Ferenc pápa: Nem maradhatunk érzéketlenek az emberek nyomorúságával szemben
Szeptember 29-én, az elvándorlók és menekültek világnapján a Szentatya a Szent Péter téren mutatott be szentmisét, melyen több tízezer zarándok, számos bevándorló és menekült vett részt. Homíliájában kiemelte, hogy keresztényként kötelességünk szembeszállni az igazságtalan társadalmi viszonyokkal, és a legszerencsétlenebbek mellé kell szegődnünk. A pápa magyarra fordított homíliáját teljes terjedelmében közöljük.:
A válaszos zsoltár emlékeztetett bennünket arra, hogy az Úr támogatja a jövevényeket, hasonlóan a néphez tartozó özvegyekhez és árvákhoz. A zsoltáros kifejezetten utal azokra az emberekre, akik különösen kiszolgáltatottak, akikről gyakran megfeledkezünk, és akik sokszor visszaélésnek vannak kitéve. A jövevények, az özvegyek és az árvák a jogfosztottak, a kiközösítettek, a kirekesztettek, akikre az Úrnak különös gondja van. Ezért kéri Isten az izraelitáktól, hogy különösen figyeljenek rájuk.
A Kivonulás könyvében az Úr figyelmezteti a népet, hogy ne bánjon rosszul az özvegyekkel és az árvákkal, mert ő meghallja kiáltásukat (vö. Kiv 22,23). Ugyanez a figyelmeztetés kétszer is megismétlődik a Második törvénykönyvben (vö. MTörv 24,17; 27,19), amely a külföldieket is a védett embercsoportokhoz kapcsolja. Ennek az intésnek az okát világosan feltárja ugyanez a könyv: Izrael Istene az, „aki igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek; aki szereti az idegent, kenyeret és ruhát ad neki” (MTörv 10,18). Az Írás ezt a szeretetteljes aggódást a kevésbé kiváltságosakért Izrael Istene megkülönböztető vonásaként mutatja be, és erkölcsi kötelességként megkívántatik mindazoktól, akik népéhez akarnak tartozni.
Látjuk hát, miért kell különös figyelmet szentelnünk az idegeneknek, az özvegyeknek, árváknak és napjaink minden leselejtezettjének. Az elvándorlók és menekültek 105. világnapjára írt üzenetben refrénként ismétlődik a téma: „Nem csak az elvándorlókról van szó!” Valóban, nemcsak idegenekről van szó, hanem mindenkiről, aki egzisztenciális perifériára sodródott, akik az elvándorlókkal és menekültekkel együtt a leselejtezés kultúrájának áldozatai. Az Úr azt kéri tőlünk, hogy jótékony szeretetet gyakoroljunk feléjük, azt kéri tőlünk, hogy állítsuk helyre emberségüket, a miénkkel együtt, senkit sem kizárva, senkit sem hagyva kívül.
De a jótékonyság gyakorlásával egyidejűleg az Úr azt is kéri tőlünk, hogy gondoljuk végig azokat az igazságtalanságokat, amelyek társadalmi kirekesztéshez vezetnek, különösen a kevesek kiváltságait, amelyeknek a fenntartása csak sokak kárán lehetséges. „A mai világ napról napra elitistább és egyre kegyetlenebb módon viselkedik a kirekesztettekkel szemben. – Fájdalmas ez az igazság: a mai világ napról napra elitistább és egyre kegyetlenebb módon viselkedik a kirekesztettekkel szemben. – Néhány kiváltságos piaci szereplő érdekeihez igazodva a fejlődő országokat megfosztják legjobb természeti és emberi erőforrásaiktól. A háborúk a világnak csak egyes régióit érintik, a hozzájuk szükséges fegyvereket pedig más régiókban gyártják és értékesítik, azután azonban nem akarnak foglalkozni az ezen konfliktusok miatt elmenekülő emberekkel. Mindig a kicsik fizetik meg ennek az árát, a szegények és a leginkább kiszolgáltatottabbak, akik még arra sem kapnak lehetőséget, hogy leüljenek az asztalhoz és a lakoma »morzsáiból« részesüljenek” (Üzenet az elvándorlók és menekültek 105. világnapjára).
