, összetartásról árulkodik. Törődtek társukkal, megvédték, etették őt, mert látták, hogy egyedül nem boldogulna: talán senki nem hitte volna, de úgy tűnik, napjainkban is sokan tanulhatnának a Neander-völgyiektől.
(femina.hu)