Hidász György Izrael: Szomjazom...

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2019. június 19. szerda

Szomjazom. Egészen kicsi voltam, amikor szomjazni kezdtem az Istenre. Sokszor kerestem őt. Óvodás, talán első, vagy második osztályos lehettem, amikor megragadott a templom csendje. Vágytam az Isten után. Éreztem jelenlétét az üres templomban, tapasztaltam „átvonulását” az istentiszteletek közben.

 Kerestem a csillagos éjszakában, lelkem hozzá kiáltott. Kerestem az erdők neszezésében, a virágok illatában, a hegyek magasságában, a vizek zúgásában, a tenger hullámzásában, betegeim tekintetében, költők óhajában.

Kerestem őt katolikusok között, szerzetes házakban, protestáns gyülekezetekben, karizmatikus közösségekben, népi vallásosságban hívők lelkében, keresők szavában, kerestem a Bibliában.

Kerestem barátok között, szerelmes kacsintásban, kerestem kiégetten, bűnben és feloldozásban. Kerestem őt reménytelenségben, viharverten, kerestem reménykedve új utakra lelve.

Kerestem, és Ő mindenütt ott volt! Szomjaztam, kortyoltam belőle, és szívem újra égett, szomjúságom fokozódott… Tapasztaltam jelenlétét az éjszakában, szorongásban és félelemben, békében és fényáradásban.

Sokszor eltévedtem az úton, hűségben és hűtlenségben éltem. Hozzá kiáltottam, és amikor egészen közelinek, szinte tapinthatónak éreztem, megijedtem és azt mondtam: „most menj el”[1]. „Eljöttél este, lobogó fáklyáiddal. Rémnek néztelek és elzártam előled az ajtót. S most éjnek éjszakáján itt ülök világtalan szobámban és sírva hívlak, kit megbántva elzavartalak.”[2]  Azóta fájlalom ezt az elutasítást.

 Kerestem őt Medjugorjéban, ott volt, megérintett. Kerestem a tenger hullámaitól körül véve, kerestem szaunák forróságában, kerestem meztelenül, és kerestem ruhában.

 Elszaladtam tőle és hozzá kiáltottam: „Hol vagy? Keress meg engem.” Fülembe csengtek a zsoltáros szavai, az Örökkévaló hangjai:

„Mivel ragaszkodik hozzám, azért megszabadítom, felkarolom, mert nevemet ismeri. Hozzám kiált majd, és én meghallgatom őt, szorongatásában mellette állok, kiragadom és megdicsőítem őt. Napok hosszú sorával áldom meg, és megmutatom neki üdvösségemet.”[3]

Szomjazom. Most lelkem, szívem mélyén keresem őt. Tudom, érzem ott van. Reményik Sándor szavai a mostaniról szólnak:

 Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.
[4]

Szomjazom. Az idő rövid. Sürgetve érzem magam. A Te arcodat keresem, Uram. Ne rejtsd el előlem arcodat. Nehogy olyan legyek, mint akik a sírba szállnak. Add, hogy lássam irgalmadat. Az utat, amely a célba vezet, mutasd meg nekem.

Istenem,

„Tudod, szívem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.”
[5]

 Szomjazom, keresem őt. Néha megérint, néha tapintom. Néha táncra perdít, ahogy a szél játszik a falevéllel, néha, mint a tenger hullámai a szörfözőkkel… 

 Uram, itt vagyok. Hiányzik tüzed, hiányoznak lángjaid. „Egy istenarc van eltemetve bennem”, és „az az arc igazán én vagyok”. - Ki vagy Te, Uram? És ki vagyok én? Ez mind a Te titkod, engedd szemlélni titkodat. Engedd, hogy szemeddel lássam világodat, benne magamat.

„Tűrd, Uram, hogy melléd települjek
S arcod láttán kissé felüdüljek.
Ami munka itt van a kezemben,
Legyen szabad később befejeznem.