Ilyen értelemben kell vennünk Ámosz próféta kemény szavait is, amelyeket az olvasmányban hallottunk: Jaj, jaj a Sionon gondtalanul és vidáman élőknek, akik nem törődnek Isten népének pusztulásával, ami pedig mindenki szeme előtt zajlik! Nem veszik észre Izrael széthullását, mert túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy biztosítsák maguknak a jólétet, az ízletes ételeket és a válogatott italokat. Döbbenetes, hogy ezek az intelmek huszonnyolc évszázad távlatából is ugyanúgy őrzik időszerűségüket! A „jólét kultúrája” ugyanis ma is „arra késztet, hogy csak saját magunkra gondoljunk, érzéketlenné tesz mások kiáltására, […] közömbössé tesz másokkal szemben, sőt a közöny globalizációjához vezet” (Homília Lampedusa szigetén, 2013. július 8.).
Azt kockáztatjuk, hogy végül mi is olyanná válunk, mint az a gazdag ember, akiről az evangélium szól, aki nem törődik a szegény Lázárral, aki „tele van fekéllyel, és aki szívesen jóllakott volna az asztalról lehulló maradékkal” (Lk 16,20–21). A példázatban szereplő gazdag túlságosan el van foglalva azzal, hogy elegáns ruhákat vásároljon és fényűző lakomákat csapjon, és így nem veszi észre Lázár szenvedéseit. Mi is, amikor túlságosan arra törekszünk, hogy fenntartsuk jólétünket, azt kockáztatjuk, hogy nem vesszük észre nehézségekkel küzdő testvéreinket.
Keresztényként azonban nem nézhetjük közömbösen a szegénység régi és új formáinak, a legsötétebb magányoknak, a nem a „mi” csoportunkhoz tartozók megvetésének és hátrányos megkülönböztetésének drámáját! Nem maradhatunk érzéketlenek, elaltatott lelkiismerettel, a sok ártatlan ember nyomorúságával szemben! Nem tehetjük meg, hogy ne sírjunk! Nem tehetjük meg, hogy nem reagálunk! Kérjük az Úrtól a sírás kegyelmét, azt a sírást, amely megváltoztatja a szívet eme bűnökkel szemközt.
Ha Isten emberei kívánunk lenni, ahogy azt Szent Pál kéri Timóteustól, akkor „tisztán és feddhetetlenül meg kell tartanunk a parancsot” (1Tim 6,14); a parancs pedig az, hogy szeressük Istent és szeressük felebarátunkat. Nem lehet elválasztani e kettőt egymástól! Felebarátunkat úgy szeretni, mint önmagunkat azt is jelenti, hogy komolyan elkötelezzük magunkat egy igazságosabb világ építése mellett, ahol mindenki hozzájut a föld javaihoz, ahol mindenkinek lehetősége van arra, hogy mint személy és család kibontakozzon, ahol mindenkinek biztosítják alapvető jogait és méltóságát.
Szeretni felebarátunkat azt jelenti, hogy megesik a szívünk testvéreink szenvedése láttán, hozzájuk lépünk, megérintjük sebeiket, osztozunk történeteikben, hogy foghatóan kinyilvánítsuk Isten irántuk érzett gyengéd szeretetét. Azt jelenti, hogy felebarátjává válunk minden megvert és a világ útjain magára hagyott úton lévőnek, hogy enyhítsük sebeit és a legközelebbi befogadó helyre vigyük, ahol gondoskodni tudnak szükségleteiről.
Isten ezt a szent parancsot adta népének, és Fiának, Jézusnak a vérével pecsételte meg, hogy áldás forrása legyen az egész emberiség számára. Hogy együtt dolgozzunk az emberiség családjának építésén a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott eredeti terv szerint: mindnyájan testvérek, az egyetlen Atya gyermekei!
Ma anyára is szükségünk van! Ajánljuk Máriának, az Úti Boldogasszonynak, sok-sok fájdalmas út Boldogasszonyának anyai szeretetébe az elvándorlókat és a menekülteket, együtt a világ perifériáin élőkkel és mindazokkal, akik útitársaikká szegődnek!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír