Szolgálatban a legszegényebbek között – Egy iskolanővér afrikai és perui misszióban
Sokak számára nehezen érthető, mi viszi az embert misszióba, távol a hazájától, messzi földre, idegenek közé. A Gambiában és Peruban élt és újra oda készülő Nyúl M. Fidelis SSND beszámolója megmutatja: a lényeg, hogy mit viszünk, és mit hozunk haza ebből a szolgálatból.
– Hogyan született meg Önben a misszió gondolata?
– A Patronában voltam gimnazista, ahol kapcsolatba kerültem a Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Mozgalommal (új nevükön: Szegények Szolgái Missziós Mozgalom). Meghívtuk Giovanni Salerno alapító atyát. Beszélt nekünk Peruról, ahol megszámlálhatatlanul sok ember él tartós mélyszegénységben. Ez nagyon megérintett. Diákként eljártunk hozzájuk a nyolcadik kerületi központjukba, imaközösséget szerveztünk, és szinte naponta mentem segíteni Teréz anya nővéreihez a Tömő utcába. Éreztem a hívást a szerzetesközösségbe, és tudtam, hogy tanítani szeretnék. Végül az iskolanővérek közösségébe kértem a felvételemet. A mi alapítónk küldetése is a szegény gyerekekhez szólt, nekünk is van missziónk, még Peruban is. Ha Isten valóban misszióba hív engem, akkor meg fogja adni a lehetőséget erre, gondoltam. Annyi mindent kaptam! Egész életemben mindenem megvolt. Szerettem volna jelen lenni azok között, akiknek csak kevés adatott. Ha megváltoztatni nem is tudom az életüket, osztozni velük benne igen.
– Álma megvalósulásának útján az első állomás az az egy év volt, amit az iskolanővérek afrikai missziójában töltött.
– Már a rendbe való belépésemkor elmeséltem a vágyamat a tartományfőnöknek. 2005-ben lehetőség nyílt egy afrikai szolgálatra. Akkor fejeztem be a tanulmányaimat. Nagy bizalmat kaptam a rendtől: elsőfogadalmasként kimehettem Gambiába. Az az egy év eddigi életem legerőteljesebb tapasztalata volt. A szívemben azzal a vággyal mentem Afrikába, hogy segítsek, adjak valamit az ott élőknek, de végül én voltam az, aki kaptam.
– Milyen volt az élet Gambiában, és mivel foglalkoznak ott az iskolanővérek?
– Az országban nagy a szegénység. A családok főként egyszerű mezőgazdasági munkából tartják fenn magukat, napról napra élnek. Az infrastruktúra nálunk egy faluban is fejlettebb, mint az ottani városokban. A nővéreket a kilencvenes évek elején hívták meg az országba. Arra kért minket az ottani püspök, hogy a szórványban élő katolikusokat gyűjtsük össze, éljünk együtt velük. A nővérek jártak a falvakba, igeliturgiát végeztek, hitoktatással foglalkoztak, tanították a nőket. Az évek során megszerették őket, mindenütt elismerik a munkájukat. Már van saját papjuk, templomuk, egyre növekvő hívő közösséggel.
– Milyen tevékenységekbe tudott bekacsolódni?
– Az óvodába kerültem osztályfőnöknek, ami lényegében – az angol iskolarendszer mintájára – iskolaelőkészítő, 14 féle tantárggyal. Ott a következő állapot fogadott: eszközök egyáltalán nem voltak, csak egy tábla, két kréta, és gyerekenként egy-egy kihegyezetlen ceruza. Ez volt minden. Eleinte 2 tanárra jutott 120 gyerek. A tanítás a gyerekek számára idegen nyelven, angolul folyt. Friss diplomásként az óvodáról és az iskoláról alkotott itthoni fogalmaim alapján láttam hozzá a munkához, de hamar beláttam, mindezt félre kell tennem, és nagyon egyszerű utakat választanom, hogy eredményeket érhessek el azzal a kevés eszközzel, ami a rendelkezésemre áll. Mindent megtettem azért, hogy teljesítsem az elvárásokat – írni, olvasni, számolni kellett megtanítanom a gyerekeket. Nagy küzdelem volt. Mit tudok adni, és mi számít nekik eredménynek? El kellett fogadnom, hogy nem európaiként kell nevelni őket. Lassan felismertem, mi az, amit tanárként nyújthatok nekik.
– Mi segítette a munkáját?
– Láttam, hogy az osztályomba járó gyerekektől korábban a gondolkodás nélküli biflázást várták el. Lassanként megtanítottam nekik, hogyan válaszoljanak a kérdésekre. Örültem azoknak az értékeknek, amiket felfedeztem az ott élőkben. El kellett fogadnom, hogy egészen más az időről alkotott fogalmuk. Ők a Nap járásához igazodva kelnek és fekszenek. Náluk nem történnek percre pontosan a dolgok, de mindig van idejük egymásra. Példaértékű a vendégszeretetük. Bármilyen szegények, megtiszteltetésnek tartották, ha megvendégelhettek. Ha volt valamijük, azt mindig megosztották velünk. Az általunk szervezett programokon rengeteg gyerek vett részt. Sosem tudtam annyi cukorkát vinni, ahányan voltak, de ez nem jelentett problémát, mert elosztották. Félbeharapták, vagy ha ez nem ment, akkor először az egyik szopogatta, aztán a másik. Az étkezés is máshogyan zajlik ott. Amikor elkészült az ebéd, a gyerekek a folyosón körbeguggolták a nagy edényben eléjük tett rizst. Ha a rizshez volt egy darab hal is, azt annyi részre osztották, ahányan ettek a tálból. Nem mondom, hogy sosem volt veszekedés, de kicsi koruktól belenőttek abba, hogy megosszák, amijük van.
– Milyen volt a muszlim többséghez való viszonyuk?
– Gambia lakosságának 95 százaléka muszlim. Az osztályomban a 32 gyerekből 4 volt katolikus, a többi muszlim. Mindenki szívesen adta be az intézményünkbe a gyerekeket, mert nálunk valóban tanultak, és ők értéknek tekintik a tanulást. Az emberek mindennapjaiban a vallási hovatartozás egyértelmű volt, mégsem jelentett feszültségforrást. Ellentétet, békétlenséget egyáltalán nem tapasztaltunk. Az tény, hogy muszlimok nem térhetnek át a keresztény hitre, ha viszont egy muszlim férfi keresztény lányt vesz feleségül, akkor a nőnek a férje vallását kell követnie. Missziós iskola voltunk. Tanítás előtt és után, illetve étkezéskor imádkoztunk, az imák előtt keresztet vetettünk. A szülők ezt tudták és elfogadták. Tanítás után, délutánonként pedig azok a gyerekek jártak hozzánk, akik a plébániához tartoztak. Itt játszhattak, tanulhattak, mert sokkal több eszköz állt rendelkezésre, mint otthon. Énekeltünk, táncoltunk, kórust szerveztünk, kirándultunk. A gyerekek nagyon szerettek a plébániára járni, volt, hogy az iskolából az első útjuk ide vezetett, nem is haza.
– Mi volt a legnehezebb a munkájában?
– Három hónap után megbetegedtem, elfertőződött egy seb a lábamon. A lelkemet is kétségek gyötörték: van-e értelme annak, amit csinálok? Megváltoztattam a tanmenetet, de továbbra is feszült voltam, azon aggódtam, el tudok-e jutni a célhoz az én módszeremmel, vagy csak kísérletezem. Reménytelennek tűnt a feladat, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez az egész jó így. A kétségeim akkor kezdtek enyhülni, amikor hallottam, milyen szépen éneklik a gyerekek a dalt, amit tanultunk. Láttam, hogy tudnak valamit, és örülnek ennek. Gambiában nagyon mélyen éltem át, hogy Isten létezik. Esténként, amikor a kápolnában imádkoztam, mindig elmondtam Istennek, hogy nekem ennyire telt, és kértem, hogy egészítse ki a munkámat, ahogyan ő szeretné.
– Mit hozott haza Afrikából?
– Az ottaniak úgy köszöntek el tőlem, hogy azt mondták, soha nem felejtenek el, és imádkoznak értem. A mai napig ott van a képük a szobám falán. Sok örömet hoztam haza magammal. És talán mondhatom, hogy mutatkoztak eredmények is. A gyerekek korábban nem játszottak. Sokan voltak, és a fegyelmet könnyebb volt fenntartani úgy, hogy nem engedték őket szabadon. De nem is volt mivel játszaniuk. Mi játszóteret alakítottunk ki nekik, és az intézményt is fel tudtuk szerelni valamennyire. Nagy eredménynek számított, hogy az osztályomba járó gyerekeket a tudásuk alapján rögtön a második osztályba vették fel. Megtanultam, mennyire fontos elégedettnek lenni azzal, ami van, és nem azután sírni, ami nincs. Megtanultam értékelni a legalapvetőbb dolgokat: az áramot, a vizet és a reggel, délben, este kapott ételt. Nekik tárgyi értelemben sokkal kevesebb jutott, mint nekünk, de az idejükből, a mosolyukból mindig jut a többieknek. Tudnak örülni, és osztozni azon, amijük van.
– Nyáron egy hónapot Peruban töltött, egy hosszabb küldetésre készülve.