Szívem nem tud megnyugodni távol
Arcod boldogitó látásától;
(…)

Itt a perc, hogy nyugodtan leüljek,
Arcod láttán viduljak, örüljek,
S a virágos, illatozó csendben
Zsolozsmás imámat énekeljem.”
[6]

 Kerestem őt, és Jézusra találtam. Látom, - „bűnné lett” értem. Azt kértem, a valóságot lássam, azt szemléljem. És Istent láttam sárban fürödni, embert a napsugárban fürdőt venni…

Láttam az Istent kórházban, lebénultan, láttam küzdve, és nővérként fölé hajoltan. Láttam elhagyottan szociális otthonban, mint „temetetlen holtak, már nem élők, de még nem kimúltak”[7]

Régen, jónak, különbnek hittem magam, és később kértem: „add, hogy megismerjem bűneimet és meg ne ítéljem felebarátomat”[8]. Most már látom: „Nem vagyunk különbek”[9].

Szomjazom. Az Élő vizek forrására, az Örökkévalóra, a mi Atyánkra, Atyámra, a Krisztusra, arra, hogy Lelket öntsön most is belém, hogy Lelkesítsen, hogy lelkekkel Lelkesüljek, „lelkekkel egyesüljek”[10]!

 „És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.”
[11]

  Uram, Atyám. Irgalmadba ajánlom magamat, múltamat, jelenemet, jövőmet, akiket szeretek, és az engem szeretőket… Irgalmadba ajánlom az „otthonok” elfelejtett lakóit, akikre Te szüntelenül emlékszel, és azokat, akik vesztesként járják az élet útját.

Láttasd meg velünk Fényedet!

Örök-új Szépség, jaj, későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg kívüled! (…) Velem voltál, s én nem voltam veled…”[1] Kívül kerestelek, de Te bennem voltál. Hamis és önző-énem fontosabb volt, mint a Te szépséged és jóságod, igazságod és szereteted. Fontosabb volt önzésem, mint arcod fénye az emberi szívekben, szomszédban és idegenben… Most itt vagyok, Uram! Kezedbe ajánlom… Siess megsegíteni engem! Marana Tha!

Isten, te vagy az én Istenem, *

virrasztva kereslek. Terád szomjas a lelkem, testem utánad eped, *

mint a puszta kiaszott földje. Szentélyedben hadd jelenjek meg előtted, *

hogy lássam hatalmad és dicsőséged. Mert irgalmad többet ér, mint az élet, *

hadd magasztaljon ezért ajkam!

Neked mondok áldást, amíg csak élek, *

a te nevedben tárom imára kezemet. Mint dús lakomával, teljék be lelkem, *

ajkam ujjongjon, szám dicsőítsen téged. Még fekvőhelyemen is rád gondolok, *

hajnalig rólad elmélkedem, mivel védelmezőm lettél, *

és szárnyaid oltalmában örvendezem.

Lelkem szorosan átölel téged, *

és a jobbod szilárdan tart engem.” Zsoltárok 62.

 Szomjazom

 

 

 



[1] Akkoriban esténként kettő, néha három órát is Istennel, Isten keresésével töltöttem.

[2] Rabindranath Tagore (?): Pitymallatkor c. vers egy barát emlékezetéből.

[3] Zsoltárok (90.) 91.

[4] Reményik Sándor: Istenarc

[5] József Attila: Nem emel föl

[6] Rabindranath Tagore: Tűrd, Uram / http://mek.oszk.hu/17500/17503/17503.htm#4

[7] Sören Kirkegaard

[8] Szír Szent Efrém imája

[9] Enzo Bianchi könyvének címe

[10] Babits Mihály: Egy szomorú vers c. költeményének analógiájára utalva: „Nekem nem volt barátom,
nem is lehet soha, örökre már belátom, maradtam mostoha nincs szem, amely szememben a lelket lelje meg, szív, mely setét szívemben lakozni nem remeg, lelkekkel lelkesülni lelkem hiába vágy lelkeknek egyesülni nincsen menyasszonyágy.”

[11] Ady Endre: Az Úr érkezése

[12] Szent Ágoston

 

You have no rights to post comments