– 2006-ban tértem vissza Gambiából, és tanítani kezdtem a hazai iskolákban. A misszió vágya nem szűnt bennem, de nem erőltettem, próbáltam elengedni, mert nem nyílt rá lehetőségem. Aztán kaptam egy levelet egy kanadai rendtársamtól, aki azt kérdezte, szeretnék-e még Peruba menni. Ott ugyanis jelen vannak a nővérek, és egy másik rendtől átvállaltak egy óvodát, ide kerestek rendtársakat. Úgy éreztem, Istentől jön ez a hívás. Nyáron kiutazhattam, hogy ismerkedjem az ottani körülményekkel, augusztustól pedig két évet töltök majd Peruban.
– Mit tapasztalt a nyári ottléte során?
– Nővértársaim a fővárosban szolgálnak. Lima óriási város, több ember él ott, mint egész Magyarországon. Szürke, zord időjárás fogadott, ott ugyanis augusztus a leghidegebb hónap. Lima viszonylag közel fekszik az Egyenlítőhöz, mégsem trópusi az éghajlata. A Humboldt-áramlat hatásának köszönhetően az örök tavasz városának is nevezik, de csapadék szinte egész évben egyáltalán nem esik itt, ezért minden poros. Több hónapon át tart a ködszitálás, nem lehet látni a Napot. Nincs fűtés, és minden huzatos. A város peremén szinte egy talpalatnyi szabad hely sincs, csak házakat látni mindenütt. A társadalmi különbségek számunkra elképzelhetetlen méreteket öltenek. Az óvárosban a spanyol hódítók gyönyörű épületei, hatalmas templomok, szép parkok vannak, a külterületen viszont szegényes bódék. A peremen élők a legtöbb pénzüket vízre költik. Ugyanakkor az egyik hegyen lakik valaki, aki vízesést és uszodát működtet. Ahol a többség fából összetákolt kalyibákban él, ott alig valamivel arrébb egy ember egy óriási épületet emelt, amelynek a tetején focipálya van. De be kell ismernem, az egy hónap nagyon kevés volt arra, hogy véleményt alkothassak az ottani viszonyokról.
– Mivel foglalkoznak Peruban az iskolanővérek?
– Három helyszínen vagyunk jelen, összesen öt nővér. Saját intézményünk az átvett óvodán kívül nincs, főként a pasztorációban veszünk részt. Három egyházközségben szolgálunk. A központhoz legközelebbi plébániához tizennyolc templom és kápolna tartozik, a másikhoz nyolc, a harmadikhoz huszonkettő. A nővérek besegítenek a hitoktatásba, csoportokat vezetnek, képzéseket és katekézist tartanak. A hitoktatás vasárnapi iskolaként működik, de a szentségi felkészítés hétköznap is tart, korosztályonkénti csoportokban. Az idősek közössége nagyon különleges. Több mint hatvanan járnak ebbe a csoportba, és három órát töltenek együtt. Rejtvényt fejtenek, színeznek, mert a többség írástudatlan, és ezek a tevékenységek fejlesztik őket. Az alkalmak mindig lehetőséget kínálnak a táncra is – ez a vérükben van -, végül pedig következik az ima, majd az agapé.
– Hogyan tudott bekapcsolódni az ottani munkába?
– Az egy hónap pusztán betekintést adott az ottani életbe. A fő célom az volt, hogy keressem, mi szólít meg, milyen szolgálatot tudok majd végezni az ottlétem során. Először haszontalannak éreztem magam, mert még nem beszélem elég jól a spanyol nyelvet, így leginkább takarítani tudtam. Besegítettem az óvodában, a fogyatékkal élők csoportjában. Megdobogtatta a szívem az úgynevezett bibliotéka. Ez nem az európai értelemben vett könyvtár, hanem egy olyan egyszerű, fából készült tákolmány, ahová délutánonként tanulni mennek a nagyon szegény sorsú gyerekek. Óriási segítséget jelent nekik, hogy foglalkoznak velük. Limában ugyanis üzlet az oktatás, rengeteg a magániskola. A szerzetesek által működtetett iskolarendszer nagyon jó hírű.
– Miért kell nekünk, európai keresztényeknek Peruba, Afrikába utaznunk? Mivel tudunk segíteni az ott élőknek?
– Én a hivatásomnak tartom a missziót, úgy érzem, Isten hívott és hív engem erre a kalandra. Hogy miben tudok segíteni? Végül is ugyanabban, amiben bárhol a világon: bekapcsolódni a közösség vérkeringésébe, tenni azt, amit az adott körülmények között lehet. Segíteni azzal tudok, ami vagyok, és amim van. S talán a kapcsolataim, a támogatói hátterem lehetővé teszi azt is, hogy a jó ügy érdekében összerendezzem a sok jó szándékot és tenni akarást.
Fotó: Boldogasszony Iskolanővérek
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
